Éterikus darkambient, new age komolyzene… nevezzük bárminek is, a klasszikus és modern hangzásokat ötvöző Delerium abszolút unikumnak számít az elektronikus, vagy akár a teljes zenei palettán is. Valójában Bill Leeb és Rhys Fulber egyik side-projectje ez a sok közül. A szálak leginkább Billhez vezetnek, akinek a neve mindamellett, hogy a Front Line Assembly alapítótagja, olyan produkciókhoz köthető, mint a Skinny Puppy, a Cyberaktif, a Synaesthesia, a Noise Unit, és még sorolhatnánk. Nevezhetnénk őt akár az industrial muzsika őskövületének is, akinek a Delerium az egyik bizonyíték sokoldalúságára. Átszellemült, mély, néha elborult, ugyanakkor könnyed, lebegő és dallamos zene egyben. Régi tartozása ez már hazánk kultúréletének.

Lassan vette be a tömeg a táncteret. Kraak setje kellemesen melegítette elő a lelkünket valami alfába és omegába sodró eufória előtt… Legalábbis én türelmetlenül az elszállásra gyúrtam: s külön köszönet a Kirlian Cameráért, amit még semmilyen dark/goth/synthpop/industrial/stb rendezvényen nem hallottam - vagy csak túl sokat iszom/dumálok? Tíz után nem sokkal még kiugranék a mosdóba, de az "ugrás" már szinte csak stagediving formájában megoldható; az embertömeg könyörtelenül bevette a helyszínt, a bárpult előtti részek lassan kiürülnek.

Zene le, Kraak el, füst, kékeszöld fények, majd Bill Leeb és csapata zengő ováció közepette beveszi a színpadot. Felcsendül az Angelicus a 2006-os Nuages Du Monde című albumról, egyelőre még énekesnő nélkül. Behunyom a szemem és átadom magam a zenének, hogy elsodorhasson, miközben azon ábrándozom, hogy kezdetnek nem is rossz, mi lesz itt, ha Kristy Thirsk is előbújik a rejtekéből. A második, Love című dalra már ő is előjön. Kicsit reszket a keze az ásványvizes flakonon, talán izgatott - ami azért hízelgő lenne ránk nézve. A hátulról vakító fehér fényben, szőke loknijaival és könnyed fehér ruhácskájában egészen jelenésszerű látványt nyújt.

Szeretném angyalinak nevezni, de egy angyal nem menetel tiszt módjára, és nem visel fekete bőr, fémringlis, magassarkú csizmát piros szalaggal. Vagy talán célozni akar valamire és fent Deleriumnak, lent Front Line-nak öltözött. Bill, akit láttam már a színpadon megőrülni és ipari zajokra tekeregni, most eltűnt, mint Petőfi a ködben, szó szerint. A fotósok bosszankodnak, hogy a 200 képből egyszer sem tudják felismerhetően belőni a zenekar eszmei atyját - a füstöt közös erővel melegebb éghajlatra kívánjuk.

Sorra jönnek a régi/új jól ismert dallamok. Zseniálisan szól, ahogy egy élő hangszeres produkciónak kell, bár a keverés lehetne talán jobb, az énekből kevés hallatszik. Szeretnék jót írni a Deleriumról, mert igényes, tartalmas, remekül megírt zenéről van szó. Szeretném dicsérni az előadást, mert profi. Szeretném kiemelni a zenészeket: a gitáros, Sean Ashby a heves gitárakciók közepette még arra is talál módot, hogy frenetikus pózokba vágja magát az első sor fotósainak.

Mike Hiratzka basszgitáros ennél jóval visszafogottabb, bár a hajó fényeiben ő is túlviláginak tűnik. Összességében hibátlan, kerek, mégsem jön át. Leszámítva persze a kivetítést, ami azért adja az elvárható Delerium-hangulatot. A közönség néhány tagja feszélyezetten mocorog, és annyira szeretné szeretni, hogy elszégyelli magát a tétovázásán, majd vállrándítva táncol tovább.

Szomorú tény, hogy szívesebben látnék még egy agyontekergethető szintit, sok elszállós hangszínnel. Jobban magával ragadott volna egy, a közönségtől nem fizikális síkon mérhető távolságba helyezett előadás, ami szinte beszippant a kép- és hangzásvilágával. Az élő hangszerek varázsa ezúttal visszaüt: kitűnő zenészek, kellemes gitárszólamok ide vagy oda, a Deleriumot másért szeretjük.

Ash Sood és dobjátéka viszont minden szempontból jóság: ha az összhangzás is megfelelően elszállós lenne, nehezen bírtam volna túltenni magam ezen az estén. A ráadás előtt felcsendülő Flowers Become Screens-nél fellélegzem. Végre az, aminek lennie kell, egy másik dimenziót nyit meg, ahová az azt követő Silence be is szippant.

Kár, hogy csak néhány percig tart az egész setlist alatt tartogatott katarzis, de így is megérte. Ash kamerájával előbújik a tamok mögül és megörökíti az őket búcsúztató, ujjongó tömeget.

Rövid átszerelés után a színpadon az este egyik kellemes meglepetése, a Turbopauza live actje. Ahogy a hajón általában a koncertek utáni programokat nem övezi nagy érdeklődés, úgy most is eléggé megfogyatkozott a tömeg. Mi épp a merchandise pultnál ácsorogva próbáltuk megsaccolni Kristy Thirsk korát, amikor a Nine Inch Nails Onlyja dübörögve hasítani kezdett. Épp csak annyira átremixelve, hogy a ritmustól lefejtsük magunkról a homloklebenyt.

Néhány szám után már erősen rugóztunk, mire barátném megszólal: ezeket figyelni kell bazmeg! Bőszen helyeseltem. Ash Sood puszta jófejségből, 5-6 szám erejéig beszállt a fiúkhoz dobolni. Veszett jó kiállások, vicsorgósra kombinált hangszínek és ütem, ütem, ütem!

Dj. Oleg setjére már nem sok erőnk maradt, de azt hiszem, hogy a 3 napos partihadjáratunknak így is kiemelkedő lezárása volt ez az este az A38-on.