Az egyén szociális vagy egzisztenciális szorongásán keresztül rámutatni társadalmi problémákra mindig is jó módszernek bizonyult, így tudjuk – az azonosulás útján – minél többen felismerni a jelenség valóságosságát. A fesztivál versenyprogramjában látott sok esetben viszont az ilyen problémák elszenvedésének túlságosan intim megfogalmazása rossz vagy unalmas filmeket eredményezett, amelyek az alapvető érzelmi hatáson túl nem igazán szolgáltak érdemi fölvetésekkel.

Nem érdekes a lány, aki nem tudja kikerülni a tévében, a villamoson és a mindenhol tomboló szexizmust, hogyha a reakciója kimerül a feldúltságban, mint a Túlreagálod (You’re overreacting) című lengyel filmben. Ugyanígy végtelenül unalmas a sokezredik bemutatása annak, ahogy egy kamaszodó kislány „saját belső világába” menekül alkalmatlan szülei elől, hogyha az esemény drámaiságát fölerősített szuszogással és rémisztő hangeffektekkel igyekszünk kifejezni, mint a Broken Things című magyar filmben – csak hogy két tényleg szélsőséges esetet említsek. Az ilyen filmeknek nem sikerül újszerűséggel, mélységgel vagy az animációra sokszor jellemző meghökkentő megfogalmazással több dimenziót is megnyitniuk, csak az alkotójuk néhány gondolatát közlik.

Nem dobhatom az asztal közepére az összesírt zsebkendőmet, és várhatom el, hogy mindenki maradéktalanul megértse a gesztust, azt pedig pláne nem, hogy bárki is szétnyissa, és belülről megvizsgálja. Saját alkotásom alábecsülését jelentheti, ha csak arra használom, hogy személyes bajaimat minél többekkel megosszam, de anélkül, hogy igyekezném azok természetét is feltárni. Ez úgy veheti ki magát a néző előtt, mintha nem is keresnék vele valódi kapcsolatot, a gondokra pedig megoldást. Egy rossz film csak eltávolít bennünket mind az egyén, mind pedig a társadalom problémáitól, így az egész törekvés visszafelé sül el. Mindez természetesen érthető, ha többnyire elsőfilmekről van szó, de a feszengést mindenképp megérezzük, mikor már a negyedik, ötödik ilyen, egyszólamú filmet látjuk egy blokkban.

Gyulai Panni: Broken Things

A legérdekesebb filmeket talán nem is a versenyprogramban lehetett látni, hanem a Night Moves szekcióban. Az itt vetített animációk jóval drasztikusabbak voltak, mint a nappal láthatók, sokkal masszívabban mozdultak el szélsőségességek felé. Ugyan itt is sokan hemperegtek a személyes frusztrációik között, de ezt olyan agresszív egyértelműséggel tették, hogy tényleg csak ízlés kérdése maradt, tetszik-e nekünk vagy sem. Olyan filmektől kezdve, amelyek orrvérzésig nyomasztanak (Oh Istenem/Oh, God), olyanokon át, amelyeket szó szerint egy vaginában töltünk (Flóra/Flora), egészen olyanokig, amelyek bevallottan inkább csak játékok vagy kísérleti filmek (Csak tejet ne/Don’t Buy Milk; Madártej/Bird Milk), mindenfajta szörnyűséggel és agymenéssel találkozhattunk, de mindezekben újfajta látásmódok, eljárások és dramaturgiai megoldások is feltűntek. Vigasztalóan hatott egy-egy film önazonossága és végletessége, mert nem kizárólag zavarbaejtő volt, hanem adott esetben zsigeri, dühítő, totálisan értelmetlen, elképesztően izgalmas vagy „csak” végtelenül szórakoztató. Semmiképpen sem unalmas.

Horesnyi Máté: Jacques ámokfutása

Szintén nyújtott némi izgalmat az animációs dokumentumfilmekről tartott fórum, amelyen két készülő magyar, egész estés film és alkotójuk is bemutatkozott. Az egyik a Hol rontottam el című, nyolcvanas évekbeli naplóból készülő film Szirmai Márton rendezésében, a másik Csáki László régóta formálódó Kék Pelikán című „dokuanim” filmje, ami a kilencvenes évek vonatjegy-hamisítási lázának állít emléket. Az érintettekkel készített interjúkból és személyes emlékekből építkező film a megmutatott anyagok alapján lendületes lesz és stílusos, kifejezetten izgalmasan igyekszik animációban rekonstruálni a kor atmoszféráját.

Fölmerül persze a kérdés, hogy miért nem készül inkább élőszereplős játékfilm a témából, és ez rávilágít a két első látásra ellentétes műfaj ötvözésének problémájára. A Kék Pelikánról való beszélgetés közben viszont kiderült, hogy ez az eljárás olyan lehetőségeket rejt magában, amelyeket elsőre talán nem vennénk észre. Valószínűleg megszoktuk azokat a „hagyományos” dokumentumfilmeket, amelyek – legyünk őszinték – nevetséges játékfilmes betéteket tartalmaznak, ezért eszünkbe sem jutna elgondolkodni azon, mit lehet kihozni abból, hogyha az animáció eszközeivel akarjuk kipótolni a hiányzó töredékeket. Izgalmas, mennyire másra fókuszál ebben az esetben az animáció: nem feltétlenül konkrét cselekvéseket ábrázol, mint a játékfilm, inkább erős hangulatokkal és atmoszférákkal akarja plasztikussá tenni a múltbeli esemény valóságát – és meglepő mértékben tud ez sikerülni neki.

Ennek a megoldásnak egy félresikerült változata a Chris the Swiss (Chris, a svájci), Anja Kofmel filmje, amelyben a rendező a délszláv háborúban haditudósító, tragikusan és rejtélyesen eltűnt unokatestvére sorsát kutatja. Rengeteg izgalmas archív anyagot láthatunk ebben a filmben, amelyek közé Kofmel kislánykori rémálmainak animációit illeszti. Ezekből kiderül, hogy a rendezőt megviselte unokatestvére eltűnése – és kész. A tankokból előmászó óriáspókok és a búzatáblák között lihegve szaladó kislány képe után halomra lőtt civilek hulláit, porig rombolt városokat és megbomlott elméjű fegyvereseket látunk. Ez a kettő nagyon nem fér össze, így egy idő után semmi kedvünk az animációs betéteket nézni, annál is inkább, hogy rengeteg van belőlük. 

Mindezekkel együtt az animációs dokumentumfilm egyre népszerűbbé válik, egyre több lehetőséget találnak benne az alkotók, és akármerre is tapogatnak, mindenképpen megéri a kísérletezgetés.

Georis Mathieu: Alfred Fauchet

A budaörsi elsőfilmes fesztiválon végül azok a filmek sültek el a legjobban, amelyek, még ha nem is markoltak kifejezetten sokat, alapvetően tisztában voltak önmagukkal. A mértékadó zsűri hatalmas érdeme, hogy több ilyen film is díjat nyert: Horesnyi Máté Jacques ámokfutása… című filmje a legígéretesebb magyar tehetségnek járó George Pal-díjat kapta, a legjobb diákfilm díját az Alfred Fauchet című belga film érdemelte ki, és a Sh_t Happens című cseh-szlovák-francia film két díjat is elvitt. Ezek az animációk mind hasonlítanak abban, hogy az élményhez, amellyel foglalkoztak, értelmesen és elmélyülten viszonyultak, és a saját létrehozott világukat precízen és igényesen dolgozták ki. Reméljük, példaként állnak majd a kilencedik Primanimára készülő pályakezdő animációsok előtt.

Képek forrása: Primanima

Borítókép és címlapkép:

Michaela Mihályi és David Štumpf: Sh_t Happens