Természetesen az újszerűség illuzórikus, a kísérlet, hogy megszabaduljunk a kínzó másiktól, a metafizikai jelenléttől, a materializmusig nyúlik vissza, de Purosznál a tér jelentőségét felváltja az Én történeti-narratív feldolgozására tett kísérlet. Történeteket látunk magunk előtt, A-kat, B-ket és S-eket, akiket név szerint nem kell ismernünk – minek is kéne ismernünk –, ha az értelmező abszolút kiindulási pontja már az első versben (Purosz Leonidasz) jelezve van. Természetesen az egománia vádjait a szerző megnyugtatóan visszautasítja, mert az Én nem középpont, nem az egyetlen értelmezési horizont, hanem a kor történeti-ontológiai csúcspontja. Az, hogy a történetek főszereplője, akár indirekt módon, de mindig az Én, kísérlet arra, hogy felszabadítsa az Én-t az értelmezés, és a folytonos újraértelmezés terhei alól, azon oknál fogva, hogy ami történik, az nem értelmezendő, hanem megélendő, valami olyan, ami érte van. Mindezt nem egy szeretetnyelv által kell megfogni, sőt, a kötetet olvasva olyan érzésünk van, mintha direkt kerülné a szerelmi pozíciókat (nem szerelmi aktust, abból bőven van), és inkább a történeti „fejlődés” jutott volna el idáig. Más értelmezést, ami nem ő, kategorikusan visszautasít, ha számon kérnénk rajta, hogy márpedig milyen etikai vetületei vannak a kihasználásnak, vagy a női test kisajátításának, a lírai én könnyen védekezhetne, hogy márpedig ő nem birtokosa tetteinek, hanem egyszerűen csak velük él, azon egyszerű oknál fogva, hogy mint létező, nem tud mögöttes tartalmakat adni egy esemény történésének, az ő dolga, hogy ura, birtokosa legyen azoknak a történeteknek, amikbe épp belepottyant.

Belepottyanásról van szó, habár egy természetes szelekció persze a számára érdekes történeteket hozza elő, a focizást, a bölcsészkedést, a családot és az erotikát. Valamiféle rendezőelv mégis megbújik a kötetben, ami a háttérből közvetít és egy új teret konstruál, aminek lehet, hogy a beszélő sincs birtokában. A metafizikait ki lehet dobni az ablakon, de nem lehet megkerülni a vele való foglalatoskodást. Bántó hiánya végig kérdőjeleket rak az oldalakra, magyarázatot kíván, mert az egyszerű történelmi nem tudja megállni a helyét, pont azért, mert neki is vége lesz. A focizásoknak, a bölcsészkedésnek, a családnak és az erotikának. A metafizikai visszakúszik és kérdőre von, hogy de kedves uram és parancsolóm, mi lesz veled, ha már nem leszel? Fiatal vagy és életerős, tehetséges és nagy út áll előtted, de mit kezdesz nélkülem.  

A kötet egy idő után már a metafizikai szándékos félreértésére tett kísérlet, mert ha kidobod a metafizikait az ablakon, akkor az ott fog sétálgatni az emberek között és magyarázatot követel arra az egyszerű kérdésre, hogy ő kicsoda nélküled. Mert arra tökéletes magyarázatot kaptunk, hogy „Purosz Leonidasz” kicsoda nélküle. Hanyag eleganciával megbújó férfi, aki tudatában van a maszknak, amit hordania kell, mert a maszk olyan erőt kölcsönöz neki, amiben saját életének ura lehet. A foci, a bölcsészélet, a család és az erotika látszólagos randomitása viszont létrehoz egy olyan absztrakt (metafizikai?) teret, amiről talán még az elbeszélő sem tudja, hogy pontosan mit jelent számára, mégis tűpontos lenyomatai annak, hogy a birtoklásukra tett kísérlet nem lehetséges, ha egyszer már a kötet tétje az, hogy saját időnk urai és birtokosai legyünk.

A kötet úgy építkezik, hogy végig kész ugyanannak az ellenkezőjét is állítani. Az eltűnés valódi gesztusa című vers a legradikálisabb ajánlat egy újrakezdésre, a birtoklás felmondására:

átlátszó, tiszta vágyom lenni//nem hagyni semmilyen nyomot (59.)

De egy férfi sosem hagyja félbe. A dolga a birtoklás, hogy erősnek mutatkozzon, és legfontosabbként, hogy fenntartsa a lehetőségét a lemondásra.