Oliver Scherz Mentsük meg Matildát! című könyve pont erre a kérdésre ad választ – az iskolakezdést ezúttal az egészről mit sem sejtő plüssállatok szemszögéből mutatja be. Mocori Muki, Vad Wim és Bumli Bom egy reggel arra eszmélnek, hogy kis gazdájuk, Matilda eltűnt: nincs sem az ágyában, sem a szülei szobájában, sem pedig a fürdőszobában. A konyhában szétnézve észreveszik, hogy Matilda még a reggelijét sem fejezte be, ott hagyott csapot-papot, pontosan úgy, mintha elrabolták volna – s ezt a sejtést megerősíti a kislány tányérja alatt talált segélykérő rajz is. Az állatkáknak nem kell több, rögtön kötelet készítenek Matilda ruháiból, és azon keresztül leereszkednek az ablakon át az utcára, s kezdetét veszi egy hatalmas kaland. Útjukat a szél irányától függően választják ki, hiszen mindenki tudja, hogy ha valakit üldözünk, széllel szemben kell menni, különben az illető szagot fog. Ha pedig a plüssállat – akit kis gazdája párnaként használ – talál egy kóbor kutyát, elég csak megszagoltatnia magát vele, és az rögtön megtalálja a keresett személyt. Meg az is evidens, hogy a rablók mindig az erdőben vernek tanyát, tehát a térképen a zöld területeket, a parkokat kell keresni – azon belül pedig a fekete bőrdzsekis, foncsorozott napszemüvegű embereket, mert a rablók ezzel a külsővel biztosítják maguknak az inkognitót.

A három jó barát elindul tehát az ismeretlen városba, amiről időközben aztán kiderül, hogy talán mégsem annyira idegen: felismernek néhány helyet, ahol már jártak Matildával, és jólesően nosztalgiáznak arról, hogy milyen jó is volt vele, és mennyire hiányzik nekik.

A nyomozás során sokszor bajba kerülnek, rengeteg problémát kell megoldaniuk, de szerencsére Mocori Muki, a csoport esze mindig kitalál valamit. Így jutnak ki a talált tárgyak osztályáról – ahol a hónapok óta ott lévő plüssállatok már elveszítették az életkedvüket, és néhányan meg is némultak –, a szeméttelepről és Benitől, a kisfiútól, aki hazavitte őket, és mindenféle fiús játékot akart játszani velük – Mukit például rákötötte a körbe-körbe utazó gőzmozdonyra, Bomot pedig lábánál fogva felakasztotta egy darura.

A mese, azonkívül, hogy szórakoztató, még tanulságos is. A három főszereplő három különböző tulajdonságot testesít meg: Bom egy igazi álmodozó, aki bármit megtenne a barátaiért (például hajlandó az álmaiból kiszakadva kimászni az ágyból, hogy Matilda keresésére induljon), Mukinak gyorsan jár az esze, és mindenkin segíteni akar, Wim pedig egy félénk, aggódó kis oroszlán, akinek még az is eszébe jut, hogy magával vigye az elsősegélyes dobozt, hátha el kell majd látni Matilda sérüléseit. Mindhárman fejlődnek a történet során. Bom a könyv nagy részében például gyakran depresszióra utaló tüneteket produkál, de a végére felbátorodik, és Muki javaslatát az új gazda keresésével kapcsolatban határozottan elutasítja, sőt, ő az, aki a többieket a nyomozás folytatására buzdítja. Wimet a könyv elején egy félős plüssnek ismerjük meg, aki a legszívesebben otthon maradna. Ezzel ellentétben, amikor Beni fogva tartja őket, igazi oroszlánként viselkedik, kiáll magáért, megmutatja erős hangját, hatalmas fogait és körmeit, amivel eltereli Beni és anyukája figyelmét, s így Mukinak van ideje kitalálni, hogyan meneküljenek ki. Muki kapta az okos és talpraesett szerepét, akinek azt kellett megtapasztalnia, milyen az, amikor nem ura a helyzetnek. Őt ugyanis baleset éri, a lábán elszakad a bunda, és szépen lassan szétszóródnak a testét kitöltő pici golyók. Mire Wim és Bom megtalálják őt, már nincs pulzusa. Bom ekkor gondolkodás nélkül feltépi a saját hasán lévő varrást, és a vattájának egy részét belegyömöszöli Mukiba, majd Wim mindkettőjüket összevarrja az elsősegélykészletben található cérnával és tűvel. Bom vallomása megható: „Tudod, Muki… Nélküled csak ketten lennénk. És ha ketten van az ember, akkor egyáltalán nincs hárman, hanem mindennek csak a fele valahogy.”

A barátság fontosságának hangsúlyozásán kívül még egy üzenete van a könyvnek, mégpedig az, hogy mindenki egyformán fontos, mert mindenki egyedi és pótolhatatlan. Erről szintén Bom beszél Mukinak, amikor felvetődik a kérdés, hogy mi egyszerűbb: megkeresni Matildát, vagy pedig találni egy új gazdát: „Az a kislány nagyobb, mint Matilda. És nincs copfja. A második Matildának ugyanolyan vörös hajúnak kell lennie, mint az igazinak, és szeretnie kell a málnalekvárt, mint nekem. Bele kell suttognia minden bánatát a pocakomba, és egyáltalán: mindent el kell mesélnie nekünk. Úgy kell nevetnie, mint Matildának, és fürdetnie kell minket, és levágni a karmunkat, és ugyanúgy gondoskodnia rólunk!” Ennek hatására mindhárman belátják, hogy számukra csak egyetlen Matilda létezik, és nélküle sosem lesz teljes a csapat.

A kislányt a nagy kaland végén természetesen megtalálják, aki elmeséli nekik, milyen jó hely az iskola. Iskolakezdés előtt álló gyerekeknek tökéletes mese – segíthet eloszlatni a félelmeket, és talán a szülők is belátják, hogy a plüssállatoknak jobb helyük van kis gazdájuk iskolatáskájában, mint a bárhol máshol.