PRAE.HU: Mondhatjuk, hogy az írás a hivatása. Mindig vonzotta ez a pálya? Már kamaszként is írt?

Nem többet, mint amennyit rajzolni, festeni, zenélni, építeni próbáltam. A lényeg nem az írás, hanem a komponálás, teremtés, összeszerelés, életre keltés, keresgélés, utazgatás, felgyújtás, felbujtás. Szerintem azért lettem író, mert ennek a legkisebb az eszközigénye. Egy cerka. A vak íróknak az sem kellett, mert diktáltak.

PRAE.HU: És voltak meghatározó személyek az életében, akik segítették a pályáján?

Leginkább egyedül csináltam, mert szégyelltem – ezért vagyok ilyen kései író. 32 évesen publikáltam az első versfordítást, és 42 évesen az első regényemet. Nem volt mesterem. Viszont voltak, akik segítettek, és a fídbekjükkel megerősítettek az elvetemültségemben: Szigeti Csaba a tanárom volt, ő mérgezett meg a középkori formakultúrával és szerkezetmániával, Lantos Ferenc festőművész a struktúra- és alkotáselvű oktatással, Takács József segítette kiadóhoz az első regényemet, aztán Csordás Gábor jelentette meg a Török tükör regényt. Ők igen jó szerkesztők is, tanulni is lehetett tőlük; viszont a legtöbbet a régiektől tanultam és tanulok. Ami az évezredek folyamán fennmaradt, tehát ami időtálló, az azért időtálló, mert konstans emberi kérdéssel szembesít, vagy generális szerkezeti jelenség működik benne – akár történettel csinálja, akár vizualitással, zenei hangokkal vagy architektúrával. Szóval a fiataloknak azt szoktam ajánlani, hogy tanuljanak szakmát a halottaktól. Amíg egy művész él, a személyes varázsa vagy esetlensége, befolyása, hatalma, hatása, kapcsolatai, az irántunk tanúsított jóindulata könnyen deformálhatja a minőségérzékünket. A politikával is ez a helyzet: az írótárs közéleti működése elvakíthat bennünket akár ilyen, akár olyan irányban. Andy Vajnát életében szidtuk a totalitárius rezsimmel való kollaborálásért, halála után pedig hirtelen észrevettük, hogy a kulturpolitikusi működése alatt jó filmek készültek, amelyek mindenféle nemzetközi díjakat kaptak; mert nem pénzelt tehetségtelen lakájművészeket.

A társművészetekből tanuljuk meg a szerkezetek alapvető elveit. Aki írni akar, az figyelje a többi művészetet. Élő írók, költők meg kritikusok lehetnek a barátaink, de a legjobb, ha nem olvassuk őket. Illetve, ha jót akarunk, kritikusokkal ne is barátkozzunk – ez csak rövidtávon kifizetődő. A kritikai kultúránk meglehetősen feudális; ha komolyan vesszük, hajlamosak lehetünk a kritikának művészkedni.

PRAE.HU: Általában véve mi minden inspirálja, amikor ír?

Hogy el vagyok ragadtatva a saját ötletemtől. Aztán az íráson kívüli életem: beszélgetések, kirándulások, filmek, könyvek, ostoba reklámok, a méhecskék mozgása. Bármiből jöhetnek impulzusok. Ehhez van a zsebemben papír és toll, nehogy elfelejtsem, mire hazaérek.

PRAE.HU: És mi motiválja?

Hát a szövegezés, szóval a szövés – létrehozni valamit, aminek saját akarata, élete lesz, visszabeszél, döntéseket hoz, mozog, harcol, szeret, ellenkezik, de leginkább segít bennünket. Jobb lesz tőle az életünk, segít elviselni saját magunkat. És a siker, pénz, csillogás. És a világ megmentése. Ezt úgy értem, hogy érdekel a közélet – helyi, országos és globális szinten is.

A függőbetegség is lehet motiváció. Addiktív személyiség vagyok, sokszor menekültem az elvont, mesterséges organizmusok függésébe – történelmi stratégiai játékok –, ezekkel az ember éppúgy tönkre teheti az életét, mint a drogokkal; terápiára is jártam, aztán rájöttem, hogy örökre függő maradok, viszont a játékfüggést át lehet kapcsolni regényírássá. Az közel ugyanaz a mechanizmus, csak ott nem csak elszenvedem a programot, amit megírt nekem valaki más, hanem én magam írom a programot, amit egyidejűleg játszom is. Az írás hasznos drog.

PRAE.HU: A két talán legnépszerűbb regénye, a Török tükör és a Tankom is – persze más-más téttel – történelmi regények. Mit jelent az ön számára a múlt?

A privát életben olyasmit, amit jó felfedni, látni, de nem hallgatni a hívására, mert akkor arra használ bennünket, hogy kinyírjuk magunkat általa. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt. A világháborúkat azért robbantottuk ki, mert egy legyártott, sosemvolt múlt álomvilágában éltünk, és másokat okoltunk a nemlétéért. És ezt még mindig csináljuk (Trianon, Soros, Brüsszel stb.). A párkapcsolatokban ugyanígy rongáljuk az életünket a múlttal, amelyet a jelenre vagy jövőre próbálunk kivetíteni.

A regényírásban a múlt nekem sokáig menekülést, narkózist jelentett: húzzunk el ebből az itteni és mostani világból, mert ez itt rém kellemetlen. Az utóbbi időben kezdem arra használni, hogy észrevegyem vele a privát életemet, és elengedjem a ballasztjaimat. Talán a Tankom már ilyen – az a gyerekkoromról szól, azért olyan infantilis.

PRAE.HU: A Tankom főszereplőjének az élete a ’68-as csehszlovákiai invázióval fonódik egybe. Ez a téma emlékezetpolitikai szempontból fontos a Kádár-korszak aktuálpolitikai vonatkozásai miatt. Mit gondol az írói felelősségvállalás kérdéséről? Milyen és mekkora szerepe van íróinknak abban, mit és hogyan lát az olvasó abból, ami történt és ami történik?

Annyi a felelőssége, hogy ne hazudjon magának, és ne ítélkezzen mások fölött, hanem kíváncsi legyen. Ha ez sikerül, akkor a többieknek sem fog hazudni. Ha ezen túl akar felelősséget vállalni, akkor vagy alkalmazott művészetet csinál, tehát nem író, hanem tanító, guru – vagy rossz író.

Amúgy pedig a felelőssége mellett a szerepe egyre kisebb, mert alig maradt közönsége, amióta az irodalom elbukott. És ha a közoktatás továbbra is így kezeli az irodalmat, akkor a közönsége végképp kihal. Akkor hát tegyük hozzá a felelősségéhez a szaktudása gondozását és továbbadását.

A Tankom története egy szomszéd ország forradalmának eltiprása – szégyentörténet. Kínos. És a saját infantilizmusunkkal fenntartott diktatúra működése – még kínosabb. Amíg egy közösség nem tud szembenézni a szégyenteljes állapotával, addig az az állapot fennáll. Napjainkban is fennáll. Ezt nézegetni jó írói feladat volt; és ha páran nevetgélni vagy szörnyülködni tudnak ezen a nézegetésen, akkor megérte.

PRAE.HU: A Török tükör című regényét a kritika az Egri csillagokkal olvassa párhuzamosan. Nehéz úgy megszólalni, hogy ne kerüljünk rögtön valamilyen viszonyba a hagyománnyal – akár tudattalanul. Mely magyar és világirodalmi munkák jelentenek mintát az ön számára?

Akár akarjuk, akár nem, a rémes gyerekkori kötelező olvasmányok a legmélyebb imprintingek. És ahogy mondja, tudattalanul hatnak, főleg, ha ellenük akarunk dolgozni. Timur és csapata, Egri csillagok, Légy jó mindhalálig, A Pál utcai fiúk, Kincskereső kisködmön, Távolban egy fehér vitorla, és még egy csomó éppilyen jól megírt és éppilyen pusztító hatású, romantikus vagy kvázi romantikus optikájú történelmi regény – ez a gyerekkor, ez mély, emocionális bevésődés. A későbbi élmények már csak racionális szinten hatnak, és ezek éppúgy lehetnek épületek, filmek, zeneművek, installációk, mint könyvek. Ha könyv, akkor nagyjából az egyetemi kötelező lista, főleg azok, amelyek a mű valósága és a mi idekinti valóságunk közötti határok perforálásával játszanak, pl. Cervantes: Don Quijote, Borges, Cortázar néhány műve. A nagy utazások bármilyen irányban: Szathmári Sándor: Kazohinia, Orwell: 1984, Spiró: Fogság, Chrétien de Troyes lovageposzai, Homérosz.

PRAE.HU: Ha történelmi regényt írunk, mennyire elengedhetetlen a szerteágazó, egyúttal elmélyült könyvtári és levéltári kutatómunka? Mekkora tér jut az írói fantáziának és a mesélőnek?

Teljesen elengedhetetlen. E nélkül is lehet jó regényt írni, de nem történelmit. Egyáltalán nem fontos, hogy létezzen a történelmi regény műfaja, de amíg létezik, mert alkotói és befogadói igény van rá, addig kutatunk hozzá – elsősorban a korabeli források között, másodsorban a friss szakirodalomból.

Ha a közönség ráismer a korra, elhiszi, hogy elutazott az antik Rómába, a kőkorba vagy a vadnyugatra, mert a mese 95%-a a kutatáson alapul, akkor a maradék 5%-nyi írói fantázia adja a szikrát, ami berobbantja az anyagot. Ha fogódzónk van, akkor ismerhetünk rá valamire az életünkből – ez a ráismerés már élmény –, és ez hitelesíti azt a kis adag eszetlenséget, ami így annál vadabbul üt. Kafka Átváltozása szélsőségesen és részletezően realista – a kezdőmondattól eltekintve. És ez az apróság azért árnyalja olyan nyugtalanítóan a szöveget, mert az olvasó közben maradéktalanul ráismer a tárgyi környezetre és a hős családjának emberi működésére, mindenre: ez az ő élete, a hős ő maga. Csak közben csótány.

PRAE.HU: Az írás mellett tanít is; A vers ellenforradalma ennek a mellékterméke, jól használható segédkönyv a költészet gyakorlati tanításához. Csatlakozott a Független Mentorhálózathoz is. Hogyan gondol az új generációra, a tehetséggondozás? Lát ígéretes indulókat?

A tanítás elsősorban önző, mert inspirál – ha nem főállásban csináljuk, tehát ha nem túl sok és nem gépies. Készülés és beszéd közben rájövünk dolgokra, tudatosulnak mindenféle folyamatok és technikák, és ez az egész visszaforog az írásba. Ezen túl pedig tanítani jó, mert hasznos segíteni a fiataloknak, és persze, hogy találkozunk ígéretes pályakezdőkkel. Hálás vagyok nekik, ha elviselnek, és ha hálásak, mert használható vagyok a számukra.

Azért a Független Mentorhálózat mellett említsük meg az egyetemi órákat és a KMTG-t is. Csak hogy rongáljuk a szekérvárakat. A hallgatókat inkább érdekli az írás, mint a sértettségünk vagy a hatalomhoz törleszkedésünk, képzelt liberalizmusunk és más eszetlenségeink.

PRAE.HU: A Török tükör és a Tankom sok nyelven megjelentek; 2012-ben a Török tükör elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, ami nemzetközi viszonylatban is rangos elismerés. Mit adott önnek a külföldről érkező figyelem?

A díj segítette a külföldi kiadásokat, ezekkel néha lehet fesztiválokra utazgatni, néha ösztöndíjakat szerezni, de alapjában a magyar olvasóknak akarok dolgozni.

PRAE.HU: Hogyan látja a magyar irodalom helyét a világirodalom közegében?

Nekem ez a kérdés nem fontos. A focimeccsen egyformán szép a magyar gól és az izlandi gól – hadd ne kelljen büszkének lennem olyasmire, amiben nincs részem, és hadd örüljek a minőségnek, függetlenül a szöveg eredeti nyelvétől. A magyar irodalom éppúgy abszurdum, mint a női vagy férfi irodalom. Persze a nyelv összeköt bennünket, de éppilyen erővel összeköthetnek bennünket más közegek is: gondolkodás, hit, műveltség, szenvedélyek, szerelmek. A helyi szín, a hagyományok, az anyanyelv, a gyökerek, ez mind olyan, mint a levegő: nélkülözhetetlen az élethez, meg kell becsülnünk, de ha valakinek folyton a légzésén jár az esze, azzal valami nincs rendjén. Ha napi szinten féltem a levegőmet a szomszédaimtól, akkor nem a tüdőmet kell kezeltetnem.

PRAE.HU: A kritikák, legalábbis azok, amiket olvastam, egyöntetűen elismerők. Követi a kötetei visszhangját?

Igen, nagyjából. Mindenki szereti, ha dicsérik. Ha lehúzzák, és joggal, abból pedig tanulni lehet. Ha nem joggal húzzák le, akkor a kritika árt – az írónak, a közönségnek, és magának a kritikusnak is. Hogy meg tudjuk-e ítélni, hogy joggal kifogásolnak-e valamit, az pedig az íróság alapkritériuma. És ugyanez a helyzet az elismerésekkel – a jogos dicséret használ nekünk, a közönségünknek és a kritikának magának.

Ha valaki a saját művét nem tudja azonnal megítélni, attól még lehet író. Ha a kritikája jogosságát nem jól ítéli meg – bármilyen irányban –, akkor viszont nem író.

PRAE.HU: Mit jelent sikeres írónak lenni?

Száz éve voltak ilyenek, ma nincsenek. A legutolsó tévés vetélkedő műsorvezetője vagy sorozathős színésze ezerszer ismertebb, mint a legjobb író. Szakmai siker lehetséges, de ez csak egy szubkultúra. Ilyenkor díjakat kapunk, és a díjak nem a minőséggel vannak szoros kapcsolatban, hanem marketinggel, brandekkel, kapcsolatokkal. És azzal, hogy elhiggyük, hogy a díj jár nekünk – tehát mentálhigiénével. Az sem okvetlenül jelent sikerességet, ha sokan olvasnak bennünket – Coelhót és Wass Albertet sokan olvassák, de nem sikeresek; Hélinand de Froidmont sikeres, de senki nem ismeri. Érdemes ezt a szót művészettel kapcsolatban használni?

PRAE.HU: Hogy látja a magyar írók helyzetét? Mennyire nehéz érvényesülni és megélni az írói hivatásból? Milyen kilátásai vannak annak, aki e szakma mellett kötelezi el magát?

Nem köteleztem el magam az íróság mellett, csak éppen ehhez értek és ezt csinálom. Szerintem foglalkozzunk mindig azzal, amivel jót teszünk magunknak és a többieknek. Szóval annyira érdekel a magyar írók vagy akármilyen írók érvényesülése, amennyire a más szakmákban működő népség érvényesülése.

Egy ország vagy közösség mentális és anyagi jólétéhez több dolog kell – ha a közösség rosszul bánik bármelyik fontos szakmával (tanár, orvos, író, kukás), az a közösség betegségét jelzi. Magyarországon vannak ilyen tünetek – a közösségi önpusztítás más tüneteivel együtt.

PRAE.HU: Él még az éhező, télvíz idején lyukas cipőben járó író alakja?

Talán ez az imidzs már nem él – de talán élnek így írók.

PRAE.HU: Más lehet az író sorsa itthon, mint külföldön?

Attól függ, hol külföldön. A hollandok és skandinávok pénzelik az írókat, van, ahol a piacról kell megélniük, van, ahol üldözik őket, nálunk a személyi elköteleződés vagy ideológia néha felülírja a minőséget. Nálunk a váteszi tradíció nem tesz jót, viszont a kettős beszéd és a politikai hazugságok meg abszurd ideológiák kultúrája kifejezetten inspirálta a művészetet – és még mindig. Sajnos.

PRAE.HU: Mit lehet „eladni” az olvasóknak?

Első reflexből azt mondtam volna, hogy töprengjen ezen a kiadó, én pedig hadd legyek akkora nagy alanyi művész, hogy az olvasó csak álmélkodik az én hatalmas művészetemen, és keményen dolgozzon az én megértésemen. De józanésszel inkább így: A művészet funkciója közösségi. A szerző telibe trafál valamit, amiben a közösség és az egyén ráismer valamire, miközben az alkotó feldolgozza a saját nyomorát. Ha úgy dolgozik a saját nyomorán, hogy nem képes egyidejűleg a többieknek is élményt adni, akkor is hasznos dolgot csinál, de azt nem művészetnek hívjuk, hanem terápiának. A közösségi funkcióhoz a tehetségen túl szaktudás is kell. Meg figyelem. Szóval fegyelem.

Amúgy az olvasónak minden francot el lehet adni megfelelő marketinggel, értelmiségieknek is – ez a sznobizmussal és a divattal függ össze. Nem értelmiségi olvasók kevéssé kiszolgáltatottak az irodalmi divatoknak és sznobizmusnak – nekik a rózsaszín hazugságot vagy a búvalbaszott nemzeti giccset lehet eladni marketinggel.

PRAE.HU: Mennyire követi a kortárs magyar, illetve világirodalmat?

Minden korok irományainak 98%-a a feledésé. Hadd ne én legyek a szűrő. Tehát a hazaiakat alig követem – a világirodalmat a kiadók és fordítók jobban szűrik, mint a hazait, itt érdemes több kortársat olvasni. De ha lehet, szintén a régieket. A Gilgames-eposz pont annyit tud a mai korról, mint az összes kortársunk együtt. Már átment a szűrőkön.

PRAE.HU: Mit olvasott legutóbb?

Roberto Bolaño: A Harmadik Birodalom.

PRAE.HU: És min dolgozik jelenleg?

Műfordításon. John Milton: Az elveszett Paradicsom. Harminc éven át vágytam rá. Egy sorban van Homérosszal és Dantéval, mégsem tud róla a magyar közönség az olvashatatlan fordításai miatt. Az elveszett Paradicsomot elvesztettük. Most visszavesszük.

Fotó: Sasho N. Alushevski

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Horváth Viktor azon észrevétele a siker fogalmának változása körül, miszerint egy tévés vetélkedő győztese sokkal ismertebb mint egy író. Ám az sem okvetlenül jelent sikerességet, ha sokan olvasnak egy írót, megfelelő marketinggel mindent el lehet adni. Szakmai siker lehetséges, de a díjak sem a minőséggel vannak szoros kapcsolatban, hanem marketinggel, brandekkel, kapcsolatokkal.