Ezek közül is az egyik legemlékezetesebb az az eset, amikor a tizenéves Dickinson egy fizetős bentlakásos gimnázium diákjaként úgy tréfálta meg tanárát, hogy két tonna lótrágyát szállíttatott annak kollégiumi lakásához. Az incidens elmesélése egyszersmind arra is szolgált, hogy alátámassza az énekes önértelmezését, miszerint ő olyan valaki, aki mindig is szembeszegült az autoritással, sőt „ebből csinált magának karriert”. Ha ehhez hozzávesszük azt a történetet, hogy végül azért rúgják ki, mert belehugyozik az igazgató ebédjébe, majd ezt vállalja is, akkor megállapíthatjuk, hogy valóban nem szokványos gimnáziumi pályafutás jellemzi őt. A többször hangsúlyozott autoritásellenesség persze retorikai eszköz is, ami nem meglepő módon jól rezonál a heavy metal zenén szocializálódott közönség köreiben, kiegészülve „a nép egyszerű fia”-vonulattal, ami megjelenik szülővárosa lepukkant bányászvárosként való ábrázolásában és néhány – a stand-up világban amúgy oly gyakori – antiintellektuális kiszólásban.

Dickinson azonban valójában nagyon is kilóg az átlag metálénekesek sorából azzal, hogy történészdiplomát szerez, regényeket ír, dokumentumfilmeket producerel, szenior vívóversenyekre jár és hogy nemcsak tévéműsorokat, hanem utasszállító repülőgépeket is vezet (jó pár évig főállásban, miközben a Maiden frontembere is volt egyben). A népnek ez a látszólag egyszerű fia ráadásul nagyon is tudatosan építi (újra) hosszú évek óta azt az Iron Maident, ami sokkal inkább értelmezhető egy profin működtetett szórakoztató vállalatnak a maga nem kirívóan bonyolult és szubverzív szövegvilágával, csontváz-kabalaszörnyével és ipari méretű színpadtechnikájával, mint egy társadalmilag érzékeny, provokatív, a társadalmi normáknak középső ujjat mutató punkbandának. És persze ez rendben is van, hiszen a heavy metal mint műfaj – különösen az Iron Maiden által űzött típusa – szoros viszonyban áll a teátralitással: a szó szerinti és átvitt értelemben vett pózok, óóó-zós együtténeklések, dekorációs elemek, különböző komplexitású mitikus világok egyaránt részei ennek az univerzumnak, amiben mindenki, maga Dickinson is egy szerep hordozója.

Vagyunk egyébként sokan, akiknek a heavy metal iránti – nemes szeretetté érett – rajongása független ezektől az elemektől: engem például a legtöbb külsőség mindig is hidegen hagyott, sokkal inkább a zenéből és a színpadról áradó elsöprő energia szippantott be, ami felszabadultságot, drogok nélkül elérhető extázist ígért és adott, különösen koncerten, másokkal megosztható formában. Az előadóesttel kapcsolatos fő kérdésem éppen ezért az volt, hogy vajon egy lecsupaszítottabb kontextusban mennyi marad ebből a teátralitásból, mennyit enged a rocksztár szerep láttatni Dickinson más szerepeiből, és ezzel együtt mennyire tud energikus és felszabadító lenni.

Nehéz metálidegenebb környezetet elképzelni a Kongresszusi Központnál, és nehéz is volt összerakni magamban, hogy a fickó, aki nemsokára színpadra lép és akinek az egészalakos képe a bejáratnál figyel, ugyanaz az ember, akiért 2000-ben – kisebb gödröt ásva a kerítés alatt – egy barátommal autogramra éhesen visszalógtunk a Kisstadionba. Akkor ott a biztonsági őrök hamarabb érkeztek, mint Dickinson, most viszont tényleg egy hosszabb karnyújtásnyira volt tőlem egykori privát héroszom. A színpadon egy hosszú, őszülő hajú, alacsony figurát láttunk, aki káromkodáshegyek közepette reflektált is a tényre, hogy alig emlékeztet a feje fölé vetített könyvborítós önmagára. Már itt elindult a testszőrzetével kapcsolatos önironikus játék, amit az egész este egyfajta ívének tekinthetünk. Az egyik első képen a kb. tízéves, megmosolyogtató anorákba öltöztetett Bruce-t láthattuk, aki zsírkrétával rajzolt bajuszt magának, majd több, ízlésficamító felnőtt bajuszverzió látványa után érkeztünk el méretes szakállához, ami a kemoterápia eredményeképpen fogta magát és beleesett a levesébe egy angliai étteremben.

Ahogy ez az utóbbi történet is mutatja, alapvetően a fanyar, a nehézségekből viccet csináló humor jellemezte az előadást, a rákkal való küzdelméből is a pozitív hozzáállást emelte ki, és fontos volt, hogy mindezt nem elvárásként állította bárki elé, hangsúlyozta, hogy semmiképpen sem akar „okoskodni” a témáról. A történetek természetesen róla szóltak, a tónus mégis kevéssé volt személyes abban az értelemben, hogy mélyebb érzelmi szálak pengetett volna. Félmondataiból, miszerint vándorcirkuszos szülei csecsemőként nagyapja gondjára bízták, az azért sejthető, hogy nem ideális gyerekkorról beszélhetünk, de származási családjáról igazából nem tudunk meg sokat, ahogy feleségéről és gyerekeiről sem. Annál inkább tanárairól és az általa gyűlölt iskoláról, ahova nagy spórolás eredményeként íratták be szülei, és amit egy szadista tanárokkal teli, „gyerekkínzásra szakosodott” intézményként ír le Dickinson.  „Pedig nem is volt katolikus”, teszi hozzá nem kevés maró gúnnyal. Meglepően hangsúlyos ez az időszak az amúgy időben lineárisan előrehaladó előadást tekintve: a Maiden-éra, ahhoz képest, hogy kb. harminc évet ölel fel az életéből, kevesebb figyelmet kap, a szólókarrierje pedig szinte semmilyet. Ez utóbbi hiány azért is érdekes, mert a Maidenből kilépve egy új szerepet vett magára, személyesebbet, mondhatni intellektuálisabbat, ahogy ezt életművének csúcspontja, a William Blake inspirálta Chemical Wedding album is mutatja.

Az alapvetően felturbózott helyzetkomikumra épülő történetek után érzékelhető váltást hoz az előadás második része, amiben a nézők által feltett kérdésekre válaszolt Dickinson. A széles gesztusok, a többször elpróbált poénok helyén megjelent valamiféle spontaneitás, amiben nem a közelgő csattanó irányította a mondandót, hanem az adott pillanat. Ez akár úgy is tűnhetett, hogy a profi előadó néha-néha zavarba jött, de hamar felvette a fonalat, és talán ez a rész volt az, ahol a rajongás motiválta bulvárszerű kérdéseken („mi a kedvenc illatod?”) túl megjelenhetett valami igazibb is, egy előre talán nem betervezett történet vagy éppen elmélkedés Blake költészetének személyiségelméleti dimenzióiról. Persze az énekhangja is szerepet kapott egy rövid időre: különleges volt hallani Dickinsont mindenféle erősítés nélkül – a mikroport levétele önmagában is elment volna egy spontán stand up gegnek –, az egyik legszebb Maiden-dal ("Revelations") eleje egészen más, szokatlan érzetet keltett azzal, hogy a hangsúlyok jelentősen máshova kerültek.  

Az amúgy üdítően vegyes hallgatóság – Sodom-pólós ősmetálos arctól a színházi elegáns outfitbe öltözött párig – lehet, hogy remélt még lelki mélyfúrásokat, családi életképeket vagy éppen szaftos pletykákat Steve Harrisről, de ha onnan közelítünk, hogy mit ígért az est, akkor azt mondhatjuk, hogy Dickinson hozta az elvártat: energikus volt, lendületes, vicces, profi és a maga által vállalt személyesség szintjén önazonos is. És inspiráló az a belőle sugárzó tudatos törekvés is, hogy miután a Maidennel egyből csatlakozása után, 1984-ben a legmagasabb csúcsokra jutott, folyamatosan keresi azokat a területeket, ahol megmutathatja magát, amibe energiáját fektetheti és amivel örömteli élményeket okozhat másoknak – meglepő lenne, ha tíz év múlva nem valami újabb gombot nyomogatna éppen.