Az előadás egyik legnagyobb erénye az a képi-hangulati világ, amit Hegymegi Máté rendező és Garai Judit dramaturg alkotótársaikkal létrehoztak: Fekete Anna díszlete, Kálmán Eszter jelmezei, Bányai Tamás fényei és Keresztes Tamás zenéje olyan világot teremt, mely nehezen felejthető, önmagában is emlékezetes marad, nemcsak úgy, mint a színészi játékot tökéletesen szolgáló tér. Zöld itt minden, de az egyszínűség nem egysíkúságot jelent: első pillantásra az azonos szín miatt talán egybeolvad a lenti és a fenti világ, melyet egy ívben kanyarodó, „nagypolgári” lépcső tart össze, de ez csak illúzió. A „lenti” világot, a tér közepén álló forgó fémasztallal a bonctermek zöld, rászáradt vértől maszatos csempéi határozzák meg, míg a „fent” a polgári szalonokba nyíló kétszárnyú ajtóval és zöld függönyével, míves lépcsőkorlátjával egy másik világ, s e kettő között közlekednek a karakterek, akik szinte észrevétlenül siklanak egyik drámai karakterből a másikba. 

A második felvonásra a kettősségnek, képmutatásnak ez a szépen felépített világa látványosan szétrombolódik – a zöld függöny leszakításával előtűnik a Tartuffe-részben fontos szerepet játszó hatalmas, világító neonkereszt, és Harpagon világát jellemzően egyszerűen elbontják az egész díszletet a színen átjáró színpadi munkások: az önzés végső tere a lecsupaszított fekete semmi. Az enyhén diszharmonikusra, „fémesre” és ezáltal modernre hangolt zene szinte észrevétlenül játszik a tér és az események alá – de ez az észrevétlenség is illúzió, igazából sokszor határozza meg hangulati reakcióinkat tudat alatt. 

Kálmán Eszter jelmezei igen kreatívan ötvözik a molière-i világot a mával: emlékeztetnek a sansculotte-okra, kokettekre, francia dámákra, párizsi arszlánokra (Oronte alakjában, Rusznák András), azaz egyszerre leegyszerűsítenek és játékosan, modern módon túlstilizálnak. Talán legizgalmasabban a főszereplőt végigkísérő „örök nő”, Celimene (Sodró Eliza) ruhája, amely ötvözi a térdnadrágos kamaszos lázadást a szexuális kihívással, a semleges drappot az ártatlanságot idéző hófehérrel. Ebben a világban a főszereplő Ő (Pál András) több jelmezt ölt fel piros bársonymelegítőtől fehér papi ruhán át a meztelenségig és a pelenkázott öreg testig – mégis egy és ugyanaz marad, hiszen saját, szerelemre vágyó, de végletekig önző és mást igazán szeretni, figyelembe venni nem tudó személyiségétől képtelen szabadulni.

Nagyon nehéz feladata van Pál Andrásnak: őt követjük végig, ahogy a fiatal, embergyűlölő őszinteségtől, a másokat gátlás nélkül kihasználó felnőttől végül eljut a vén kéjhajhász, pedofil zsugoriig. Az utat látjuk, de fejlődést nem: talán rendezői koncepció ez, hogy ne is tudjunk igazán soha azonosulni vele, illetve csak pillanatokra, az elején (van egy gyönyörű intim pillanat közte és Célimene között a boncasztalon). Végig a szerelemről beszél, azt próbálja meghatározni, de útja elején és végén ugyanaz a cinikus, hitetlen, önző hozzáállás jellemzi, a szerelemről csak vulgárisan és cinikusan tud monologizálni, de állandóan „túlbeszél”. Vele szemben Célimene Sodró Eliza csodálatos alakításában válik a másik főszereplővé, aki több női alakban is a vágy tárgya: sokszínűsége és változékonysága mögött mégis rejlik valami biztos, valami emberi, ami a férfiból végig hiányzik.

A többi szereplő e férfi körül kereng, de nem csupán kiegészítő szerepben – nagyon is fontos, hogy milyen világot teremtenek e kettős köré. Porogi Ádám hol barátként, hol rezonőrként követi a főszereplő útját, de igazából kívülálló marad végig, míg a fiatal férfiak kettőse (Vilmányi Bennett, Lengyel Benjámin e.h.) illusztrálja a „férfitársadalmat”. Szép ellen-ritmizálás jellemzi az előadás tablószerű beállításait: a főszereplő Ő és Célimene kettősével szemben sokszor megjelenik egy hármas tagolás, ahogy a három női alaptípus – az idősebb, tapasztalt dáma (Donna Elvira Arsinoë/Kováts Adél), a szerelem igazi tárgya, Célimene és a naiva (Charlotte Eliante/Tóth Zsófia e.h.) mintegy vizuális keretbe foglalják a főszereplő férfit, akire vágynak, aki rájuk vágyik.

Talán az előadás egyik gyengesége is épp ez a gyakori tablószerűség – egyrészt nagyon izgalmas jelentéseket hordoz, másrészt viszont statikussá tesz sok jelenetet, és nem mindig tudja ezt dinamikában megfelelően ellenpontozni az életteli színészi játék, pedig erre is remek példát ad többek között a két fiatal, Valér (Lengyel Benjámin e.h.) és Marianne (Tóth Zsófia e.h.) veszekedése, vagy Orgon (Schneider Zoltán) és Tartuffe/Ő (Pál András) egymás meztelen hasát veregető, groteszken-perverzen önimádó és rajongó kettőse. Elveszik a komédiajelleg is, azaz csak pillanatokra jelenik meg, bár Gazsó György komikus alakítását Pernelle-néként igazán nehéz felejteni. Emlékezetesen beszél az előadás önzésről, de érzelmileg-emberileg talán kevésbé tudja megérinteni a közönséget. Mindenesetre elgondolkodtat, és maradandó képeket, hangulatokat hagy maga után.

Feriden Zaimoglu– Günter Senkel – Luk Perceval. MOLIÈRE – THE PASSION. Fordította: Forgách András. Ő – Pál András. Don Luis / Pernelle-né – Gazsó György. Donna Elvira Arsinoe/ Dorine – Kováts Adél. Clitander / Valér – Lengyel Benjámin eh. Dimanche Philine / Cleante – Porogi Ádám. Don Carlos Oronte – Rusznák András. Őr / Orgon – Schneider Zoltán. Célimene – Sodró Eliza. Charlotte Eliante / Mariane – Tóth Zsófia eh. Acaste / Damis – Vilmányi Bennett. Dramaturg: Garai Judit. Jelmeztervező: Kálmán Eszter. Díszlettervező: Fekete Anna. Világítás: Bányai Tamás. Zeneszerző: Keresztes Tamás. Dramaturggyakornok: Herczeg Dániel eh. Ügyelő: Kónya József. Súgó: Farkas Erzsébet. A rendező munkatársa: Ari Zsófi. Rendező: Hegymegi Máté. Bemutató: 2019. október 19. Radnóti Miklós Színház

Fotók: Dömölky Dániel