Mindaz, ami nem éppen most történik, egyre inkább veszít relevanciájából, jóformán értelmetlenné és értelmezhetetlenné válik, miközben mindaz, ami állítólag ebben a pillanatban zajlik, beterít bennünket. A mai időérzékelésünket François Hartog a prezentizmus fogalmával definiálja, amely alapvetően a modern utáni világ terméke, és amely megfeledkezik a múlt történelmi elbeszéléseiről, a jövőre pedig gyanakvóan és legtöbbször letargikusan tekint.[1]

A pillanat, a valós tapasztalat és a dolgok aktuális, azonnali értéke áll Pólya Zsombor már tíz éve készülő Vonalkázás című munkájának középpontjában is. Pólya 2009. szeptember 14-én kezdett el apró, megközelítőleg 5mm-es függőleges vonalkákat húzogatni egy 5 cm oldalú négyzetbe. A napról napra megismételt, rajzkészséget fejlesztő gyakorlat célja kezdetben a tónusozás csiszolása, a kéz finommotorikus mozgásának fejlesztése volt, ugyanakkor ez a repetitív gesztus fokozatosan önálló művé transzformálódott. 2019. szeptember 14-én, a jubileumi szituációból adóan a MŰTŐ-ben megvalósult, A rajzkészség gyakorlása című kiállításon egyszerre mutatta be a megnyitóig elkészült 3647 négyzetet, illetve az azt követő napok vonalkázásait.[2]

A galériateret tapétaszerűen beterítő több mint 1000 darab A4-es papírlap már-már grandiózusságából adódóan szokatlan, kissé nyugtalanító kiállítási atmoszférát teremtett. A látványt teljesen leuraló és megszámlálhatatlannak tűnő grafit négyzetecskék egyszerre keltették a Kínából ismert több tízezer embernek otthont adó betondzsungelek, és a rácsokkal, falkarcokkal határolt börtöncellák érzetét. Közelebb lépve a falhoz kivehetőkké váltak a dátumokkal ellátott vonalkázások, amelyek a börtönkultúrából ismert – a hűvösben eltöltött vagy éppen visszamaradó idő nyomon követését szolgáló – rovátkázások vizuális nyelvezetére asszociáltak. Ugyanakkor itt kevésbé büntetésről, önkéntes izolációról vagy száműzetésről van szó, inkább csak némi mániákusságot vehetünk észre, de kordában tartott, jól kezelt mániát. Camus Sziszüphosza juthat eszünkbe, annak a „proto-konceptművésznek” a mítosza, akinek céltalan, értelmetlen feladata az, hogy egy kősziklát görgessen fel a hegyre. Ez a nem-produktív gyakorlat, ez az örök ismétlődés tekinthető a kortárs Process Art (folyamatművészet) egyik archetípusának.

Az elköteleződésen és szerialitáson alapuló művészeti gesztus rendszerint visszatér Pólya munkásságában. Az ismétlődő protokoll a saját testkép monitorozást szolgálta a Kilóim hazugsága című munkájánál, ahol több hónapon keresztül – a fogyókúra dokumentációjaként – egy vászonra festette le éppen aktuális testsúlyát. Cigarettacsikk gyűjtés című projektje során pedig egy évig befőttesüvegekbe gyűjtötte az elszívott cigarettáinak megmaradt csikkjeit, mindehhez pedig olyan cselekvés-ötleteket szedett össze, amiket a dohányzás helyett csinálhatott volna.

A numerikus permutációk, szekvenciák és sorozatok rendezőelvként történő használata kapcsán elkerülhetetlenül adódik a párhuzam  On Kawara és Roman Opałka életművével. Pólya mindazonáltal már a kezdetektől fogva tudatosan reflektál a lengyel képzőművész folyamatalapú művészetére: „Roman Opałka hatása kétségtelen a munkámban. Az elszántság, a célhoz nem érés küzdése. A mű nem hommage, de egyben mégis. Egy olyan tisztelgés, ami nap mint nap emlékeztet arra, hogy végig kell csinálni, mert el lehet érni azt a célt, amit kitűztem magam elé.”[3]

On Kawarához és Roman Opałkához hasonlóan Pólya Vonalkázásánál is olyan tevékenységgé válik az ismétlődő nyomhagyás, amely kizárólag a létrehozandó produktumot szolgálja, kiiktatva minden zavaró, ihletszerű tényezőt, minden mérlegelést és döntést, jóformán minden alkotást. Mechanizálásról van itt szó, de nem a metódus, hanem a cselekvés mechanizálásáról a tiszta koncentráció és a tiszta meditáció egyesítésével.

Pólya grafit négyzetei a két másik alkotó munkáihoz hasonlóan nem állnak meg az idő materiális eszközökkel történő érzékeltetésén, hanem maguk is kronométerekké, időmérő eszközökké válnak.

Természetesen az idő vizuális ábrázolása mindenkor tudósít a műalkotás keretét adó kor társadalmi idejéről, illetve a megélt személyes időről. A Vonalkázás esetében ugyanakkor egyáltalán nem beszélhetünk egyetlen időfelfogásról. Már a műtárgy formai jellegzetességéből adódóan is két, mind időben, mind felfogásában eltérő művészeti irányzat ötvöződik. Egyrészről építkezik a ’60-as évektől formálódó, az alkotás eredménye helyett annak folyamatát bemutató folyamatművészet tradíciójára, de a tónusozás során ugyancsak jelen van a mesterségbeli képzettségen alapuló akadémiai oktatás módszertana is, amely szerint a művészet a másolás, és különböző készségfejlesztő gyakorlatok ismétlésével mindenki számára tanulható. Pólya idővonala nem csak formai szempontból vesz át különböző korok művészeti irányzataitól, hanem olyan konkrét művészeti alkotások parafrázisait is magába építi, amelyek szintén kronométerekként működnek. A legevidensebb utalás mind közül Malevics Fekete négyzetére vonatkozik, amely művészettörténeti szingularitásként felhagyott a festészet ábrázoló kifejezésmódjával, így nemcsak egy számítási rendszer vége lett, hanem az eleje is, valahogy úgy, mint a nulla.

Az idő művészeti ábrázolásán túlmenően a lapok elrendezésében láthatóvá válik a vallások visszatérő, ciklikus egységekre tagolódó időfelfogása. Bár a naptár az időt dátumok és terminusok szerint rendszerezi, Pólya számára visszatérő, szakrális eseményeket jelöl. Transzcendens jelentéssel tölti fel az időt, ennek következtében a kronologikus idő a rítusok végtelen ismétlődését is jelöli. A papírlapok ugyanis egy mintázatot követve ismétlik magukat. Míg az egyik papíroson hétfőtől szombatig láthatóak a dátumozott vonalkázások, addig a vasárnapi rítus lenyomata kiemelve, mindig különálló lapon szerepel.

Pólya időábrázolásának és alkotói stratégiájának alapja mégsem ezekből a jól körülhatárolható, biztonságos vonatkoztatási rendszerként létező időparadigmákból származik, hanem az irracionális, a bizonytalanságtól szenvedő kizökkent időből. „Ez a kizökkent idő társadalmi rendellenesség, az időbeliségek »összevisszasága«, mely egész sor devianciát okoz az idő megélésének mindennapjaiban – cselekvésképtelenséget, felelőtlenséget, a hétköznapi biztonságérzet hiányát, erőszakot.”[4] Az időfogalom szilárd talapzatának megrendülésre Pólya a jelenbe való meneküléssel válaszol. A múlttól már egyáltalán nem akar tanulni, csupán egyes emlékeit ragadja ki, a jövőre pedig mindenféle utópikus gondolkodást maga mögött hagyva, leginkább közömbösen tekint. A Vonalkázás egyedül a művész által megtapasztalt, jelen időben létezik, abban a rövid időintervallumban, amikor az egyes strigulák bekerülnek az 5cm²-es fekete négyzetbe. A papírlapok pedig voltaképp csak dokumentációi a naponként ismétlődő nyomhagyásnak.

Ez a fajta jelenidejűségbe ragadás a jövő késleltetésével függ össze, mintha Pólya el akarná halasztani a döntéseit és a tetteit, hogy több idő maradjon elemzésre, önvizsgálatra, mérlegelésre. Nála a jelen anélkül termeli újra és újra magát, hogy bármiféle jövőhöz vezetne. Talán ez az a pont, ahol belépünk a jelen mindennapi tapasztalatát, a kortársiasságot megkérdőjelező PostContemporary-PoCo (posztkortárs) helyzetébe. „A (PoCo) annyit jelent, hogy végre túl kell lépni a több mint három évtizede hangoztatott »kortárs« jelzőn, mert az teljességgel üressé vált. Nem tagadjuk sem a posztmodernt, sem a kortársat, hiszen mi is abból jöttünk ki.”[5] A manifesztumként működő fogalmat, „felvetésrendszert” Beke László vezette be a hazai művészeti diskurzusba, aki előadásaiban, szövegeiben többször is úgy hivatkozik Pólyára, mint PoCo képzőművészre.[6]

Mi is tapasztalhatjuk, hogy a végtelen jövő ígérete, amely továbbörökíti a műalkotások eredményeit, mára elvesztette validitását. A múzeumokban az állandó gyűjtemények fokozatosan veszítenek szerepükből, és helyüket átveszik a kéthavonta váltakozó időszaki kiállítások. A kulturális trendek és divatok szüntelen átalakulása elképzelhetetlenné teszi a kiszámítható jövő ígéretét bármely művészeti projekt, műalkotás számára. Mindemellett a múlt újraírhatósága folyamatos nyomás alatt tart minket. Nevek és események bukkannak elő, válnak kámforrá, kerülnek elő, majd tűnnek el újra. A jelen többé nem egy köztes állapot a múlt és a jövő között, inkább múlt és jövő állandó átírásának közege. Talán a Pólya által művelt soha véget nem érő tevékenység, az elvesztegetett idő, a naponta megismételt gyakorlat, a „nem-termelés” szükséges ahhoz, hogy a szédületes gyorsaság, kétség, ingadozás, bizonytalanság, határozatlanság alkotta új jelenidejűségben, a prezentizmusban biztos pontot találjunk. Ehhez azonban elsőször is alázat kell, és fegyelem.

[1]François Hartog: A történetiség rendjei – Prezentizmus és időtapasztalat, L'Harmattan Kiadó, 2006

[2]Pólya Zsombor: A rajzkészség gyakorlása, MŰTŐ, 2019. szeptember 14 – szeptember 20.

[3]https://polinst.hu/node/10867?fbclid=IwAR0Q1UpLM6ci8h_tgjWCs9MjApk1pB_-MHXqtaBc8Ajp_C-cDpduG5oStjk

[4]Fejős Zoltán (Szerk.): A megfoghatatlan idő. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2000., 12. oldal

[5]https://www.facebook.com/events/telep/postcontemporary/111373019579664/

[6]Beke László: Elképzelés, elképzelések, különidők, 1971 - Párhuzamos különidők (Szerk.:) HEGYI Dóra, LÁSZLÓ Zsuzsa, LEPOSA Zsóka, RÓKA Enikő, BTM Kiscelli Múzeum-Fővárosi Képtár - tranzit.hu, Budapest, 2019, 42.oldal

Fotók: Pólya Zsombor

Panorámaképek: Jeneses Ádám