Van egy kicsit furcsa kérdésem. Nem kérsz 90 deka darált húst? Nem értettem a kérdést, úgyhogy megkérdeztem egy barna lányt, hogy milyen érzés szőke vágytárgyként létezni a világban. Nem értette a kérdést, ezért azt válaszolta, tudod, nekem még 24 nap egy óra. És meggypiros ajkát csábosan csücsörítve beletúrt erotikus hajába. Tizenkilenc éves vagyok, te pedig öreg. Én a Szamuráj Jacken nőttem föl, te a Gumimacikon. Ne is reménykedj tehát, mert csak vegán gecit nyelek. De örülök, hogy megismerhettelek. Összekeveredett minden végzetesen. A Duna és a Száva. A kék és a sárga. Az élet és az életem. A szezon és a faszom. Én ővele. Énvelem ő. Ez egy ilyen idő. Rímelnek egymásra olykor a dolgok. Nem túl keresztény, ez tény, de szép, akár egy szép fehér edény.

*

Mentem. A domborzattal szemközt. És akkor a Rákóczi és a Jókai sarkán a piros zebránál várva eszembe jutott, hogy azt mondta a Költő, néha meglepődöm, hogy eltelt nyolcvannégy év. És én a huszonkilenc évem alatt először találkoztam az őszinteség tekintetével. És arra gondoltam, vajon látom-e még valaha.

Aztán a töprengésből felkapva fejem megláttam az ügyvédet az átlós sarkon. Péksüteménnyel a kezében jött a délelőtti utca tócsái közt. Megállt a könyvesbolt kirakatánál, kényelmesen nézelődött, aztán besétált a szomszédban lévő irodájába. Följebb az utcán három szexi fekete lány jött szembe. Szőrös papucs volt a zoknis lábukon, mint akik eltévedtek az éjszakai esőben. Fönt a téren, hétköznapjaim bázisán pedig találkoztam a szobrásszal, aki kifaragta a Föld köldökét. Azóta abból csobog a gyerekek boldog élete. Átléptem a megáradt vályún. Mentem dolgozni. A kapualjban találkoztam a művészettörténésszel, akivel ugyanarra az utópiára vágyunk: békén hagyják, nem kell megszakadnia annak, aki a Kultúráért dolgozik ebben a kulturálatlan világban. Rágyújtottunk. A szokásos nóta: nem kell feltétlenül, nem szükséges, hogy megbecsüljenek, csak legalább tiszteletben tartanának. Hümmögtünk és bólogattunk. Ám fontos különbség, hogy az avantgárdok többet dohányoznak, míg a neoavantgárdok a füstszűrőt is elszívják. Ilyesmire pocsétálom a drága időmet ahelyett, hogy a kardforgatás vagy a tökéletes fasírozott elkészítésének művészetét gyakorolnám. Némelykor mondatokba foglalom például a pornójacht, a kokainstadion és a forradalom szavakat, és belemondom őket a kiábrándult telefonba. És akkor észrevesszük, mit is csinálunk, édes Istenem, hogy már negyedórája mit is csinálunk, mit is, izzadság önt el, és egyszerre, mert nincs már, ami elvonja a figyelmünket, mély szomorúság tölt el és szégyen. Így járok, így megyek, zoknimban öngyilkosmerénylő büdösbencék ropognak, a roppanások elnyomják a negyvenhetes lábszagom.

*

Megkérdeztem, használhatom-e a mondatait. Azt válaszolta kölyökrókaszemekkel, írjak róla egy verseskötetet. Szép volt, de nem úgy, mint egy szerethető város. Jóllehet, tetszett, hogy neve leheletnyit aszimmetrikus. Talán szólnom kellett volna neki erről, hátha kereshettünk volna valami kompromisszumos megoldást. De tele volt mondatokkal a szám, amiket nem mondhattam ki. A Street Kitchen főzős videóiról átszoktam a Braille Army gördeszkás videóira. Itt K szólóra gyújtott. A rétek halványak. Ha elfáradtak a csúszdázásban, kedves látogatóinkat szeretettel várjuk az óránként induló élményfejésünkre. Letérdelni sincs időm. Oh o ó – disszertáció. Posztpartum depresszió. Jó úgy unatkozni, hogy közben nem indul be a nyálelválasztásod. A bátyám egyszer leszopott Nicaraguában egy fickót, aki már hetek óta gyümölcsön élt. Azt mondta, soha olyan édes spermát elképzelni sem tudott. Ezt most meggyújtom, aztán hagyom kicsit égni. Ádám, nálam hagytad a pólódat, de elküldöm Sanyival. Úszkáltam a Karib-tengerben, az állatok mind elbújtak a sziklák mögé, csak a bohóchalak nem. Hiába tátották a szájukat, nem tudtam megtanulni a nyelvüket, aztán felrúgtam magam a tarka alvilág torkából, ahova bűnhődni jártam. Kattanás az állkapcsom felől, mikor végre megszólaltam volna, ugyanaz a hang, mint mikor motorháztetőt támasztanak ki. A vártnál korábban ért véget a szonettkorszakom. A fővárosban mindig megnő a metánkibocsátásom. A láncdohányzás közben pöfékeléssel álcázom a pingvineket. Néha jó, ha elcsörömpöl mellettem a villamos is. Valakinek a csúnya trükköket is kell szeretni. Álom, hozz enyhadó felejtést, nyugtasd el elmémet és gyomromat, mert odahánytam, oda az emberek mellé, miközben a Harmonia caelestisről és a Párhuzamos történetekről beszéltek hozzám, oda az egyik kedvenc utcasarkomra, és most megint szégyennek hívnak. Véletlen volt, bocsánat. Ezzel kell kezdenem valamit az éber percekben, órákban. Ha már nincs más, amit elégethetnél, magadat gyújtsd föl.

*

Mit mondhattam volna? Hogy tévedsz, de meg kell, hogy mondjam, én leginkább ilyenkor szeretlek téged? Ne nézz rám azokkal a világító szemekkel az arcodon. Próbáltam meditálni, csöndben, beletörődéssel, sőt tüntetőleg viselni el a körülményeket. Kordában tartani érzelmeim lángolását, és letakarítani a rájuk tapadt, tolakodó Közhelyeket. Fejben megcsináltam a trükköt, de a testem nem akarta. Gondolataim röpültek, mint a gyalogkakukk.

*

Jó lenne, ha nem lenne büdös a vagonban, ha nem kellene tartanom tőle, hogy én vagyok büdös, ha testem más biokémiai folyamatok cefréshordója lenne, szivárgó szarzsáknál több tehát. Vagy ha legalább úgy röpülne a városközi vonat, ahogy a vonatnál gyorsabb dolgok röpülnek. Kínai vonatok például. Más típusú inerciarendszerre vágyom. Esetleg futurisztikus fizikára, amelyben a teleportálás nem csak akkor lehetséges, ha túltolom a tejecskét. Röpülj, vonat, röpülj, mint V. Májerszky Róbert villamosai hóbagolyszárnyukon. Röpülj a réten át, ahogy ódai hangvételek a pátosz határküszöbén. Át, ahogy hasonlatok ívelnek mezők jelentésösszefüggései között. Ahogy hajlik a, hajlik a féregjárat – Teal’c, Teal’c, Teal’c. Ahogy irónia, metareflexió cikkan pengve.

*

Távol vagyok mindattól, mi megelőzött. Innen kellene hát eljutnom a végéig. Vagyok a kilátástalan lakásban, a beborult alkonyatban egymagam. Vagyok a túlzabált chilisbabtól fingó ágyban hasalva. Vagyok munka után és munka előtt. Vagyok a három hete újranézni kezdett Csillagkapu nyolcadik és kilencedik évada között, a Goa’uldok és a replikátorok fenyegetésén túl, az Ori jelentette veszély kapujában. Vagyok a magáról vallani nem akaró elkerülhetetlen számvetés. Vagyok a küszöbig, csak a küszöbig szégyentelenül. Mintha el lehetne titkolni, milyen egyszerű gép vagyok. K azt mondja, K vagy, a rezignáció lovagja, hogy én vagyok a nagy K. Én vagyok a feltámadás és én vagyok az élet, és sosem foglak tudni annyira utálni téged, mint amennyire szeretnélek. A háttérben a Kőrózsák vokálszőnyege pattogós dobalapon, ugrálni akarok, vadul ugrálni. Eszembe jut, hogy K Balettját sajnos ritkán látom, és a Gömb és hasábhoz harmadik éve nem járok már naponta, de mindig a Kővirág tengelyében sétálok föl a város legjobb kávézója felé. Elindulok most is, megyek a domborzattal szemközt. A táj vertikális árapályában. Megy K, megyek, és rád gondolok, közötted megyek, a képeid között. Azt is mondhatom, hiányzol, hisz megtehetem. Hazudhatok. És azt is képzelhetem – képzeleghetek –, hogy valódi vagy, hogy itt vagy. Mint a lábujjaim között ropogó Kitin.

*

Itt vagyok, megalvadt Karakter, némely tapasztalatából már tanult talán, bár elméjét olykor elméletek bódítják, emlékek, gondolatok, gondok. Mert én a volthoz pozicionálom a vant. Az énhez az őt. És néha megkérdezem azt is, hogy a lesz hogyan lesz. Aztán eszembe jut, ha jobbat nem tudok, integethetnék gyermeki lelkesedéssel magamnak, annak, ami múlik, mert a kongó sarkon befordultak a harmincas évek az Október 8. térre, mint a hajnal Kukásautói.