Petőfi nevét minden magyar gyerek már óvodáskorában megtanulja – a nagy magyar népi költő, a „természet vadvirága”,’48. március 15., Nemzeti dal, azaz épp elég ideje hallja már egy kamasz ezt a nevet ahhoz, hogy méla unalom és undor fogja el, amikor ismét vele kell találkoznia. Hacsak... hacsak a kötelezően letudott iskolai találkozásokat nem előzte meg vagy kísérte a személyes rácsodálkozás valamikor, valahogyan, egy remek magyartanár, egy gyermekkori János vitéz-diafilm vagy egy véletlenül kézbe vett Petőfi-kötet hatására. Mert ha ez megtörténik, akkor többé nem a hivatalos kultúrpolitika szemüvegén keresztül látjuk a (gondosan szelektált) műveket. Így rájövünk, hogy Petőfi igazából nagyon is kényelmetlen a hatalomnak, mindig, minden időben: a zsiványokra a házat rágyújtó Kukorica Jancsi, akárcsak Az apostol Szilvesztere hajlíthatatlan lázadó, aki nem a saját helyzetét, hanem a világot akarja megjavítani, és ezért képes mindent feláldozni. A társadalmi szabadság kényelmetlen hőse, akire szükségünk van, de akivel együtt élni nem tudunk, és akit a hatalommal együtt végül elbuktatja saját népe.

A k2 előadásában ez a Petőfi-féle lázadás személyessé válik, közel kerül a mai (diák)közönséghez térben és időben, de mindezt nagyon szépen ötvözi egyfajta romantikus líraisággal, a színészek által gyönyörűen és érzékletesen elmondott és átélt Petőfi-sorok tiszta költészetével. Petőfi természetessége, köznyelvi, de nem klisékbe fulladó érthetősége a megírás óta eltelt 170 év alatt is megmaradt. Bár a megértésben sokat segít maga az előadás is – a végeredmény mindenképpen egy olyan hangzó szöveg, amely a 21. századi diákot is magával ragadja, és nem engedi kibújni az együtt gondolkodás felelőssége alól. Ehhez a tér is hozzájárul: a tantermi székek körében játszódik minden, az ott ülőket megszólítja, játékba vonja, közöttük él-mozog, és közéjük ül a három színész (Király Dániel, Piti Emőke, Pálóczi Bence), akiknek az állandó karakterváltásai egyrészt jól követhetőek, mert az előadás is „megtanítja” erre a közönséget, másrészt sokszor humorforrásként is működnek.

Az egyik legfeltűnőbb modernizáló eszköz a loop-oló erősítő és a zene aktív használata, és bár egyértelműnek tűnik az ok, azaz hogy a kamaszok zenei ízléséhez közelítsen az előadás, igazából ennél sokrétűbb a színházi hatás. Nemcsak a karakterek megrajzolásához járul hozzá ötletesen az, ki hogyan tudja az eszközt használni (például a buta de hatalmaskodó úrfi és a kamasz Szilveszter esetében), hanem igazán erős érzelmi hatáskeltésre is képes: az egyéb Petőfi-szövegek beemelésével is dolgozó előadásnak egyik legmaradandóbb pillanata, mikor az „Akasszátok fel a királyokat!” hangzik el ebben a formában, és az ismétlődő és egyre hangosabb mondat szinte révületbe hajszolja a játszókat és velük a közönséget.

A kortárs jelleg nagyon sokat ad az előadásnak: fiatal rendező, fiatal színészek, farmer, kapucnis, cipzáros felsők – így jár(t)unk iskolába. Ezt az iskolai teret emeli ki és használja remekül a központi szőlőszem-hasonlathoz is az előadás, amely táblánál előadott feleletként jelenik meg, amint Pálóczi Bence lendületes mozdulatokkal rajzolja fel zöld filccel a fehér táblára a világot, a szőlőszemet, az emberi lélek sugarát. Így a látszólagos egyértelműség többször is vicces fintort kap, akárcsak a piros-fehér-zöld színszimbolika (a három szereplő melegítőfelsőinek színei), például Király Dániel Star Wars-ot és a Fekete Nagyúrt is megidéző fehér pulcsiján, feliratos baseball-sapkáján. Bár a szövegkönyv sokat kivágott Petőfi nyelvi feketehumorából, a vizualitás és a kellék híján talált tárgyakkal játszó színészi stílus ezt szépen ellensúlyozza. Itt minden rajtuk múlik – a színészeken; itt minden rajtunk múlik – a közönségen. Ez a közösségi színházteremtő élmény kiemeli a Petőfi-mű legkínzóbb kérdéseit: mit választunk? Ember vagy polgár, család vagy társadalom, és legfőképp: élhet-e az ember szabadság nélkül?

Követjük a színészeket, követjük a kérdéseket, néha velük együtt skandálunk dolgokat  – ha épp akarunk; lelkesen olvassuk a közénk szórt modernizált röplapokat, majd ugyanazzal a lelkesedéssel dobáljuk meg a röplapból gyúrt galacsinokkal Szilvesztert – ha így döntünk. Ez a legfontosabb állítása az előadásnak, ezért kéne, hogy minél több tanterembe eljusson: nincsenek válaszok, kérdések vannak és döntések. Egyetértünk-e Szilveszterrel, aki brutálisan, a szemünk előtt öli meg a királyt (nem golyóval, mint Petőfinél, sokkal zsigeribben, test test ellen)? Megbocsátunk-e neki, hogy a szabadságért való küzdelmében a családja éhen veszett? Mennyire kell nekünk a szabadság?

A k2 Színház előadása nem ér véget a színészek meghajlásával, mert ezeket a kérdéseket utána az alkotók a diákokkal közösen gondolják tovább, megbeszélik, csoportmunkában feldolgozzák. Ez fontos, de talán ennél is fontosabb, hogy a mai fiatalok színházként szembesüljenek ezekkel a gondolatokkal: egyszerre személyes és közösségi élményként, nemcsak olvasva, gondolva, de megélve Az apostol helyzeteit és karaktereit. Persze ennek az előadásnak az értelmezése is csak egy a sok közül, de utat mutat a személyes találkozáshoz nemcsak Petőfivel, hanem a társadalmi felelősségvállalással is. 

Petőfi Sándor: Az apostol. k2 Színház Játsszák: Király Dániel, Piti Emőke, Pálóczi Bence e.h. és m.v., Rendező: Benkó Bence, MU Színház, 2019. október 22., Fotók: Toldy Miklós