A Yellow Mood zenéje nyugis, ellazulós volt, de folyamatosan izgalmas, pont annyira pörgős, amennyire kellemes; nagyon jó ritmussal és élvezetes basszussal tartottak egy hullámfolyamban, amit a közönséggel való kapcsolattartás tett interaktívabbá. A frontember, Héjja Norbert gyakran idézte a “Frontemberek Kézikönyvét”, amivel bevont és szórakoztatott minket, és pont csak annyira játszott velünk, amennyire kell, de nem a gitár vagy az ének rovására.

Maga a zene hangulatos volt, már csak a billentyűvel sikerült felidézni bennem a pszichedelikus rockot és több, a hatvanas évekből általam ismert dalt, de nagyon ügyesen konvertálták ezeket az ismerős érzéseket a modern befogadó fülére: nem volt semmi túlzás, semmi túlhajlítás vagy olyannyira megfeszített húrszaggatás, ami nem illett oda, viszont ami ott megjelent, az átélhető volt. A zenészek közötti kémia átragadt a közönségre is.

Képesek voltak a fellépés legelejétől a legvégéig megtartani a hangulatot, így lehetőség volt az átszellemülésre, a pár-lépéses ritmusmozgás gyakorlására, valami józan illumináltság megidézésére, ami hagyja, hogy kicsit megrészegedjek, de sosem enged lezuhanni.

A Folksteps néha úgy vezetett át egyik számról a másikra, hogy szinte észre sem vettem, nem estem ki az élményből. Mindemellett a ritmusváltások, a népzene és a könnyűzene közti átmenetek hatására beleborzongtam – mintha völgyek és ormok bejárása lenne a specialitásuk: hol körbemutatva az erdőt, hol csak ugrálva a mélységek és magaslatok között. Nem csak játsszák a zenét, de benne vannak a zenében.

Kérték a közönséget, hogy ha felismernek egy számot, nyugodtan énekeljék. A Folksteps nekem olyan, mint a magyar blues: visszatér a népzenéhez – a “közös kincshez”, a “kollektív tudáshoz” – majd átalakítják: nem teljesen mássá, de a sajátukévá. Szántó Marci mélyen búgó hangja a népballadai homály sejtelmes erotikáját, az erősítők a blues ködös, sötét érzékiségét szólaltatták meg – néhol azt éreztem, hogy az ének felszállt, mint magányos juhász dala a mezőn, akit elkap a gitárok, a bassszus és a dob vihara: ez a népzenei hagyományok üvöltése a modern kortól áztatott esőben.

A fent leírt képpel ellentétben a zene könnyen befogadható: az improvizatív hatású részek egyaránt teret adnak a tombolhatóságnak, ahogyan a líraibb részek a megnyugvásnak.

Mindkettő zenekart csak ajánlani tudom, ha valaki olvasta az Úton című regényt Jack Kerouactól; persze nem ugyanazt az élményt adta az esemény, mint egy abban leírt koncertté lehetett – nem is adhatja, mert más korban élünk –, de a 21. századhoz alkalmazkodva tudtak nekem a regényhez hasonló impulzusokat nyújtani. A családias légkör kifejezetten személyessé tette az estét, maradandóvá.

A Yellow Mood fellépői:  Héjja Norbert (gitár, ének), Szilágyi Anna (billentyű), Dobos Kristóf (basszusgitár), Bózsing Hunor (dob). A Folksteps fellépői: Szántó Marcell (ének), Tőke Barna (gitár), Paulusz Kristóf (basszusgitár), Stanfel Péter (dob)

A képek a Yellow Mood és a Folksteps facebook oldaláról származnak.