Csütörtökön beülni a Világirodalmi színpad elé, és végighallgatni Jón Kalman Stefánssont valóságos felüdülés volt számomra, nem is zárhattam volna jobban az estét. Aznap túl sok időt töltöttem a nagyszínpadi programokkal, amik valamiért mind személytelenek voltak számomra. Stefánsson esetén pont az ellenkezőjét éreztem: rég vettem részt ilyen közvetlen és felszabadult írói beszélgetésen. Sokszor megtörténhet, hogy egy könyv rettenetesen tetszik, az íróval találkozni viszont kiábrándító (erre Stefánsson is utal), itt azonban ez semmiképpen nem állt fenn.

A beszélgetést Tompa Andrea moderálta, aki rögtön egy Stefánssontól tanult szóval indított. Az izlandi nyelv ugyanazzal a fogalommal nevezi meg a prózát és lírát, ez pedig a skáldskapur. Stefánsson mindegyikünknek azt ajánlotta, jegyezzük meg ezt a szót, bárhová megyünk, megélünk vele. Elképzelni sem tudja, hogyan létezhet valaki ennek ismerete nélkül. Az írás számára nem a műnemek közti különbségtételről szól. Nem is lehet kizárni a líra vagy a próza sajátosságait, ha az ember háromszáz oldalon keresztül ír a hóviharról. Csalok – mondja Stefánnson: az olvasóim azt hiszik, regényt olvasnak, közben ez egy jól álcázott vers.

Mit is jelent akkor az írás számára? Érzelemkifejezést, a skáldskapur flowját. Az izlandiak arról híresek, hogy nem fejeznek ki semmi érzelmet – veti fel Tompa Andrea. Hopp, itt is az első sztereotípia. Stefánsson nevetve jegyzi meg, hogy ez egy klisé ugyan, de valamennyi igazság van benne. Emlékszik, gyerekként mennyire elbámult azon, ahogy az ismerős felnőttek pár pohár alkohol után teljesen megváltoztak, beszélő emberekké váltak. Mindez azonban megváltozott a Facebook óta – most már nehéz regényt írni, mert mindent nyíltan kitárgyalunk, teszi hozzá. Mindenesetre a jó irodalomnak beszélnie kell, felforgatnia az olvasót, különben nem más, mint egy hatástalan Heineken sör. (Bár a viccen derülök, magamban megjegyzem, rám a Heineken is tud hatni. De most nem vonok le következtetést az irodalmi ízlésemre vonatkozóan.)

Az emberek közti gátak, a személy izolációja központi szerepet kap a műben. A főszereplő, Jan élete párhuzamba állítható a hóviharral. A fiú és társai kiúttalanul bolyonganak a véget nem érő zivatarban, távol minden emberitől, teljesen elzárva a külvilágtól. Személyes síkon Jan ugyanolyan elzárt a világ többi részétől: képtelen az érzelemkifejezésre, a kommunikációra.

A személyes izoláció tematizálásán kívül a mű megpróbál feloldani egy másik elhatárolódást is: az ember-természet viszonyát. Az izlandi történelem során az emberek mindig a természettel harcoltak, mégis más ez a szembenállás, mint amit a modern ember alakított ki, kettéosztva a világot önmagára és minden másra. Vissza kell találnunk ahhoz az érzéshez, hogy a természet mi vagyunk – mondja Stefánsson. (Bólogatok.)

Ez után a jó hangulatú beszélgetés után nagy elvárásokkal ülök Sigríður Hagalín Björnsdóttir kötetének magyar bemutatóján. Bár A sziget különbözőnek tűnik a Menny és pokoltól, hamar találok pár kapcsolódási pontot, elsősorban (és kizárólag) tematikai szinten. Más stílusban, más eszközökkel és más szempontból vizsgálva, de itt is középpontba kerül az izoláció.

Az izlandiak izolációval kapcsolatos érzéseiről Björnsdóttir hosszan és érdekesen mesél. Izlandon mindenkinek megvan a legújabb iPhone, mindenki divatos ruhákban jár, félnek ugyanis, hogy lemaradnak valamiről. Az izolációs félelem tudatában az író csodálkozik azon, hogy nem írt még senki könyvet arról, mi lenne, ha Izlandnak minden kapcsolata megszakadna a külvilággal. A Menny és pokolhoz hasonlóan az elszigetelődésnek itt is megfigyelhetjük a személyes vonatkozását: a főszereplő elhatárolódik a többiektől, meg kell tanulnia, hogyan kommunikáljon velük.

Nehezen tudom megfogalmazni magamban, vajon ezek a beszélgetések ráerősítettek-e az izlandi izolációra vonatkozó sztereotipikus gondolataimra. Mégsem sietek kitenni az egyenlőségjelet a magány és az izlandi közé. Hirtelen eszembe jut, mit tanultam Kele Fodor Ákos A szív vége meséskötetének beszélgetésén: a jellem és lényeg különbözik. A nemzetkarakterisztikával semmi baj nincs, amíg az egyes jellegeket nem vesszük a nemzet lényegének.

De vajon nem lényegünk-e mindünknek a magány, helytől és időtől függetlenül? Stefánsson könyve mindenképpen rejtegeti az általános olvasatot. Mondataiban tetten érem magam, és az általános embert. A következő idézettel indulok haza: „az ember egyenes kötélhúzás menny és pokol között”.

Fotó: Margó Fesztivál