Meglepő párhuzamnak nevezem, hiszen a két könyv merőben eltér egymástól: más az életműben elfoglalt helyük, műfajuk, stílusuk, narrációs perspektívájuk. Ami mégis felkeltette az érdeklődésem, az egy motivikus kapcsolódási pont, a családi magány központivá tétele volt.

Barnás Ferenc esetén az Életünk végéig című családregénye nem az első nagy lélegzetvételű munkája. Sőt, ez az írása párbeszédbe is lép egy korábbi munkájával, A kilencedikkel. Az író, aki kedveli az útvesztőket, az olvasókra bízza, hogyan építik fel a kapcsolatot a két regény között. Ezekből is látszik, hogy a család tematikája foglalkoztatja Barnás Ferencet. Íróként másképp viszonyul a család fogalmához, mint magánemberként, könyveiben professzionális feldolgozásra törekszik. Az Életünk végéigben sok megválaszolhatatlannak tűnő kérdés tör felszínre: mennyire és hogyan szeretünk? Hogyan maradhatunk autonómok egy családban? A sértődések oka függ-e az eltérő kódhasználattól?

A család bizony trükkös műfaj, mutat rá a beszélgetést moderáló Rostás Eni: nem mi választunk, mi már kész szabályrendszerbe születünk bele. Az itt uralkodó kapcsolatok természete egyedi. Egy testvérre sokszor nem emberként, hanem saját részünkként tekintünk, mondja Barnás. A családban létezni nem más, mint egyszerre része lenni saját létünknek és egy közös létezésnek is. Itt már nem tartható fenn az Anna Karenina kezdősoraiból kiolvasható dichotómia: a családok vagy boldogak, vagy boldogtalanok. Itt más erők irányítanak, teljes hálózatot szőve a karakterek köré; ha egyikőjük mozdul, berezeg az egész háló.

Tóth-Czifra Júlia felhívta a figyelmet arra, hogyan fejeződik ki ez a hálózatszerűség. A könyvben 30-40 szereplő is név szerint szerepel, az olvasó beleszédül ebbe a néváradatba. Minden karakter a saját hangjával jelenik meg. A testvérek harcolnak azért, hogy valahogy egyben tartsák ezt a hálót. A küzdelem ugyanakkor egyéni síkon is jelen van, a főszereplő életében. Ugyanígy többféle értelmezésre ad lehetőséget a mű címe: életünk végéig vágyott álom a szerelmi szál szintjén, de utal kapott családra is. Emellett a cím emeli ki a tényt, hogy az előttünk zajló cselekmény legnagyobb traumái már rég lezajlottak, ezek már csak utórengések.

Harag Anitának Barnás Ferenccel ellentétben ez az első könyve. Mint minden elsőkötetes beszélgetésen, most sem ússzuk meg kitérő nélkül: Turi Tímea beszélgetésük elején leszögezi, hogy ez a könyv nem tipikus első kötet, bármikor megjelenhetne az életműben.

Az Évszakhoz képest hűvösebb novelláskötet, a családi magány nem kizárólagos téma, de dominálja a történeteket. A bonyolult hálózatokat a műfaji különbségből kifolyólag itt nem egy bonyolult családi séma, hanem a különböző történetek eltérő hangjai teremtik meg. A szituációkban Harag Anita közelről vizsgálja meg, mi hogyan működik, őt a szituációk és cselekvések, a reakciók érdeklik.

Míg Barnás Ferencet a családi mechanizmusok, addig Harag Anitát az egyén családon belüli pozíciója érdekli elsősorban. A testvéri kapcsolatok helyett itt generációk, elsősorban nagymamák és unokák kerülnek szembe egymással. Ellentétes nézeteik nem csak az életkor, hanem a történelmi tapasztalatok különbségeiből is erednek. Fokozottan hangsúlyossá válik a kérdés: ki lehet-e lépni az örökségből, vagy megragadunk egy tudatállapotban? Ezek a kérdések furcsán érintenek, előzetes elmélkedéseimet hangosítják most ki. Feszültebben figyelek.

A kérdésekre azonban sem a kötetnek, sem az egyes női elbeszélőknek nincs válasza. (Szerencsére, mondja Turi Tímea.) Kétségtelen viszont a probléma összetettsége. Egyes szám első személyű elbeszélőkkel különösen nehéz a kérdések több oldalának megmutatása, jegyzi meg Anita.

A beszélgetésből a következő mondat ragad meg bennem a leginkább: két családtag szeretheti egymást, de ettől még nem kell kedvelniük is a másikat. Ez a kijelentés nemcsak elindítja a gondolataimat, de vissza is csatol Barnás Ferenchez, aki a testvéri kapcsolatot hasonlóképpen értelmezte.