A darab (igazi) kezdete előtt üdítően és felszabadítóan hat a közönségre a színészek közvetlensége. Fehér egyenruhában szaladnak ki és be a nézőtérről és a nézőtérre, sorról sorra ugrálnak, kommunikálnak, érintkezésbe lépnek velünk. Nem számít, hogy nem mindenki beszél németül, mert az értelmező gesztusok, mozdulatok és hanglejtések eszköztára határtalan. Mindegyik játszó kezében egy, a későbbi karakterüket meghatározó tárgy, egyfajta attribútum látható. Egyikük kezeli a színházjegyünket, a másik meghúzza mellettünk a laposüveget, a harmadik csenget előttünk. Olyan bájos, emberi felütés ez, amely révén a játszókból emberileg is, ugyanakkor kicsit a szerepükből is kapunk egy kis szeletet. Így könnyebben elfogadjuk azt, hogy az előadás további részében a beszédhang és az arc eltűnik. Helyükbe a hatalmas, kissé karikírozott, atmoszférateremtő maszkok és a végtagok lépnek. Egyfajta maszkos koreográfiának is  nevezhetnénk a látványt.

Egy elmegyógyintézetbe csöppenünk, ahová főhősünk, dr. Nest kerül munkaerőként, miután elvégezte tanulmányait. Az ember számára mindig is izgalmasak – egyben hátborzongató – jelenség az emberi tudat, az elme folyamatai. Mi számít valóságnak, mit érzünk valóságnak? Mi a képzelet? Mikor álmodunk, és mikor hisszük azt, hogy csak álmodunk? És mekkora hatással, befolyással vannak ránk elfojtott érzéseink, emlékeink?

Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket boncolgat Hajo Schüler rendezése. Ehhez a témához pedig nemcsak az elmegyógyintézet mint helyszín, hanem a maszkos játék műfaja is nagyon passzol. Hiszen elvileg ugyanaz az agy működik a göndör hajú, minden kisebb zajtól állandóan remegőgörcsöt kapó úrban, mint a szőke, tettre kész ápolónőben. Vagy mégsem? Ebben a reális és irreális térben, az „igazi” valóság és a valósnak hitt események és dolgok világában ki mondja meg, ki a beteg, és ki az ép?

Hivatalosan dr. Nest és orvostársa. Nest maszkja néz ki talán a leghétköznapibban, és ez a tény ösztönösen elindítja bennünk az érzést, hogy Nest szemüvegén keresztül látjuk az eseményeket. Ezért látunk megnyúlt orrú, a törölközőt kisbabájaként szorongató hölgyet, mániákusan zajt keltő, bohókás öreg urat vagy Einsteinnek kinéző kollégát. S bár Nest a legtöbb beteget a gyógyulás felé tereli – ha máshogyan nem, legalább úgy, hogy új, „emberibb” mániát ad a kezükbe -, mégis, egy idő után az a benyomásunk, hogy Nest elméje is kezd meghasadni feldolgozatlan emlékek és események miatt. Mintha ő is csak egy lenne a páciensek közül.

Az elképzelt és a tényleges, a megtörtént és a megtörténtnek vélt között ingázunk, és észrevétlenül folyunk át egyik állapotból a másikba. Ezt nemcsak az egyszerre idegőrlő és nyugtató hatású zongoraszó és más zenei betétek erősítik meg, hanem a hidegebb és melegebb, világosabb fényekkel való játék is segíti. Az olykor éles, kék fényt kibocsátó ajtó, ahová beviszik a nyugtalan betegeket, egyenesen lidérces benyomást kelt. És nem feledkezhetünk meg az alapdíszlet szinte állandó változtatásáról, áthelyezéséről sem! A díszletfalak, a vaságy és a különböző elemek ide-oda tologatása pontosan azt a szorongó érzést kelti bennünk, amelyet a hasadt elme is átélhet.

És mégis, mindezt a szorongást oldják bennünk a maszkok mögött alázatosan, önfeledten játszó színészek, akik elérik, hogy az ő kezük és lábuk a maszkkal képviselt egyén végtagjai legyenek. Akik elérik, hogy ne megcsinált maszkokat, hanem szerethető egyéniségeket, különböző elmebajban szenvedő, de egyéni és megismételhetetlen karaktereket lássunk a színpadon. A báb, a pantomim és kicsit a – csak a testtel való kommunikációra hagyatkozó - fizikai színház is keveredik ebben a műfajban Ráadásul a maszkjáték látványossá és kitetté, ily módon érthetővé teszi a színészi munka egyik alapkövét: az átszellemülést.

Nem tudjuk meg biztosan, dr. Nest végül tényleg megháborodott, vagy csak egy pillanatnyi idegroham képei, lázálmok tűnnek fel a színpadon. Nem tudjuk, hogy a doktor saját szobájában ül-e, és tényleg meglátogatja a szeretett nő, vagy ez is csak képzelet játéka. Kétségek között maradunk mindvégig, és ez az érzés akkor sem oldódik, amikor a színészek a ráadás csengőjáték után végre leveszik maszkjukat, és meghajolnak. Mert noha azokat a kellékeket levették, saját, általunk kialakított, valós lényünket állandóan takaró maszkjaink ott maradnak az arcunkon. Kérdés, felismerjük-e ezeket, ahogyan az is kétséges, hogy vajon én, az „ép” mindig tudom, mi a valós, és mit képzelek csak én annak?

Pedig normális vagyok. Vagy mégsem?

FAMILIE FLÖZ: Dr. Nest. Előadják: Fabian Baumgarten, Anna Kistel, Björn Leese, Benjamin Reber, Mats Süthoff. Írók: Fabian Baumgarten, Anna Kistel, Björn Leese, Benjamin Reber, Hajo Schüler, Mats Süthoff, Michael Vogel. Maszkok: Hajo Schüler. Díszlet: Felix Nolze, Rotes Pferd. Jelmez: Mascha Schubert. Zene: Fabian Kalbitzer. Fény: Reinhard Hubert. Rendező: Hajo Schüler. Bemutató: 2018. március 28. MÜPA. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál. Fotók: Valuska Gábor