Az mindenképp jó, ha egy kiállítás valamilyen. Még mindig szívesebben térek haza úgy egy tárlatról, hogy ez „fura volt” vagy, hogy „ezt nem értem”, mint úgy, hogy ez „korrekt volt”. Szeretem azonban, ha az elért hatást inkább a tartalom, mint a forma váltja ki. Ez itt nem mindig teljesült, a magyarázatról azonban később.

Már ahogy belépünk a térbe, zavarbejtő szituációba kerülünk. A bejárati ajtótól egy sávban, a fal túlsó végig feliratozott macskakövek borítják a parkettát. Múzeumlátogatási konvenció, hogy műtárgyakhoz nem nyúlunk, és mivel szembetűnően a kiállítás részeként szerepelnek ezek a kövek, kérdéseket provokálnak ki az eltorlaszolt bejárat előtt álló látogatóból: be szabad jönni? rájuk szabad lépni? Aki bólint, akár teremőr is lehetne, de egy teremőrtől szokatlan lenne, hogy egy ágyon fekve zenét hallgasson a munkája közben. Az értetlen tekintetekre hamar válaszol: ő jelenleg itt lakik, és később kiderül az is, hogy ő a kiállítás egyik megalkotója.

Persze mielőtt kiderül, kivel van dolgunk, a kísérőmmel zavarunkban megkérdeztük, hogy ez itt Mécs Miklós kiállítása-e. Inkább Sz.A.F (Szájjal és Aggyal Festők Világszövetsége) és Fischer Judit, mondja, Mécs Miklós alig csinált vele valamit, sosem csinál semmit. Amikor folyt az ötletelés arról, hogy kiállítást kellene ide szervezni, akkor is úgy voltak vele, hogy ,,csak Mécs Miklóst ne”, ezért szerepeltetik a kiállítás címében négyszer a nevét, a többiekét pedig zárójelben, kisebb betűvel. Botrányt akartak, de ez elmaradt – és sajnos most újságíróként sem teszek teljesítem be ezt az intenciót. Aztán fél órával később kiderül számunkra, hogy ez a Mécs Miklóst szidó ember maga Mécs Miklós.

A kiállítótér szanatóriumra emlékeztet. A négy Mécs Miklósnak négy ágy van a teremben elhelyezve, rajtuk a mindennapi élet töredékei, éjjeli szekrényen fogkefe, levágott körömdarabok, szárítókötélen kiteregetett alsóneműk, csírázó növények. Mintha egy berendezkedés lenne ez a világvége elől, az ágy alatt só, cukor, tartós élelmiszerek. Mécs Miklós elmeséli, hogy nemrégiben kórházban volt tüdőgyulladás miatt, és ott nagyon megtetszett neki ez a létforma, rájött, hogy ő feküdni – csak úgy – nem is igazán szokott. Erre itt, a kiállításon lehetőség van. Egészséges embereknek amúgy sincs fenntartva kórház, és azt mondja, a szerencsésebbek rájönnek valamire fekvés közben.

Hogy mire kell rájönni, a kiállítótérben elhelyezett feliratok segítenek. Futófényen, papíron, köveken, videóinstallációkon, mindenhol iránymutatások. Cselekvésre sarkalló szövegek, életvezetési tanácsok, meg nem valósult ötletek. Provokatívak, merészek, egyben terápiásak. Mintha mantrák vagy furcsa lelki gyakorlatok lennének. Szódával hígítani fel a szenteltvizet, például ez olvasható egy papíron a meg nem valósult ötletekből. Mindenki használja mindenki ötletét – így egy kövön. Kórterem kórokozóknak – szalad a futófényen. Életvezetési témájú könyvek és szépirodalom, egymás mellett a Mit egyen a beteg ember, és Krusovszky Dénes regénye.

A szituációk, amelyeket ez a tér implikál, felborítják a hagyományos befogadói szerepkört. Az a hiányzó fél méter, amit magunk és a műtárgyak között szoktunk meg, folyamatosan zavarba ejt. Mintha az aurájában lennék valakinek, vagy fordítva. Az ágyakon lehet ülni, feküdni, a könyvekbe bele lehet olvasni, Mécs Miklós teljesen abszurd módon még gombalevessel és C-vitaminnal is megkínál. Olyan szinten be akar minket vonni, hogy további ötletelésre hív. Azt mondja, unatkozik, lehetne valami programot szervezni a kiállításra – például egy bográcsversenyt vagy egy edzést, mert a sok fekvés után már az sem árt.

Mécs teljesen elviszi a show-t. Az egész kiállítást leuralja a személyisége, a történetei, és a gesztusai. Azt mondja, ha már itt vagyunk, és van, ki vigyázzon a kiállításra, akkor ő elugrik a boltba, majd negyed órával később tejjel és zsemlével tér vissza. A megnyilvánulásait és a viselkedését leginkább rögtönzött performansznak tudom tekinteni. Nem ismerem őt, ezért nem tudom, hogy amit belőle kapunk, abból mennyi a póz, műelemzési szempontból pedig végképp elvesztettem a fonalat ebben a kérdésben. Ami viszont ezt a tényezőt izgalmassá teszi, hogy valószínűleg mindig, mindenkivel más történik ezen a kiállításon, és ezért nincs egy olyan „univerzális” élmény, amit meg lehet itt élni. (Az is lehet, hogy a következő látogató már egy bográcsversennyel találja szembe magát.)

Az anti-kiállítás jelleg, és a konvencionális művészettel szembenálló attitűdök avantgardista kísérletekre emlékeztetnek. A problémám mindig is az volt az ehhez hasonló törekvésekkel, hogy sokszor erősebbnek érzem bennük a lázadást, mint azt, amit el akarnak a lázadással mondani. A forma leuralja a tartalmat, a hogyan a mit kérdés elé helyezkedik. Forma alatt itt a kommunikáció módjára gondolok, a performativitásra, a teatralitásra, a túlzó gesztusokra, a provokációkra. ,A hatás nem marad el, de számomra kérdés, hogy ez a hatás mennyiben a forma hozadéka, és ha túlnyomórészben az, akkor az ebben való csalódás jogos-e.

Az azonban mindenképpen egy érdekes folyamat, ahogy egy rövid idejű látogatás alatt teljesen le tudjuk vetni magunkról a belénk nevelt galéria-etikettet. Hogy a kövekből, amikre először nem mertem rálépni, végül hazavittem egyet. Nem csak hozzányúltam egy műtárgyhoz, de az enyém is lett.

A kiállítás november 3-ig tekinthető meg a Trafó Galériában (1094 Budapest, Liliom utca 41.)

Fotók: Bilák Krisztina

Enteriőrfotó: Biró Dávid