Ahogy az atomenergia is használható alkotásra és rombolásra egyaránt, úgy a közösségi oldalak és az okostelefonok is lehetnek hasznunkra és mások, illetve magunk kárára. Ezeknek az eszközöknek a feltalálói és kitalálói talán nem is sejtették, hogy mit szabadítanak rá a huszonegyedik század fiatalságára. Hiszen ki gondolta volna, hogy az élményeink megörökítésére és azonnali megosztására használható kamerás telefonokkal emberi életeket lehet tönkre tenni? Számos valós tragédia bizonyította, hogy a mobil, a Facebook, az Instagram és társaik kiváltképp a morális felelősséggel még nem teljes mértékben rendelkező tizenévesek (a Z-generáció tagjai) kezében gyilkos fegyverek lehetnek. Ráadásul a rendszerváltozás környékén felnőtt szüleik sem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Azért dolgoznak, hogy gyermekeik mindent megkapjanak, beleértve talán túl korán a mobiltelefonokat és az internet-hozzáférést is. Ám sokszor éppen a rengeteg munka és kötelesség miatt az anyagi javak mellett a lelki útravalót, illetve útmutatót nem adják meg csemetéiknek.

Arra már a tavaly bemutatott, Schwechtje Mihály által rendezett kiváló Remélem, legközelebb sikerül meghalnod (kritikánk és a rendezővel készített interjúnk) is rávilágított, hogy nem jó, ha a szülő a technikai eszközökkel magára hagyja a gyereket. Ezt a problémát járja körbe kicsit más szemszögből, illetve tovább is lép a következmények tekintetében Hartung Attila első nagyjátékfilmjében, a FOMO – Megosztod és uralkodszban.

A Remélem…-mel ellentétben a FOMO főhősei már közelebb állnak a felnőtt korhoz, mint a gyerekkorhoz: érettségi és egyetem előtt álló fiatalok. De azért még fejben nagyon is gyerekek, hiszen Gergő, Patrik és két haverjuk YouTube-on és Facebookon is nyomulnak, hogy 15 perc hírnévnél többre is szert tegyenek, legalább társaik körében. Menőbbnél menőbbnek gondolt kihívásokat vállalnak be a minél több lájk kedvéért, és a tétet növelniük kell, hiszen a videómegosztókon rajtuk kívül még több millió ember próbálkozik extrém dolgokkal kitűnni a vloggerek és streamerek masszájából. Kapóra is jön nekik egy fergeteges, érettségi előtti házibuli, amelyen elszabadul a pokol.

Patrikkal az élen a fiúk leitatják, majd vadabbnál-vadabb, megalázó, szexuális tartalmú „játékokra” veszik rá a lányokat. Később társai rábeszélik a vonakodó, de már részeg Gergőt, hogy erőszakolja meg a csapat történelem tanára, János lányát, az alkoholtól elkábult Lillát, és mindezt vegye videóra. Patrikék a felvételt megosztják egy Facebook-csoportban, már csak azért is, hogy ismerőseik előtt megszégyenítsék a lányt, gúny tárgyává tegyék tanárukat. Ám az amerikai tanulmányokra készülő Gergő is hatalmas bajba kerül, amikor János dühödten felhívja a fiú édesapját, hogy Lilla a Facebookon terjedő képek és videók láttán eltűnt otthonról, és a tanár ezért a fotókon láthatóan a lányt alázó Gergőt teszi felelőssé. Mivel kilátásba kerül a fiú elbocsátása, így az érettségi és vele együtt az amerikai továbbtanulás meghiúsulása, Gergő barátai segítségével elindul megkeresni, és „jobb belátásra bírni” Lillát a budapesti éjszakában.

A FOMO tulajdonképpen egy hatalmas meglepetés, mert előzetesei és felütése alapján is tipikus posztmodern káosznak tűnik. Azonban a film eleji formai-tartalmi káosz szándékos, következetes alkotói döntés eredménye. Hartung Attila nemcsak hagyományos kamerákkal forgatott, hanem szereplői kezébe adott mobiltelefonokat, amelyekkel maguk rögzítettek több jelenetet is. Ezzel az volt a cél, hogy a főhősöket alakító, jellemzően nem profi színészek (akik között van zenész és YouTuber is) feloldódjanak, és a lehető legtermészetesebb módokon nyilvánuljanak meg. Viszont ebből következik az is, hogy a YouTube-videók harsány stílusában (például gyorsvágás, idegesen rángatózó kamera) készült nyitószekvencia sokként érheti a nézőt. Nem lett volna jó, ha végig ilyen a film, ám szerencsére Hartung a cselekmény komorrá, sötétebb tónusúvá válásával párhuzamosan csendesíti, „tisztítja meg” a filmképet. Ahogy megtörténik a szexuális erőszak, a videoklip esztétikát visszafogottabb, egységesebb dokumentarista formanyelv váltja fel.

A filmforma változása pedig összhangban van nemcsak a felszíni történésekkel, de az antihősök, illetve Gergő érésének, erkölcsi ébredésének történetével. Remek választás volt a főhős szerepére a Deep Glaze nevű bandában játszó Yorgos Goletsas, aki külsőleg egy jószívű, rendes fiú benyomását kelti, így senki sem gondolná, hogy képes a szexuális erőszakra. Persze a képlet nem olyan egyszerű, hogy adott egy báránybőrbe bújt farkasokból álló társaság, amelynek tagjai csupa rosszat tesznek. Hartung Attila még a Gergőnél sokkal elvetemültebb Patrikot sem egyoldalúan gonosznak ábrázolja. Hiszen itt egy ördögi gépezet képviseli az igazi gonoszt. Nem a technikai eszközökről vagy a Facebookról van szó, hiszen azok önmagukban ártalmatlanok. A kézzel megfoghatatlan és láthatatlan „gépezetről”, vagyis arról a kényszerítő erőről van szó, amire a film címe is utal. A „FOMO” egy pszichológiai szakkifejezés, a „fear of missing out” („félni, hogy kimaradunk valamiből”) rövidítése, és arra a speciálisan 21. századi jelenségre vonatkozik, hogy az okostelefonokra és a közösségi oldalakra kondicionált „kollektív ösztön-én” arra kényszeríti a felhasználókat, hogy mindent rögzítsenek, amivel lájkokat lehet szerezni. És ami egyúttal arra is kényszeríti a fiatalokat, hogy extrémebbnél-extrémebb dolgokat tegyenek meg, amelyekkel kitűnhetnek a tömegből. Ebben a filmben történetesen ilyen a szexuális erőszak, illetve egy öntudatlan állapotban levő lány megalázása, lejáratása a Facebookon megosztott képek, videók és az azokból készített obszcén mémek révén.

Hartung Attila ezt a kényszerítő erőt ragadja meg igen szemléletes módon. Hangsúlyos, hogy Gergő józan állapotában még próbál beszélgetni Lillával a jövőről, a továbbtanulásról. Azonban az alkohol, a bulihangulat lebont minden gátlást, és az a bizonyos kényszerítő erő így még intenzívebb, még erősebb. A tömegnyomás és a csordaösztön persze már a digitális korszak előtt is léteztek, hiszen akár a filmhez szorosan kapcsolódó, 1982-ben bemutatott Megáll az időben még nincsenek okostelefonok, de vannak „menők” és „lúzerek”, és természetesen senki sem akar utóbbiak közé tartozni. A különbség az, hogy az okostelefonok és az online felületek révén ma virtuálisan pellengérre állíthatók a „lúzerek”, illetve azok, akiket egy csoport tagjai le akarnak járatni. Így a karaktergyilkosság, a megalázottság élménye ma intenzívebb, ezért is vezetnek az ilyen esetek valós tragédiákhoz, jellemzően öngyilkosságokhoz. Ezt súlyosbítja a közösségi oldalon megosztott képeken rögzített szexuális erőszak, hiszen az áldozatnak (ebben az esetben Lillának) nemcsak a gúnyolódással, az áldozathibáztatással kell szembe néznie, hanem azzal a tudattak kell élnie, hogy testét meggyalázták.

A „közösségi nyomás” természetesen egyáltalán nem mentség a nemi erőszakra. Hartung Attila úgy rendezte meg a filmet, hogy magunkban is feltegyünk kérdéseket ezzel kapcsolatban. Mivel végig Gergővel, az erőszaktevővel kell azonosulnunk, és az ő útját, drámáját kell követnünk, esetlegesen mi, nézők is megpróbáljuk mentegetni őt. Merész lépés, és lehetséges, hogy lesznek olyanok, akik megvádolják majd a FOMO-t, hogy ilyen dramaturgiai eszközökkel igyekszik felmenteni az erőszaktevőt (hiszen egy ellentmondásos hőst könnyebb megérteni, mint egy nézőtől távol tartott antagonistát). Főleg, hogy az erkölcsi ébredés katalizátora tulajdonképpen a nemi erőszak. Ám a befogadó számára nincs kiút, nincs kitérő, nem tud mibe kapaszkodni, mivel maga is szemtanúja volt a nemi erőszaknak, hiszen azt Gergő szubjektívjén keresztül volt kénytelen átélni. Nem láthattunk mást, minthogy egy magatehetetlen lány önkéntelenül próbált védekezni (meg is karmolja a fiút), tehát számunkra nyilvánvaló kell, hogy legyen: a lány az áldozat, és a főhős a bűnös. Így a FOMO nem menteget, hanem sokkal inkább egy kínzó kérdést szegez a nézőnek: Gergő bűnös, de Te vajon megpróbálod-e mentegetni csak azért, mert vele kell azonosulnod, külsőleg szimpatikus, és amúgy is, amerikai tanulmányok, fényes karrier előtt áll?

A rendező éppen azért építkezik lassan, aprólékosan, azért választotta a Lilla utáni nyomozást mint fő hajtóerőt, hogy fokozatosan rávezessen minket a helyes útra, hogy minden a helyére kerüljön. Hogy sokkoljon minket az, hogy bizonyos karakterek szemszögéből az áldozat a bűnös, és Gergő az áldozat. A FOMO végig arra törekszik, hogy elundorodjunk Gergőtől és bandájától, hogy nézőként kívánjuk annak a karakternek a megbüntetését, akivel azonosulni vagyunk kénytelenek. Ezt erősítik például a találkozások Lilla barátnőivel, ismerőseivel, akik legszívesebben leköpnék a banda tagjait (ráadásul Gergőék meg is fenyegetik az egyik lányt, amennyiben nem árulja el Lilla tartózkodási helyét). Hogy miért szükséges ez, hogy a bűnössel azonosuljunk? Azért, mert társadalmunkban, ha egy férfi erőszakot követ el egy nővel szemben, még mindig sokan hajlamosak az áldozatot hibáztatni. Hartung Attila erre is reflektál, és ezt az ideológiát dekonstruálja a cselekményben előrehaladva, a bűnös elkezdi bűnösnek érezni magát, a magát bűnösnek képzelő áldozat pedig ráébred arra, hogy nem neki kell bocsánatokat kérnie.

A FoMO tehát azért is nagyon erős, nagyon felkavaró film, mert nemcsak a címszereplő jelenség által motivált szexuális erőszak következményeit mutatja be összességében hitelesen, hanem sikeresen, bár nem sallangmentesen fogalmaz meg általános társadalomkritikát. Az áldozathibáztatás a közösségi média nélkül is jelen van a társadalmi közbeszédben, hiszen sokan még sajnos mindig úgy vélik, hogy ha egy nő kirívóan, „ribancként” öltözködik, akkor az ő hibája, ha megerőszakolják (Patrikék ezen a véleményen vannak). Sőt, köztudott, hogy sok esetben maguk az áldozatok is olyannyira szégyellik, ami velük történt, hogy még feljelentést sem tesznek, és magukban keresik a hibát. A FOMO-ban is mindenki inkább hallgat vagy eltussolni igyekszik az ügyet ahelyett, hogy rendőrségi feljelentést tenne. A problémát jól megvilágítja a jelenet, amelyben a bűnös társaság egy taxiban utazik, és a taxisofőr kihallgatja a fiúkat, amint a Lillával történtekről beszélnek. Bár a férfi megfenyegeti Gergőéket, hogy feljelenti őket, azonban később elvicceli a dolgot, közli, hogy csak poénkodott. A múlt bűneinek elhallgatása korokon átívelő probléma, hiszen például a rendszerváltozás előtt a gulág magyar túlélőit is megfélemlítették a diktatúra pribékjei; ahogy Patrikék is igyekeznek fenyegetőzéssel és áldozathibáztatással eltussolni a nemi erőszakot, és ebben az említett taxisofőr is cinkosukká válik. Avagy semmi sem változott a rendszerváltozás után, hiszen a legfiatalabb generáció tagjai is átvették a tipikus magyar mentalitást: inkább tűrnek, hallgatnak, mert félnek kimondani az igazságot, félnek az elnyomó erők megtorlásától, legyen az karhatalom vagy csak pár, a közösségi média által illékony hatalomra szert tett suhanc.

Az a társadalmi probléma is előkerül a filmben, hogy sokan sablonokat ismételgetnek, amelyek eltakarják a valódi problémákat. A fiúkat szállító hímsoviniszta, rasszista és antiszemita taxis elröhögi a nemi erőszakot, azonban „az ország rothadásáért” Trianont, a zsidóságot és a cigányságot okolja. Maguk a fiúk is előszeretettel hibáztatnak másokat az ország romlásáért, holott ők maguk járulnak hozzá ahhoz. Patrik egyik pillanatban szidja a rendszert, a másikban viszont megaláz egy gyrosos eladólányt a szendvicsében talált hajszál miatt, majd egy aluljáróban egy idős hajléktalant szégyenít meg a telefon kamerája előtt. És félmondatokból (a film eleji történelemóra) úgy tűnik, az áldozat, Lilla édesapja, János is arra akarja rávezetni tanítványait, hogy a trianoni békediktátum Magyarország problémáinak fő okozója. Holott a valós problémákért többek között a szülők (így János) is felelősek, mert nem figyelnek eléggé gyermekeikre, illetve csak teletömik pénzzel a zsebüket. Gergő befolyásos édesapja is csupán egy pofont tud lekeverni fiának, miután az már elkövette a bűncselekményt, és veszélybe kerül a feltehetően az iskolát is pénzelő apa jó hírneve. Az ő kapcsolatuk is arra utal, hogy a valódi nevelés, a példamutatás, az értékadás és az erkölcsi értékrend kialakítása elmaradt, Gergő apja valószínűleg ezek helyett is a pénznek és a karriernek élt, és azt hitte, ezek az anyagi javak biztosítják gyermeke jövőjét. Tehát nem történelmi traumák vagy bűnbaknak kikiáltott etnikumok az aktuális problémák eredői, hanem az értékválság, amelynek csak katalizátora a közösségi média és az okostelefon, a probléma eredője máshol, a családi tűzfészkekben keresendő.

A FOMO tehát nagyon tartalmas, sokrétű, vitákat generáló film, amely meg fogja osztani a közönséget (és bizonyára a kritikusokat is). Egyfelől az az egyik igazi nagy problémája, hogy tipikus „elsőfilm”, azaz túl sokat markol, és nemcsak kezdeti harsány stílusa miatt hat túlzsúfoltnak, túlterheltnek. A nagyobb társadalmi kérdések bemutatása miatt a játékidő felétől a cselekmény dezorientálódik, kicsit le is ül, és Hartung Attilának csak mesterségesen, egy újabb ambivalens, de következmény nélkül maradó cselekedet révén képes újra beindítania azt.

Másfelől több fordulat valószerűsége is megkérdőjelezhető. A FOMO bár használ szubjektív képeket (például Hartung gyakran él az „idő megfagyasztásának” effektusával), de alapvetően a realitás talaján jár, hiteles képet fest a Z-generációról, viszont engedményeket tesz a hatásvadász zsánerklisék irányába. A filmvégi nagy konfrontáció ilyen, de ilyen az a fordulat is, amikor az iskolába behívott fiúval közlik, hogy gyakorlatilag ki van rúgva. Úgy, hogy a cselekmény szerint az igazgató és János sem tudják bizonyítani Lilla távollétében, hogy Gergő volt az erőszaktevő, csak képek és megvágott videók állnak rendelkezésükre. Ráadásul ezekhez egy diák profilján keresztül jutnak hozzá, ami egyéb etikai kérdéseket is felvet. Vagyis éppen a nyomozást katalizáló fordulat illogikus, irracionális és morális szempontból is megkérdőjelezhető.

Cserébe a lezárás bizonyos szereplők szemszögéből katartikus, felemelő, mások perspektívájából kiábrándító, kijózanító és elgondolkodtató. Ám sajnos még így is idealizált bizonyos szempontból, már emiatt is elmarad a Remélem, legközelebb sikerül meghalnodtól. A FOMO végkifejlete leegyszerűsíti a traumafeldolgozást, az erőszaktevő és az áldozat lelki folyamatait, és azt sugallja, hogy a múlttal viszonylag könnyen szembe lehet nézni. Azonban ez már csak azért is problémás, mert például a MeToo-jelenség számos olyan esetet hozott a felszínre, amelyeket a szexuális zaklatások elszenvedői évtizedekig magukban tartottak, elhallgattak, mivel ezekkel a traumákkal nem egyszerű szembe nézni, nem egyszerű beszélni róluk. A Remélem... azért is sikeresebb film ebből a szempontból, mert nem áltatja azzal a nézőjét, hogy a zaklatások által lelkileg megsebesített főszereplő lány felépülése gyorsan fog menni, és mint arra a cím is utal, a főhős lányt az öngyilkosságig hajszoló kortársai nem szállnak magukba, nem változnak meg egyik napról a másikra.

FOMO – Megosztod és uralkodsz – színes, magyar dráma, 91 perc, 2019. Rendező: Hartung Attila. Forgatókönyv: Hartung Attila és Kerékgyártó Yvonne. Producer: Iványi Petra, Major István. Zene: Konsiczky Dávid. Operatőr: M. Deák Kristóf. Szereplők: Yorgos Goletsas (Gergő), László Panna (Lilla), Bouquet Gergely (Patrik), Pokorni Ábel (Bandi), Sipöcz András (Ábris), Vincze Gábor Péter (János), Songoro Laura (Zita), Murányi Panka (Vivi), Stohl András (Gergő édesapja), Herczeg Adrienn (Gergő édesanyja). Forgalmazó: Mozinet. Bemutató: 2019. október 10. Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

A képek a Mozinettől származnak.