Nekem könnyű volt. Kamasz voltam mikor meghalt az apám. Ezt nem tudom se szépíteni, se csúfítani. És annyit beszélek róla, amennyit csak akarok. Őszintén szólva olyan gyakran nem akarok beszélni róla azért, de most szeretnék, és a traumák így működnek: ha beszélni kezdesz róluk, hagyják. Senki sem fog a szavadba vágni, amikor azt meséled nekik, hogyan fogtad apád kezét, amikor utoljára szívta be a levegőt a száján. Ha bármikor túl forróvá válik a talaj, bemenekülhetek a fejemben a hiányszobába. Annyira nagyon nem szeretek beszélni róla, legalábbis ezt gondolom magamról, mégis folyton, a verseim tetemes részében, és a regényemben, befordulok egy sarkon és ott van. Mosolyog, és tudja, hogy azt gondolom, hogy nem szeretek beszélni róla, és azt is tudja, hogy mégis, bizonyos értelemben, folyton ezt teszem.

Szóval nekem könnyű volt, mert egy traumánál egyértelműbb dolog a világon nincs. Amikor valami egy pillanat alatt teljesen átírja az életedet, egyértelműen a rossz irányba, és nagyon sokáig alig van valami amit fel ne adnál azért, hogy visszafordítsd, szóval ez a pont, a felülírás pontja egy olyan ellenőrző pont, amire mindig támaszkodhatsz, de onnan korábbra, mint ahogy az az ellenőrző pontoktál (checkpointoknál) működik, nem tudsz visszamenni hogy újrakezdd. A traumáinkra mindig számíthatunk, sohasem hagynak cserben, ez bennük a leggyönyörűbb. Mesélhetek bármiről, széttéphetem magam bármilyen erdő közepén, ujjaim közé csippenthetek bármilyen villanydrótot éjjel négykor a járda szélén ülve, úgyis mindig, végeredményben, a legtöbb tébolyom ehhez a ponthoz fog visszatérni. Így pedig, legyünk őszinték, elég könnyű.

Lehetek például, időnként, egy szörnyeteg. Nem azokkal, de még mennyire nem azokkal, akik esetleg ezt gondolják adott ponton. Leginkább magammal lehetek szörnyeteg. És nem kifogásként használom, sohasem tenném, és sohasem lenne jogom hozzá, mert, mint mondtam, a traumák csak megkönnyítik a feldolgozást (mint jelenséget is). És itt azt is szeretném tisztázni, hogy nem nekem, hanem mindenkinek könnyű. Mindenkinek van checkpointja, mert a legnagyobb traumánk, akárhogy is nézzük, a születés. Nincs agresszívebb és megrázóbb annál, hogy megszülettünk. És, egyébként, mégis minden felfoghatatlanul gyönyörű. A legocsmányabb dolgok is, sőt, talán azok a leggyönyörűbbek. Hogy miért mesélem el ezeket most? Egyrészt, eddig is végig ezt tettem. Másrészt, miért mesélünk el bármit is bármikor?

Beszélhetek macskákról, uszályhajókról, szent helyekről, szentségtelen helyekről, tengerekről, vonatokról, repülőkről, emberekről, eufóriákról, mániákról, évfordulókról, delfinekről, mókusokról, sirályokról, zoknikról, szörnyetegekről, országokról, sodrásirányokról, fikcióról, narratíváról, filozófiáról, vaskonstrukciókról, lehet ebben az egészben kegyetlenség, szeretet, manipuláció, asszertivitás, tekinthetek rá vallomásként, mint ahogy minden az, ha a megfelelő irányból nézzük, fényképezhetek felhőket, naplementéket, arcokat, poharakat, szerethetek és utálhatok bárkit, bár ezt a két dolgot nem kellene ennyire kettéválasztani, képzelhetem magam szolipszistának, képzelhetek mindenkit szolipszistának, és erről elhihetem, hogy kijátszottam vele a szolipszizmust, lehetek nyugodt, őrült, félhetek magamtól, de sokkal inkább semmitől sem, beletébolyulhatok felsorolásokba, nem is kell soha véget érnie, és mindezt valójában bárki megteheti. Nem biztos, hogy elég óvatosan járom körbe azt, miről és hogyan beszélhetek. Sőt, azt hiszem, igazából túl óvatosan járom körbe.

Többektől hallom mostanában, hogy nem egy könnyű ősz ez. Néha megmagyarázhatatlanul rettenetes előérzetekkel ébredek, és bár tíz éve gondolom azt, hogy nem félek a haláltól, amikor negyedikén a sűrű párában rázkódva közelítettünk a repülőtér felé, és elhangzott a szokásos ellenőrizzék, hogy felhajtották a kisasztalt maguk előtt, felnyitották a redőnyöket, majd ahhoz a részhez értek, hogy azért olvassuk el még egyszer a kényszerleszálláskor végrehajtandó teendőket, ha esetleg szükség volna rá, erőszakosan bezárom a szemem, és a füleimre szorítom a két tenyeremet, és megpróbálom odabent én is kinyújtani a szárnyaimat, a repülő szárnyai mellé, hogy segítsek. Ez ilyen.

Egyébként minden egyes ember végtelenül érdekes. Ez néha megreked, de kénytelen vagyok végtelen szeretettel viszonyulni mindenki felé, mert ha tizenhat éves korodban találsz egy méregerős indokot arra, hogy gyűlölj három embert, három gondatlan arrogáns orvost, akkor ezt a gyűlöletet csak úgy tudod visszatartani attól, hogy felemésszen téged, ha kiszorítod magadból, mint koncepciót. És ez időnként, teljesen érthető módon, iszonyúan zavarni fog embereket. De ezzel nem nyertem meg semmit, ettől nem lettem se ügyesebb, se okosabb, se szerencsésebb, ez csak egy olyasvalami volt, amit meg kellett csinálni. Egyszer egy nagyon okos és nagyon kedves tanárom elolvasta a kötetemet, aztán leült velem szemben, megdícsért, majd megkérdezte, jól vagyok-e (utalva rá, hogy József Attila késői költészetére emlékeztette az utolsó versciklus a könyvemben). Ez egy egyértelmű példa azokra a pillanatokra, amikor összemosódtam önmagammal. Nagyon meghatódtam és zavarba jöttem, és nem igazán tudtam, hogyan válaszoljak, főleg a kérdés meglepő (és ritka) őszintesége és szeretetteljessége miatt, de végül valahogy megnyugtattam afelől, hogy nem kell aggódnia.

Aztán van néhány olyan pillanat az életben, amit nem lehet megírni, mert túl tökéletes hozzá. És nem is azért nem írhatom meg, mert nem tudnék mit hozzáadni (pedig nem tudnék), vagy mert ez csalás volna, hanem mert már készen van, és nekem nincs dolgom vele. Pedig annyi mindent emelünk át. Ott a kérdés, hogy ki viszi át, mit, hova, az életünk traumáit a művészetünkbe, és tudjuk, hogy persze, mi vagyunk azok – de egyébként nem mi vagyunk azok. Egy egészen másik ember tapasztalja ezeket, mint aki aztán leírja. Igen, néha összemosódik a kettő, mint már említettem, ráharap a fikció a bal bokámra, csiklandoz is és fel is ordítok a fájdalomtól, és előhívom a nevető- és a síróizmaimat, aztán meghallom, ahogy a nevemet suttogja valaki, de senki sincs körülöttem.

Szóval nekem könnyű volt. Ismertem a világ legnagyszabásúbb emberét, ismerhetettem volna aztán jobban is persze, annak nagyon örültem volna, sőt meg is ismertem jobban, vagyis elképzeltem magamnak egy folyamatos megismerést tíz éven át (és a végtelenbe és tovább). De nem ezért volt könnyű nekem, hanem a kopott kis díszes dobozban kapott traumám miatt. Ez a legőszintébb vallomásom, hogy minden erről szól, és semmi sem szól erről, és minden másról, valamiről, vagy semmiről sem szól. Az a legőszintébb vallomásom, így a fél éven át tartó helyzetjelentéseim végére, hogy nekem könnyű (ahogy mindenki másnak is ugye), és sohasem próbáltam (és nem is fogok) úgy csinálni, mintha nem lenne az. Ennyit akartam mondani.