Az első sorok egyikébe szólt a jegyem, így nyújtogatnom kellett a fejem, hogy viszonylag egészében vehessem szemügyre a színpadi elrendezést. Középen egy fura torony állt, különböző díszítésekkel: volt rajta reneszánsz rózsaablak, őshitbéli/sámán élet fája szimbólum, legfőbb „céljára” azonban igen kevés utalt – mármint arra, hogy máglya. A darab e pogány szimbólum és akcidentálisan exorciós eszköz körül szerveződött mind a vizualitás, mind a zene, mind a mondanivaló szempontjából.

A kórus e központi szimbólum (élet fája/máglya) mögé sorakozott fel, különböző szinteken: az emeleti bal oldalon szólisták is megjelentek a darab közben. A karmester – és még ezt is szimbolikusan értve – a középpontban, az élet fája/máglya közepéről dirigálta az eseményeket.

A táncosok/előadók öltözéke is szimbolikus, azaz végtelenül egyszerű és egyforma volt: fehér pendely, lányok haja egyen-copfban... még ilyen közelről is olyan egyformának tűntek, hogy alig bosszantott, hogy Szent Johanna kiválasztásakor a női előadók cserélték egymás között ezt a szerepet. Végül Johanna, a végső Johanna volt az egyetlen különböző nő.

Az előadók mozgása azonban – legalábbis ilyen közelségből – nem volt igazán egységes, itt-ott tétovázást, habozást vettem észre benne. Csak úgy, mint a darab közepe-vége felé fellépő két fiatal (kis)fiú énekében: a nagyobb igen, pontos volt, de a kisebb csak rángatta a kezét és próbálta követni az idősebbet. És mindezt premier plánban.

De ennyi az összes, amit az előadás rovására vethetek fel. Egészében és részleteiben is jó előadásban csodálhattuk meg Arthur Honegger e méltán népszerű művét. A közönséget az a zene ijeszti el, melynek hallgatása közben úgy érzi, hogy elsüpped, s hamarosan végleg elmerül a hangok parttalan ingoványában. Ilyenkor a hallgató unatkozik és nem figyel tovább. Igenis lehet megalkuvás nélkül szólni a közönséghez, sőt csakis így lehet szólni hozzá, de kerülni kell minden zavarosságot – mondta a szerző egyszer zeneszerzési elveiről.

Nos, ebben a drámai oratóriumában narrációra és dalbetétekre bontva mutatta be a mester mesterségét: a disszonáns hangzástömbök és végtelenül távoli hangok/hangzások együttese kimondhatatlan szépségben olvadt össze e minimalista zene módjára lüktető és egymásra rétegzett, rendkívül kifejező és fantáziadús, ám végső sorban mégis „használati zeneként” funkcionáló műalkotássá, miközben a zenei anyag játékos kitéréseket, utalásokat tett erre-arra (gregorián, népzene, stb.) s egészében szinte nyers erővel fejezte ki – az alig elkülöníthető halálos irónia és bájos humor között inogva – a főszereplő naivitását és az élet kegyetlenségét.

Határozottan az az érzésem, hogy egy kultúra végéhez értünk. A pusztulás leselkedik ránk, s már megragadott bennünket. A művészetünk elhagy bennünket, megszűnik. Tartok tőle, hogy a zene az elsők között. Minél messzebbre haladok, annál jobban felismerem, hogyan válik el eredeti rendeltetésétől: a varázstól, a csodától, attól az ünnepélyességtől, mely a művészi kinyilatkoztatást körül kell hogy vegye. [...] Az átok – a szó nem túl erős –, mely a mi foglalkozásunkon ül, így hangzik: a zene nem vérszegénységben, hanem vérbőségben pusztul el. Túl sokat produkálnak, nagy a kínálat és kicsi a kereslet (Arthur Honegger).

A mai előadás engem – és jól látható (valamint hallható) módon a közönséget is – arról győzött meg, hogy létezik népszerű kortárs zene és létezik kortárs zenére fogékony közönség is szép számmal. Csak ehhez mesterműveket kell írni, ahogyan azt Arthur Honegger tette e művében. És ezért egy rossz szót sem szólhatok a korrekt zenekarra, a valóban kiváló énekesekre, a kifejező Johanna alteregóra és a közvetlen közelről némileg összegyakorlatlannak tűnő gyerekekre/táncosokra/előadókra, a számomra láthatatlan dirigensre: az előadás lenyűgöző volt.


Közreműködött: Budapesti Akadémiai Kórustársaság (karigazgató: Balassa Ildikó), Honvéd Férfikar (karigazgató: Drucker Péter), Honvéd Táncszínház (művészeti vezető: Zsuráfszky Zoltán)

Koreográfus: Makovínyi Tibor

Rendező: Dávid Zsuzsa

Vezényelt: Hollerung Gábor