A Margó Feszt nyitóeseményét Valuska László vezette: feladata a fesztivál megnyitása és a legjobb első prózakötetért járó díj átadása volt. Egy gyorstalpaló fesztiválbemutató után moderátorunk „vett egy mély levegőt, és áttért a díjra”. Talán Valuska előbb idézett rövidke mondata tudja legjobban összefoglalni, milyen volt a hangulat. A nem túl méretes Világirodalmi színpadnál közvetlen légkör alakult ki, ahol a humoros elszólások, frappáns megjegyzések belesimultak az írásról, első kötetekről szóló elmélkedésbe.

Valuska László a jelöltek színpadra szólítása előtt ismertette a Margó-díjat. A kötet-díj kapcsolatot kétirányúnak tekintette: egy díjnak jó kötetekre van szüksége ahhoz, hogy rangossá váljon; az pedig kétségtelen, hogy a díj milyen mértékben segíti a könyv életét. Erre egy élő példa is szolgált: az első Margó-díjas, Tóth Benedek az idei fesztiválra már (díjnyertes) Holtverseny című kötetének francia kiadásával érkezett.

Az idei díj jelöltjei közül három író került shortlistre: Fehér Boldizsárt Vakmajom, Mucha Dorkát Puncs című regényéért, Moesko Pétert pedig Megyünk haza című novelláskötetéért jelölték. Előzetesen mindhárman részt vettek egy e-mail-interjún; ebben Mucha Dorka megjegyezte: lehet regényt írni, csak le kell ülni hozzá. Valuska László tréfásan utalt arra, jó lenne ezen a szinten tartani a beszélgetést: le kell-e ülni vagy sem? Vajon mire gondolt a költő, mikor ezt írta? Dorka bevallotta, valami bölcsességfélét szeretett volna megfogalmazni. Mindenesetre írás közben megtanulta, hogy túl kell lépnie egy bizonyos küszöböt, rá kell vennie magát a munkára, utána már minden menni fog. Péter tovább árnyalja a kérdést: mikor van értelme leülni? Értelmes-e leülni? (Egyáltalán le kell-e ülni, vagy anélkül is működik a dolog?) Saját esetében különösen fontosnak tartotta a leülés helyesen megválasztott időpontját. A novellákat ugyanis egy lendülettel írta meg, ezért volt fontos, hogy olyankor fogjon a munkához, amikor tudja, nemcsak produktív, de van elég ideje és lendülete is befejezni az elkezdett novellát. A leülni vagy nem ülni-kérdéskört Boldizsár egy Woody Allen-idézettel zárta: az sem mindegy, ki ül le és csinálja meg.

Ezután a beszélgetés a tipikus és rendhagyó első kötetek kérdésköre felé terelődött. Valuska László rámutatott arra, hogy az első könyvek általában „így jöttem”-típusúak, azaz az író személye köré épülnek. Most azonban mindhárom könyv atipikus ebből a szempontból. Péter novellái ugyan személyesnek tűnnek, intim hangulatúak, mégsem önéletrajziak. Bár sokszor előfordult, hogy közvetlen környezete inspirálta a történeteket, ilyenkor mindig nehezére esett eltalálni, mennyire írja bele saját magát is a novellába. Alapjáraton viszont kijelentette, nem magáról akart írni, az életét nem tartja elég érdekesnek egy kötethez. Dorka szintén nem saját életét akarta regénybe emelni, úgy érezte, publikációiban eleget írt magáról, most valami másra vágyott. Nehéznek tartotta a megfelelő karakter és történet megtalálását, ami eltávolodik ugyan az ő saját egyéniségétől, mégis elég közel tud maradni ahhoz, hogy őszintén lehessen beszélni róla. Mert bár a történet nem a sajátja, a hang igen. Boldizsár válaszán jót derülök: ő utólag értesült arról, hogy az első kötetet magukról szokták írni az emberek. Ő a Vakmajomnál nem erre pályázott, hanem véleményét akarta rendszerbe emelni; a kihívás ebben pedig az addig észrevétlen ellentmondások kiegyeztetése volt. Az első harminc oldalt valóban ő írta, utána viszont már a regény kezdte írni magát.

Abban mindhárman egyetértettek, hogy az írás megváltoztatott bennük valamit. Boldizsár árnyaltabban kezdte látni a világot, Péter türelmesebb lett. Dorkának egy remek technikai tanfolyamnak bizonyult az írással töltött idő, megtanulta, hogyan kell nekiesni egy ilyen munkának. Arra a kérdésre, kinek mutatták meg először a szövegeiket, különböző válaszokat adtak. Péter a barátainak, Dorka a férjének, édesanyjának mutatta meg a könyvet. Boldizsár titokban tartotta, hogy regényt ír. Félt, hogy nem tudja majd befejezni, az pedig kínos lenne. Ha valaha írok, biztosan én is így teszek, gondolom magamban. Valuska László szavaival élve: „a takaró alatt, lámpával írok majd esténként.”

A beszélgetés után elérkeztünk a díj kihirdetéséig. A feszültségteremtő felkonferálás egy televíziós tehetségkutató hangulatát idézte fel egy pillanatra. A díj győztese Fehér Boldizsár lett. Amikor egy éve ugyancsak a Margó-feszten bemutatta a Vakmajmot, gondolta vajon, mi vár még rá? Valuska Lászlónak mindenesetre már tavaly felhívták a figyelmét erre az érdekes könyvre.

A díjátadóról kijőve egyből a Vakmajmot kezdtem kutatni a kiadók standjainál. Hamar felkerült a polcokra a „Margó-díjas könyv”-felirat – terjed a hír. Felütve a regényt olvasni kezdtem: abban a részben, amire rábukkantam, a főszereplőnek órát ajándékozott az édesanyja utolsó előtti anyai gesztusként. Önkéntelenül is eszembe jut, hogy Boldizsár a Margó-díj mellé egy karórát is kapott nyereményként.

Fotó: a Margó Fsztivál Facebook-oldala