Mit lehet kezdeni 9-12. évfolyamon a magyartanítással, az olvasóvá neveléssel? Ahányféle középiskola, osztály, pedagógus és gyerek van, annyiféle válasz létezik. A három meghívott középiskolai magyartanár között sem volt minden téren egyetértés, azonban mindannyian elvetették a lineáris, csupán a tankönyvet figyelembe vevő oktatást.  

A tanterv egyik legnagyobb hibája a Közép-Európában elterjedt, kronológia mentén történő oktatás, amely nem a kortárs irodalommal való párbeszéddel képzeli el az irodalomoktatást, tehát nem a kortárs irodalmi élmény nézőpontjából közelíti meg az adott klasszikus kötelezőt, hanem éppen fordítva: így „irodalomtörténész képzés” zajlik.

Elengedhetetlen, hogy a kortárs irodalom végigkísérje a diákok tanulmányait, ne csak tizenkettedikben kerüljön terítékre. Nehéz összeegyeztetni az irodalomtörténet tanítását, illetve a posztmodern élményt, de megéri, mert az igazi olvasók azok, akik a mai élményeik nézőpontjából újra tudnak értelmezni akármilyen szöveget. A tankönyvekben egyetemi oktatók által képviselt nézőpontok tömkelegét láthatjuk. A tudományos jelleg eltávolítja a gyerekeket az olvasás élményétől. Fontos, hogy a diákok ne mérhető teljesítményben gondolkodjanak - elolvasták, letudták, tudják, melyik szerzőnek ki a rokona -  hanem ennél fontosabb, hogy éljék át, fedezzék fel benne a számukra is fontos, aktuális '"üzenetet". 

Az olvasás megszerettetésével kapcsolatban különböző álláspontokat foglaltak el a meghívott a pedagógusok. Szarka Eszter és Szabó Roland az olvasás élményszerűségét hangsúlyozták. Előbbi szerint fontos az olvasói tapasztalatok megosztása, melyek alapján a gyerekek meg tudják figyelni, hogy olvasóként hogyan működnek egy közösségben. A lényeg, hogy gyerekek megértsék, az órán beszélgetés zajlik, így alapállás lesz, hogy mindenki elolvassa az adott szöveget, hiszen nem jó egy társaság beszélgetését kívülállóként szemlélni. A folyamat elején fel kell mérni az olvasói szokásokat, ezt izgalmasan, játékosan is meg lehet tenni. Meg kell beszélni a diákokkal, hogy mit olvasnak szívesen, s figyelembe kell venni a különböző csoportok igényeit. Szabó Roland azon dolgozik, hogy a kanonizált alkotások befogadhatóbbak, élvezhetőbbek legyenek. Véleménye szerint nem a művekkel van a probléma, hanem a korosztályhoz alakítva kell feltenni a kérdéseket, minden művet az adott korosztály nézőpontjából kell megközelíteni. Meggyőződése azonban, hogy az olvasóvá nevelés nem gimnáziumban dől el, a folyamat már első osztályban megkezdődik. Az általános iskolák alsó tagozatában tanító pedagógusok feladata, hogy az olvasóvá nevelést elindítsák, folytathatóvá tegyék, a gimnázium feladata a megerősítés. Mihályi Anikó azonban az élményszerűség mindenáron való érvényesítését nem tartja előrevivőnek, nem szereti, mikor a szülők szórakoztató személyzetként tekintenek a tanárokra, ennél fogva elvárják, hogy legyenek izgalmasak az órák. Kijelentette, hogy vállalja az unalmat, s ezt Pilinszky János gondolatával hozta közelebb a közönséghez:

„Kamaszkorom egyik legmegzavaróbb élménye volt, hogy a nagy regények unalmasak. Később – még mielőtt botfülemmel Bachot fölfedeztem volna – rájöttem, hogy a remekművek nem unalom előttiek, hanem unalmon túliak.”

Tanításának célja, hogy ezt az „unalmon túlit” megéreztesse a gyerekekkel. Huszonöt éve folyamatosan küzd és keresi a módját, hogy ennek a korosztálynak, hogy lehet az „unalmon túlit” megmutatni. Fontos, hogy ez közös munka, s hogy a diákok is megéljék felelősségüket, s bízzanak tanárukban, hogy ahová vezeti őket, az járható út és erőfeszítésük később értelmet nyer. Szerencsésnek tarja magát, hogy ötödikes koruktól végigviheti az osztályokat. Tapasztalatai szerint az ötödikesek, amikor megkezdik a középiskolát a mesék világával, nyitottak, fogékonyak, érzékenyek a toposzokra, szimbólumokra. Megalapozza az olvasás alapvető lényegét, hogy a diákok tudjanak olvasni a sorok között, s megértsék, hogy a mesék miért szólnak rólunk.

Mindhárom oktató egyetértett abban, hogy a diákok maguktól általában nem olvasnak kortárs szépirodalmat, csupán a határterületén lévő lektűröket, melyek az elbeszélés szempontjából jóval egyszerűbbek. Szabó Roland meglátása szerint a ponyvairodalom által is közelebb lehet hozni a diákokhoz a szépirodalmat, hiszen az ugyanúgy tartalmaz prózapoétikai eszközöket, témája a mai valóság. A referenciális pontokon lehet kapcsolódásokat találni, és irodalomelméleti szempontból vizsgálni a történetet.

Szarka Eszter egy saját történettel bizonyította, hogy több is lehetséges a kapcsolódási pontoknál. A Jelen! antológia megjelenése után az osztályából minden diák húzott egy novellacímet, majd be kellett mutatniuk az osztálynak a cselekményt a szöveg létrejöttének hátterével és az olvasói benyomással kiegészítve. Nem lehetett egymás novelláját elolvasni, hiszen az volt a feladat, hogy el kellett képzelni, s addig kellett kérdezni a beszélőt, míg meg nem tudták írni a novella bevezetését, majd választottak egy kedvencet. A kiválasztott novelláról beszélgettek a hagyományos szempontok alapján, s előjöttek a kapcsolódások is.

Varga Betti leszűkítette a kérdést az ifjúsági és a YA szövegek esetére. (Hogy mit jelent a YA? Az ajánlott életkori skála 12-18 év, gyakran egyes szám első személyben íródik, a korosztály életéről, aktuális problémáiról szól, valamint erős a referencialitása; inkább a filmekhez és a popkultúrához kötődik.) Mihályi Anikó ezzel kapcsolatban tudott pozitív és negatív példát egyaránt említeni, olyan műveket, melyekkel tudtak foglalkozni több órán keresztül. Az egyik Szabó Bori: Nincsenapám, seanyám című regénye, melyhez olyan diákok is tudtak kapcsolódni, akik nem küzdenek a magány érzésének problémájával. A másik példa Kalapos Éva: Muszáj?! című regénye volt, ahol a gyerekek a mű poétikai szempontú kritikáját adták.

A pedagógusok élete folyamatos kísérletezés és tervezés, így szeretnék a tanórákat színesíteni újabb és újabb ifjúsági regényekkel, ez azonban elég körülményes vállalkozás. Az oktató legnagyobb ellensége az időhiány, ugyanis rengeteg idő megtalálni egy órára alkalmas művet, elolvasni és módszertant választani mellé. Szabó Roland a helyzetet úgy oldotta meg, hogy facilitátorként volt jelen saját óráján, nem olvasta az alkotást, csupán irodalmi, olvasói szokásokra vonatkozó problémák mentén irányította a gyerekek beszélgetését. Véleménye szerint a tanárnak nem kell mindig a középpontban lennie.

A másik nehézség, hogy nincs olyan fórum, gyerekhez és tanárhoz egyaránt eljutó online fórumhálózat, vagy kialakított stabil információs rendszer, amely segítené az eligazodást az egyes olvasmányok között. A nagy gyermek- és ifjúsági könyvkiadók próbálnak segítséget nyújtani promóciós előadásokkal, azonban ezek a tűzijátékszerű megoldások csak rövidtávon működnek. Szarka Eszter az író-olvasó találkozók magasabb szintre emelésében látja a megoldást, abban, hogy a kiadók előre küldhetnének szövegeket és hozzá kérdéseket, melyeket a gyerekek a találkozó előtt megoldanak. A diákok és az írók egyaránt élményekkel gazdagodnának. Lényeges lenne, hogy ugyanaz szerző vissza-visszatérjen, hiszen lényeges a valódi kapcsolatok kialakulása. Ezenkívül a kiadók ellátogatása a középiskolai magyartanári munkaközösségbe szintén gyümölcsöző lehetne. Mindemellett, ha a Magyartanárok Egyesülete szervezne egy YA tábort, ahol a tanárok együtt olvasnának, fejlődnének, lehetőség adódna valós együttműködésre, valós diskurzusokra, ami szintén segítené a kortárs irodalom középiskolába juttatását, az oktatás fejlődését.

A magyartanári pályán kulcsfontosságú a korral való haladás, igény az újdonságok és a régi értékek harmóniájára. Oktatóként és olvasóként is fontos, hogy egy adott szöveg újabb és újabb rétegeit is értelmezzék, ugyanis teljesen más kerül előtérbe most, mint húsz évvel ezelőtt. Esszenciális a kölcsönösség, hiszen nem csak a diák tanul, hanem a tanár is hasznos ismeretekre tehet szert diákjai által.