„We are the ocean, each one a drop.” Egyszerre alázatot igénylő és felemelő feladat ezt teljesíteni. A Jupiter mottója a kamarazene testvéries benső lényegét, az egymásrautaltságot és egyenrangúságot hangsúlyozza. De hogyan lehet ezt valóra váltani olyan eredendően szólisztikus műfajokban, mint a concerto és az ária (opera vagy oratórium részlete), amelyek Vivaldi életművének döntő többségét teszik ki? Elsőre úgy tűnt, a Jupiter a programösszeállítással oldja meg a kérdést. Összesen hét ária, köztük pedig egy-egy fagott-, cselló- és lantverseny hangzik el a lemezen, mintha az volna az egyik cél, hogy minél több muzsikusnak jusson a reflektorfényből. Az pedig hab a tortán, hogy a többiek nem azért nem szólóznak, mert kevésbé lennének képesek rá; annál színvonalasabban teszik a dolgukat a ripienóban, azaz szó szerint töltőszólamokban. A csembalista Jean Rondeau-ban például sokkal több van, mint hogy – még ha nem is átlagos – csepp legyen egy óceánban.

Lehet, hogy személyes becsípődés, de nekem a lemez azt is sugallja, hogy mégiscsak az éneklés volt legelőbb. Az a zene alfája és omegája, ahonnét kiindulunk és ahová visszatérünk, és ami az út során is mindvégig velünk, bennünk van. Mintha azért is keltene annyira harmonikus érzetet a lemez úgy egészében, mert a három szólóhangszer, a fagott, a cselló és a lant lágy hangját éppen Lea Desandre mezzoszopránjához választották. Desandre-nak különben ez az első olyan CD-je, ahol egyedüli énekes szólistaként szerepel. Volt már alkalmam élőben is hallani őt: 2018. április 3-án járt a Zeneakadémián, Händel-kantátákban énekelt Sabine Devieilhe oldalán. Akkor úgy éreztem, a másik rising star, az átütő hangi – és egyébként színpadi – jelenség Devieilhe elhalványítja teljesítményét (utóbb a koncert műsorát lemezen is kiadták, de ez sem változtatta meg első benyomásomat). Most nem volt hasonló problémám, de egyébként is másnak hallottam Desandre hangját, mint annak idején vagy azon a lemezen.

Találós kérdés: honnan lehet olyan rettentő ismerős az első szám (Gelido in ogni vena a Farnacéból) zenekari ritornelljének kezdete? Súgó: a kulcsszó maga a gelo, a fagy. Vérfagyasztóan gyönyörű, ahogy Desandre (pontosabban: a Jupiter) előadja ezt az áriát. Nemkülönben a Cum dederit címűt a Nisi Dominusból. Ezek Vivaldi legnépszerűbb dallamai közé tartoznak, mégis újra és újra felveszik őket, pedig azt hihetnénk, már úgysem lehet velük mást mondani. Megújuló energiaforrások. És úgy tűnik, Lea Desandre számára gyümölcsöző volt rájuk találni.

Bár ezt a CD-t korántsem lehetne Desandre szólólemezének tekinteni (ahhoz hét ária kilenc hangszeres tétel ellenében kicsit kevés), és valószínűleg a Jupiter testvéri szövetsége ezt akarattal el is kerülte, még egy érv szól amellett, hogy az énekesnő a felvétel leginkább központi alakja. A concertók gyors tételei visszafogott, kevésbé extrém interpretációban szólalnak meg. Ez nem azt jelenti, hogy az előadás nem eléggé minőségi vagy átélt: bőven akad sistergő, sziporkázóan virtuóz futam, és Peter Whelan például még hangszere bohókás oldalára is alaposan rájátszik (a 17–18. században a fagottosok voltak olyan ártatlan és kevésbé ártatlan élcelődések céltáblái, amilyeneket ma a brácsások kénytelenek elviselni). Főleg a tuttik azonban lehetnének „rockosabbak”, ahogy azt mondani szokás. A korlátok közt tartott pezsgés és elevenség mégis jólesik. Jólesik, mert az áriák – akár gyors, akár lassú tempójúak – érzelmileg olyannyira intenzívek, hogy kell utánuk valamiféle kiengedés. Bár a concerto és az ária szerkezetileg sok szempontból nagyon közel áll egymáshoz, és a concertók gyakran ugyanazokat az affektusokat vagy természeti képeket fejezik ki szöveg nélkül, amelyeket az áriák a librettóból kiindulva jelenítenek meg, a lemezen feszültség és oldás dinamikája szöveges és szövegtelen, vokális és tisztán hangszeres zene viszonyában egyaránt érvényesül.

Minimalista a kísérőfüzet: az áriák szövegén túl csupán egy rövid bevezető található benne Erik Orsenna francia írótól, aki fantáziadúsan és rejtélyesen bemutatja az együttes és a lemez küldetését. Eszerint Dunford azért választotta éppen a római főisten nevét, mert Jupiter nem elégedett meg a maga mennyei birodalmával; időről időre visszatért a földre, hogy részesüljön különféle idelenn honos élvezetekből. Az első lemez – a szövegből kiolvasható koncepció folytatást is sugall – Vivaldi világában merítkezik meg, és így szédíti el a hallgatót. Akármennyire tetszik Orsenna írása, sajnálom, hogy nem részletezték jobban a programot. Kíváncsi lennék, miért pont ezeket az áriákat és concertókat választották, hiszen a royaume Vivaldi (Vivaldi királysága) egy lemez terjedelméhez képest gyakorlatilag végtelen, és nem értek egyet Stravinskyval, aki egyszer annak a véleményének adott hangot, hogy Vivaldi ugyanazt a concertót írta meg több százszor. De hát az istenek nem szokták elárulni a földi halandóknak, mi jár a fejükben.

A Jupiter ki is kacsint Vivaldi birodalmából. Mindeddig nem szóltam az utolsó trackről, amelynek szövegét a kísérőfüzet nem tartalmazza. A We Are the Ocean az együttes saját száma, refrénje a fent idézett mottó. A könnyűzenei harmóniavilágot és szövegkezelést sajátosan puha hangzás és barokkos cifrázatok egészítik ki. A kezekben maradnak a korhű hangszerek, ám már nem csak Desandre énekel, és nem is igyekszik uralkodni szólamával a többiekén. Ahogy Orsenna mondja, a zene maga a szabadság, megszünteti az időbeli határokat – a 18. század első felének popzenéje, Vivaldi után a hallgató átmenet nélkül a mában találja magát. Alólam ez a próbálkozás kihúzta a talajt. Túl sok stílust ötvöz és villant fel; az ilyesmivel önmagában semmi bajom, és a We Are the Ocean talán nem is lenne rossz mint szám, de a megelőző, tényleg briliáns Vivaldi-interpretációk után valahogy elúszik mellettem.

Vivaldi/Jupiter, Alpha Records, 2019. Lea Desandre (mezzoszoprán), Thomas Dunford (lant, művészeti vezető), Cecilia Bernardini, Louis Creac’h (hegedű), Jérôme van Waerbeke (brácsa), Bruno Philippe (cselló), Douglas Balliett (nagybőgő), Peter Whelan (fagott), Emmanuel Frankenberg (kürt), Roberta Cristini (chalumeau), Jean Rondeau (csembaló, orgona)

A képek forrása: https://www.jupiter-ensemble.com/ (CD-borító, © NASA / Gerald Eichstädt / Seán Doran)