A szombati műfordítói szemináriumon Mészöly Miklóssal folytatódik a munka, mégis teljesen mások a kihívások, mint az előző napi szövegnél. A Rakparti Jézus című versét próbálják lefordítani a résztvevők, de sok idő megy el azzal, hogy egyáltalán megfejtsék, miről van szó a költeményben. Meglehetősen kihagyásos a nyelv, gyakran nem derül ki, mi egy adott mondat tárgya, vagy ki kihez beszél – de mivel nem minden nyelv ad ennyi lehetőséget a hiányokra, elhallgatásokra, a fordításban ezeket konkretizálni kell. Sok helyen a megfogalmazáson is rengeteget kell gondolkozniuk a fordítóknak: milyen igével adjuk vissza azt, hogy „bepöccintik” a cipőt a vízbe, egyáltalán, hogyan kell ezt a mozdulatot elképzelni? A szövegben a vízen való „átgyaloglásról” van szó, de lehet-e a fordításban mégis „járás”? Itt is feltűnő, hogy meglehetősen eltérő szövegek keletkeznek. A négyfejű angol nyelvű csapatban négy teljesen más fordítás születik arra, hogy: „szegődik a nyomába”, bár az egyes fordítók biztosak voltak benne, hogy ők találták meg az egyetlen lehetséges megoldást.

A délutánunk meglehetősen sűrű, az utolsó teljes napon még mindenféle tudással, könyvajánlással és tanáccsal látnak el bennünket. Kezdésnek Szirák Péter ad egy áttekintést a kortárs magyar próza jellemző jelenségeiről, arról, hogy milyen változásokon ment át a próza a rendszerváltás következtében, és felvázolja nekünk, mit jelentett a prózafordulat. Szirák szerint jellegzetes a kortárs magyar irodalomban a gyermeki főhős vagy elbeszélő – erre aktuális példát is láttunk a héten, amikor Grecsó Krisztián beszélt az új regényéről –, illetve a családregény vagy a történelmi regény műfaja. Ezek a jelenségek olykor együttesen is jelen vannak, hiszen gyakori, hogy a gyermek elbeszélő egy családregény vagy épp történelmi regény főhőse. Mind a családregény, mind a történelmi regény egy másik jellemző tendenciába, a traumafeldolgozó regények közé is tartozhat.

Ezt a körutat a magyar próza körül rögtön egy rövid könyvbemutató követi, L. Varga Péter, a tábor szervezője beszélget Mécs Annával Gyerekzár című novelláskötetéről, amelyért tavaly a szerző megkapta a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat. Kifejezetten rövid, tömör szövegek vannak benne, L. Varga Péter az amerikai hagyomány alapján „flash prose”-nak nevezi őket. Az egyszerre tragikus és vicces, abszurd és realisztikus novellák Mécs Anna szerint talán azért lettek ilyen rövidek, mert még vezette őt a matematika elve, miszerint annyit írjunk le, ami szükséges és ami elégséges, hiszen ő eredetileg matematikusnak készült, és csak az egyetem befejezése után váltott pályát teljesen, és kezdett többet foglalkozni az írással.

Néhány szövegben fel is bukkannak matematikai vonatkozások, például a Függvények címűben, amit az író fel is olvasott, de általánosságban a lányok és nők identitás- és párkeresési bonyodalmai, illetve a családi feszültségek állnak az írások központjában. Szó esett a most készülő második novelláskötetéről is, amely már egy tematikus koncepció köré épül: itt a technológia és az emberi kapcsolatok viszonyát járja körül az író, például olyan helyzeteket leírva, hogy egy a fia által „felokosított” házban az idős anya elveszíti „funkcióját”. Mécs Anna e szövegek megírásakor már tudatosan próbált türelmesebb lenni és hosszabban írni, hogy ne váljanak túl enigmatikussá a novellák. Amikor arra a kérdésre válaszol, hogy ez a türelemgyakorlás egyszer egy regény megírásáig is el fog-e vezetni, megint megmutatkozik a régi matematikus gondolkodásmód: „Ki kell tapasztalnom, hogyan kell regényt írni, de ebben is biztosan van valami matek vagy fizika, hogy a híd hogyan nem dől össze, ha nagyobb és több anyag van benne.”

Mécs Anna vacsorára is velünk tart, ismerkedik a fordítókkal, de időközben az esti vendégünk is megérkezett: Kukorelly Endre, aki korábban többször szerepelt a műfordító táborokban, idén is eljött, és este Szirák Péterrel beszélgetve zárják a tábori programot. A két régi ismerős fesztelenül diskurál arról, hogy milyen a jó írás, hogyan találhatjuk meg a saját hangunkat, és mi a jó fordítás titka. Kukorelly kifejti, hogy szerinte a jó írás nem csupán azon múlik, hogy szép, gördülékeny szöveg szülessen, hiszen ez csupán technika, amelyet gyakorlással meg lehet tanulni, akár a rajzolást. Ehelyett számára az autentikusságon van a hangsúly – a jó irodalom Kukorelly szerint az olyan szöveg, amelyben az író eléri, vagy legalább megközelíti a gyerekekben (vagy őrültekben) meglévő őszinteséget. Bevallása szerint amikor a saját szövegeit átírja, ami számára gyakori folyamat, akkor sem szebbre javítja azokat, hanem őszintébbre.

Azt, hogy egyáltalán hogy jön létre egy vers, Kukorelly úgy írja körül, hogy egy erős nyelvi konstrukcióból, egyfajta magból indul ki, amelyhez oly módon rakódik hozzá a vers többi része, ahogyan egy mágnes magához vonzza („odacuppantja”) a vasreszeléket. Ezt a folyamatot a költő irányítja, de van egy önmagától történő része is. Így tudnak olyan szövegek keletkezni, amelyeken maga a költő is meg tud lepődni, és ezáltal az olvasó számára is érdekesek – akkor is, ha benne nem feltétlenül ugyanaz a folyamat megy végbe, mint a költőben versíráskor. Amennyiben az alkotás induktív jellege érzékelhető az olvasás során, akkor Kukorelly szerint az jó eredmény. Hasonlóan szabad, bátor hozzáállást ajánl nekünk, fordítóknak is. Szerinte nem mindig az a legjobb, ha megpróbáljuk túlságosan a célnyelvi diszkurzusba beilleszteni a szöveget, inkább egy kicsit meg kell mozdítani valamit a célnyelvben, akkor is, ha valamelyest idegenszerűen hat a keletkező fordítás. Próbáljuk a szöveg érdekességét átcsempészni a saját nyelvünkbe is.

A beszélgetés végén Kukorelly felolvas az új kötetéből, a CéCéCéPé-ből, utána búcsúesti szórakozásba megy át a program. Jó sokáig maradunk jó sokan, beszélgetünk, nevetünk, borozunk, második-vacsorázunk, énekelünk, sőt táncolunk is. Az este számomra tökéletesen lezárja a hetet, a gyönyörű vasárnapunk pedig egy szép ráadás. Miközben a résztvevő fordítók az utolsó szemináriumon Örkény István A megváltó című egypercesével szórakoznak, amely tartalmilag rárímel a Rakparti Jézusra, de jóval egyszerűbb, és sokaknak végül az egyik kedvenc feladatuk lesz, a tábor szervezői, L. Varga Péter, Dúll Kata és én pakolás helyett véletlenül nagyon hosszan bámuljuk a kilátást a szőlőhegyről, olyan látványos a táj és az ég. A résztvevőket a szeminárium után Imreh András elviszi egészen fel a hegyre, hogy nekik is jusson természetcsodálás, Péter és Kata pedig búcsúitalnak forralt bort főznek kint a tűzön, amelyet a visszatérő túrázókkal együtt fogyasztunk el. Most is felszabadult és vidám a hangulat, a közeledő indulás melankóliája szerencsére csak enyhén érződik, és a szervezők dicséretére szól, hogy hazautazás helyett a műfordítók arról beszélnek inkább, hogy – még ha csak sátorban is jutna hely nekik – jövőre visszajönnek.