Az Umami bemutatójára mentem először, amit Simon Márton szerkesztett.  A szó japánul az ötödik ízt jelenti, ami se nem keserű, se nem édes, nem is sós és nem savanyú. Jó cím, figyelemfelkeltő, tetszik. A téma a klímaváltozás, erre reflektáltak a százoldalas kötetben fellelhető írók és költők, valamint Jordán Ferenc biológus és Fabricius Anna fotós. Úgy tűnik, ez az év bizony erről szól, kérdés, mit tud hozzátenni az erről való gondolkodáshoz az Umami? Simon Márton meghatározása szerint ez nem magazin, de nem is antológia, sokkal inkább jelentés arról, hol tartunk most. Írások személyes élményekről, képzelt távoli és egyre közeledő jövőkről. Ahogy a kötetet nem lehet egyszerűen meghatározni, úgy a bemutatóját sem.

Mert mi is volt ez tulajdonképpen? Beszélgetés a klímaváltozásról? Igen, kicsit az is. A Canon képviselője elmagyarázza, hogyan tud egy nagy cég tenni azért, hogy környezetbarát módon jelenhessen meg egy kiadvány. Felolvasás? Mondjuk az is. Felolvas a kötetből Izsó Zita, izgalmas a verse, saját stílusába ágyazza a megadott témát. Mécs Anna novellájánál már nem feltétlenül érzem ezt a kidolgozottságot, s lehet, hogy rövidebb szöveget választottam volna az est zárlataként. Simon Márton mosolya? Igen, mindenképpen a legmeghatározóbb pontja a csütörtök estének, hogy ő nem tud szóhoz jutni, és megvan hatva. Ez remek, de miért kellek én ehhez? Persze azért lelkesen megvásárolom a kötetet, ha rám törne a klímaszorongás (nem, nem a klímától szorongok, annak változásától) elővegyem és erőt merítsek a szövegekből. Persze az Umami nem áll meg ennyinél. Tervezik, hogy minden Margó alkalmával megjelentetnek egy újabb kötetet, más-más tematikával. Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő. Kell ez az íz.

Másnapra merészen bevállaltam, hogy három eseményt is meglátogatok, s viszek magammal egy nagy táskát is, hátha elfog a kísértés, hogy könyvet veszek. Bolyongok az emberek és standok között, úgy érzem, a Várkert Bazár labirintusában kevesebb a levegő, mint amennyinek lennie kéne. Ezért is örülök, mikor helyet foglalhatok Darvasi László Magyar sellő című regényének bemutatóján. Kék széket választok, előttem Darvasi kék szemüvegben olvas fel, úgy érzem, minden a legnagyobb rendben. Még sosem hallottam a szerzőt, de gyorsan levonom a konklúziót: úgy, ahogy ő olvas fel, úgy nem olvas senki! Legjobban annak örültem volna, ha az ő előadásában hallom az egész kötetet (egy hangoskönyv a szerző hangjával, mit szólnak hozzá a kedves kiadók?), de mivel ez eredetileg egy beszélgetés, így néha megszakad a felolvasás fonala. Gács Anna kérdez, számomra kicsit túlságosan is belemenve az amúgy is rövid kötet részletes történéseibe. Mivel még nem olvastam a könyvet, úgy érzem, elvették tőlem a történetet. Elspoilerezték, na. Persze felmerül bennem a kérdés, hogy a történet nélkül is lehet-e jó élmény ez a könyv, hiszen a stílus darvasisan gyönyörű, ráadásul most már mindig az ő hangja fog szólni a fejemben, ha olvasom.

A bemutató végeztével a kék széken maradok, sejtem, hogy az ezután következő beszélgetésre sokan lesznek kíváncsiak. De hogy ennyien, azt nem. Embertömeg zúdul be minden ajtón André Aciman Találj rám! című könyvének megjelenés előtti bemutatójára, ami a Szólíts a neveden! folytatása. A rendezvényen biztosítanak szinkrontolmácsot, de bízom az angoltudásomban, ahogy körülnézek, úgy tűnik, mások is. Vagy csak maradnak ott, ahol ülnek, a lépcsőkön, az ajtó mellett, mindenütt. Pánikszerű érzések és meglepődés váltakozik bennem, lehet, hogy egy ekkora tömeg ennyire kíváncsi legyen egy szerzőre, egy folytatásra, aminek én még az előzményét sem olvastam? Kéne, ha ennyien szeretik? Feszült morajlás mindenütt, várunk a szerzőre. Később hangzik el a poén, hogy a Margón nem Godot-ra, hanem Acimanra várunk. Hallom, ahogy a szervezők egymásnak kiabálnak:

András, behozod nekem Acimant? (rámutat a molinóra, amin ott a szerző) Így néz ki!  

Majd megérkezik, egy kiegyensúlyozott, mosolygós férfit látok, aki képes szimpátiát ébreszteni mindenkiben. Ujjongás, fütyülés kezdődik, legutoljára kézilabda-meccsen hallottam ekkora ovációt. Aciman az ujja köré csavarja a közönséget, néha viccesen, néha komolyan válaszol Balázsy Panna kiváló kérdéseire. Későn kezdett könyvet írni, már az ötvenes éveiben jutott el odáig, hogy sok más teendő mellett erre is időt szakítson. A Szólíts a neveden! című regényét csupán levezetésképp kezdte írni, egy másik könyvön dolgozott közben.

Eleinte egy lovestorynak indult a regény, egy fiú és egy lány szerelmi történetének, majd úgy döntött, csavar egyet a dolgon.  Bár 2007-ben jelent meg először, az óriási sikert mégis a filmváltozat hozta meg, amiben ő is feltűnik egy pillanatra. Aciman zsidó családba született, gyermekkorát Egyiptomban töltötte, élt Franciaországban és Olaszországban is, de New Yorkot tekinti otthonának. Ennek tudatában jogos volt Balázsy Panna kérdése, hogyan definiálja magát? Erre érkezett a humoros válasz: francia szeretnék lenni. Az egyórás beszélgetés levezetéseként meghallgattunk egy részletet az új könyvből Kovács Lehel színművész tolmácsolásában. Mindig lenyűgöz, ha látom, ahogy a külföldi szerzők saját műveiket magyar fordításban hallják, most is meghatódtam rajta.

A beszélgetés végén soronként dedikál a szerző, csak az első két sort várom meg, nekik még mosolyog. Mikor kimegyek, látom a kígyózó tömeget, köztük baráti társaságok, könnyes arcok, akik nem jutottak be, fáradt szülők gyerekekkel. Igen, ez is a Margó, a várakozás, ami később megszépül. Én csak szimplán kimerült és éhes vagyok, úgy döntök, nem hallgatok bele az este kilenckor kezdődő kerekasztal-beszélgetésbe a kínai sci-firől. Pedig érdekesen hangzik. De este kilenckor? Hogy legyen erre még szegény tudósítónak energiája? Persze ha gyakornok-kollégám, aki biztosan tudósít róla, azt mondja, jó volt, akkor a következőre majd elmegyek. Ha lesz. És a sztárkönyveket is elolvasom.