„Akasztják a hóhért” – Balogh Endre nyitómondata derültséget kelt a nézőtéren, hiszen A harmónia tébolya című regény egy esztéta írógépének első két próbaoldalából nőtte ki magát, a szerepek tehát felcserélődtek. Az, hogy bárki nagy levegőt véve kritikát írjon róla még várat magára. A PIM tükrös terme tökéletes helyszínként szolgál a barokk indíttatású regény bemutatójának, a korba azonban akkor tudok teljesen belehelyeződni, amikor Szokos Augustin zongorakíséretével Bárány Péter megdöbbentő kontratenorja felcsendül, és beszippant minket az időgép, amit a helyszín-téma-hangzás hármasa teremt. A szerzővel az irodalmilag univerzális Csehy Zoltán beszélget.

A félig a 18., félig a 21. században játszódó történet a Krimi Ma könyvsorozat részeként jelent meg a Prae Kiadó gondozásában, de a mű nem a 80-as évek előtt, azaz Umberto Eco előtt megszokott jellegzetes rejtvény-krimik, hanem a rejtvényt felmutató művelődéstörténeti krimik közé sorolható inkább. Aki szerette Umberto Eco A rózsa neve című krimijét, remélhetőleg A harmónia tébolyát is kedvelni fogja: Eco regénye Pintér Tibor számára műfaji elöljáróként szolgált. A krimi középpontjába egy kis ezüst tárgy került, amelyet Marco, 21. századi főhősünk talál meg Koper, a régen Capodistria nevű település utcáin. A választás direkt egy kisvárosra esett, a mű munkacíme végig a „Capodistriában esik az eső” volt, ami Pintér és felesége szójátékaként született, majd ebbő nőtte ki magát végül egy egész regénnyé.

Az idegen tárgy titkának felkutatása szinte tébolyba kergeti Marcot, aki a szerző perspektíváját képviseli a felélesztett 18. század ködös világában. A két kor egymás mellé állítása megköveteli az olvasótól belehelyezkedéssel való megküzdést, miközben saját világával, a kívülről jövő rálátással is kell dolgoznia – a szerző konkrét szándéka szerint. Ahogy halad előre a történet, kibomlik előttünk egy teljes kor, az opera világa egy itáliai kisvárosban, ahol kasztrált főhősünk operaénekesként szerez nevet magának. A kasztrálást pápai bullákban tiltották a korban, miközben maga a pápa is világi gyönyöröknek hódolt (előfordul, hogy a politika jelen korban is hoz olyan törvényeket, melyek betartására a politikusok talán maguk nem mindig készek - a szerk.). Így tehát a szülőket gyakran megkörnyékezték, ha egy 10 év körüli kisfiú a kórusból szép hanggal bírt.

Amikor a nézőtér felrobban

Döbbenten hallgatom, ahogy Pintér Csehy Zoltán kérdéseire felel a kasztrálás kultuszával kapcsolatban, az egyetlen dolog, ami megfogalmazódik bennem, hogy ez téboly. (Évente mintegy négyezer gyereket kasztráltak Itáliában...) És valóban – a szerző hosszas fejtegetésbe kezd, melynek végén tiszta képet kapok a mű címével kapcsolatban: a barokk fénykultuszt, a magasságra való törekvést. Mivel a magas hangnak nagy volt a kultusza, csak olyan férfiak tudták képviselni ezt ebben a soha nem csituló őrületben, akik értették a szoprán nyelvét. (A nők a templomi éneklésben egyébként Itáliában nem vettek részt.) Egy férfitestbe zárt gyermekhangot kellene elképzelnünk, amely mégsem gyermeki, hanem erőteljes, súlyos, ugyanakkor eszményi magasságokba tör. Mai fülünk számára elképzelhetetlen hangtípusról beszélünk. Pintér Cecilia Bartoli hangjához hasonlítja a lehetetlen hangot – csak férfiban. Ekkor fut végig hátamon a hideg, ahogy Bartoli hangját egy férfitestbe képzelem. A két társadalom közötti mély szakadék ebben ütközik ki talán a legjobban, hiszen a mai világban elképzelhetetlen lenne a személyiség identifikációját ilyen durván sértő merényletének engedélyezése egy kisfiú ellen, a barokkban azonban ez is csak egy kitörési lehetőség volt a nyomorból. Ha jól sikerült egy ária, mosolyodik el Pintér, a nézőtér felrobbant, az emberek magukból kikelve üvöltötték, hogy „Viva il coltello!” vagyis „Éljen a kés!”. Téboly. Feszengéssel tölt el, hogy mégis van benne harmónia.

A felolvasásokkal és áriákkal meg-megszakított, színesített beszélgetés után Csehy a zenéről való írásra tereli a szót, ami talán a legnehezebb, hiszen a legkonkrétabb és a legelvontabb dolog közé kell hidat verni a nyelv segítségével. A zenét elsősorban hallgatni kell, válaszolja Pintér, de meg kell próbálni írni róla, hiszen a hangnak is van fénye, sötétsége, magassága, mélysége. Ennek bizonyításaképp hallhatunk olyan részleteket a könyvből, melyek óramű pontossággal ragadják meg a zenét – egy laikus itt könnyen elveszítheti a fonalat érzéseim szerint, főleg, ha nincs előtte a szöveg. A műből kimaradt hagyományos szerelmi szálat hiányolja Csehy, miközben a szerző rámutat, hogy a korabeli helyzet miatt, amelyben egy város minden szerepkörét férfiak töltötték be, szükségszerűen a zene erotikája került a középpontba. Merthogy, ahol a zene megszólal, ott a legfülledtebb erotika bújik a sorok közé – éppen ezért nem érezte szükségét egy hagyományos férfi-nő viszony ábrázolásának. A zene erotikusságát támasztja alá az utolsó felolvasott részlet a műből – az eksztázis áriáját hallgathatjuk meg Pintér Tibor, majd Bárány Péter hangján. A kettő egysége percekig tartó tapsra készteti a közönséget, ez pedig alátámasztja feltevésem, miszerint valószínűsíthetően, ha az ember zenéről ír, sokkal jobb eredményeket ér el, mintha építészetről táncolna.

Elhangzott művek jegyzéke: 1.: Handel: Serse, Ombra mai fu. 2: Gluck: Orfeo, Cha faró senza Eurdice. 3: Porpora: Polifemo, Alto Giove.

Fotó: Vörös Szilárd