Két koncert volt a Mu színházban vasárnap este. Az elsőben Kristof Kurzmann és Mats Gustaffson duózott, a másodikban pedig kiegészültek a Grencsó Kollektíva tagjaival (Grencsó István, Pozsár Máté, Miklós Szilveszter, Benkő Róbert), s így szextettben zenéltek. Mivel túl közeli viszonyban állok a Kollektívával, ezért inkább az első koncertről írnék röviden.

Egy biztos: Kurzmann és Gustafsson koncertje megosztotta a közönséget. Az NDK free jazz rajongó és az AMM, de chicagói hallgató igencsak elégedetlenek voltak. A technoministránsnak azonban nagyon tetszettek Kurzmann “zenei” megoldásai. A koncert után hangoztatta is, hogy ez nem csoda, hiszen egyébként Kurzmann eredetileg szaxofonos!

– Jó, rendben, de a Gustaffson miért nem fújt bele normálisan abba a szent baritonba? – Kérdezte az NDK-s felháborodva.

– Azért, mert nem követelte meg a zenei környezet! Tán nem ismeri a Gustaffson és a Kurzmann legutóbbi lemezét, a Falling and five other Failingst? Még a dalok is rajta vannak, amiket Kurzmann a koncerten tökéletes angolsággal énekelt osztrák létére! – Felelte a ministráns.

– Hát igen, az szörnyű volt! – Ellenkezett szinkronban az AMM-es és az NDK-s.

Gustafsson valóban sokkal kevesebbet szaxofonozott, mint szokott; inkább ő is elektronikázott valamint szaxofonfúvókával felszerelt fuvoláján játszott. Erre sokféleképpen lehet reagálni, hiszen esetében tényleg egy kiforrott stílusú “világsztárról” van szó. Többen azt várták volna, hogy a megszokott Gustaffsont kapják, s nem a kísérletezőbb kedvű, ha gonosz akarok lenni, enerváltabb énjét. Az NDK-s és az AMM-es, de chicagói hallgató párszor fel is szólalt a koncert közben, amikor Gustaffson megfújta erősebben a baritont:

– Na igen, ez az! Ezt kéne végig csinálnia!

A theatokrácia azonban ebben a közegben ismeretlen államforma, így ezek a tanácsok süket fülekre találtak. Leginkább valójában az keserítette el a közönséget, hogy Gustaffson sokat elektronikázott – mégpedig jóval hangosabban, mint Kurzmann –, és ők nem ezért jöttek. Amikor fúvós hangszerein játszott, akkor egyébként elég tudatos volt. Többször is megjelenített egy szekundmozgásos, motivikus és repetitív formulát fuvolán és szaxofonon is, amely viszont legfeljebb mellékszólamként volt jelen, semmiképp sem dominált. Ezt persze a hallgatók nem hagyták szó nélkül. Az NDK-snak ezek a megoldások túl kevésnek bizonyultak. 

– Mellébeszél, nincs állítás! – hangoztatta. 

Az AMM-es meg volt azonban elégedve. 

– Milyen szép minimalista megoldások! Milyen szép, hogy nem úgy építkezik, hogy mindent kiereszt magából, hanem a tudását visszatartva, csupán a felszínből merít – mondotta.

A technoministráns ezt félvállról vette, és csak bólogatott, őt leginkább Kurzmann érdekelte, akinek finom eszköztára így gazdagon tudott érvényesülni. Szinte még örült is Gustaffson másik arcának. Amikor a koncertnek vége lett, s mindnyájan kint ültek az aulában, nem tudtak egyöntetű döntést hozni, milyen is volt az valójában. Az NDK-s és az AMM-es húzta a száját, de azért a chicagói lelkületű hallgató elismerte az esemény újszerűségét, s Kurzmann magas fokú zeneiségét. Ezt egyébként a megrögzött free jazz rajongó is aláírta. A technoministránsnak kifejezetten tetszett az egész, s megjegyezte, hogy sokkal több ilyen koncert kéne Budapestre. 

A viccet félretéve

Ami engem illet, sok dolog tetszett ezen az estén. Kurzmann az elektronikázás közben kétszer is énekelt, s valahogy az egész Laurie Andersont juttatta eszembe. Ami kifejezetten jó volt, az az, hogy ebben a tényleg nagyon távolságtartó technokrata zenevilágban üdítően hatott az emberi hang közeli jelenléte. Ezen két eltérő esztétikum találkozása kis túlzással  olyan akár Pirsignél (Zen és a motorkerékpár-ápolás művészete) a romantikus és a klasszikus szemlélet között feszülő viszony; van aki túlságosan elmélyül a technikában, és van aki élből elutasítja azt.  Azért nagyon jó ez az irány szerintem, mert akár tetszik, akár nem, a kortárs zene is műfajokká tömörült, s az ilyen kitekintések még mindig meglepőbbek tudnak lenni annál, mintha a műfajiság maga működtetné a zenét, mint egy automata. Hogy a koncert jó volt vagy rossz, az más kérdés. El tudom fogadni, hogy Gustafsson nem akar ugyanúgy játszani mindegyik formációjában, illetve nem akarja estéről estére azt szaxofonozni, amit a közönség “elvár” tőle. Hogy ez hová vezet azt nem tudom. Akiknek a koncert nem tetszett, azok inkább Gustaffsonnal nem voltak kibékülve. Amennyire észrevettem, Kurzmannról sok mindenki áradozott. Gustaffson a nagyobb név kettejük közül – persze Kurzmann is Ken Vandermark zenekarában játszik –, így vele kapcsolatban lehettek nagyobb elvárásaink. Én egyáltalán nem éltem meg rosszul ezt a másik arcot, amelyet mutatott nekünk, de érthető, ha valaki egészen “más” tónusra számított tőle. (A tónus azért is kifejező terminus jelen esetben, mert görög jelentése visszaadja a két oldal közti feszültségeket. Tonosz: a húr feszessége.) Hogy ez a “más tónus” mennyire kerek és kiforrott, azt mindenki döntse el maga, de az mindenképpen izgalmas, hogy valamilyen új út keresésnek lehetünk szem- és fültanúi.