Határozottan kijelenthető, hogy Todd Phillips munkája bár egyes meghatározó pontokon hangsúlyos utalásokat tesz, és kapcsolódik a filmes hagyományhoz, mégis bátran a saját útját járja a siker előre kijelölt, szélesen kikövezett útja helyett. A film nézése közben olybá tűnik, mintha a Joker alkotóit a legkevésbé sem érdekelné az ezredforduló óta tomboló szuperhősfilmes kultusz. A Marvel cukormáziparának szele éppúgy nem legyinti meg, ahogyan a DC kétségbeesett és erőlködő, önkereső legendáriumépítése. Még Christopher Nolan artisztikus különállású, folytathatatlan szériájához sem áll közel igazán – a felületes ítéletek és a kézenfekvő hasonlóságok ellenére. A helyzet az, hogy a Joker egy egészen másik filmes hagyományhoz kíván kapcsolódni: Todd Phillips alkotása a Dühöngő ifjúság, a Taxisofőr és A komédia királya kijelölte nagy tradícióhoz csatlakozik. Robert DeNiro fontos mellékszerepben való szerepeltetése csupán egy a számos markáns, állásfoglalásnak beillő gesztus közül. Travis Bickle-lel rokonítja a Joker Arthur Fleckjét a kesze-kusza naplójegyzetek görcsös írása, a skizoid elme kontrollálatlan csapongásával együtt erősödő agresszió és maga a nagybetűs Hiány: a gyengéd érzelmek, meleg, emberi kapcsolatok megelevenedő hiánya is.

Joker „születésének” körülményei, a politikai-gazdasági-társadalmi kontextus, vagyis maga az Istentől elhagyatott Gotham eső áztatta, éjszakai utcái, amelyet a film a neo nior-ok stilizált miliőjével, éles kontrasztjaival ábrázol, egy sor számunkra is kényelmetlenül aktuális problémát érint. A fasizálódó társadalom, a szociális elérzéketlenedés, az erőszakkultúra térhódítása, a túlfogyasztás és az ökológiai válság az egész (nyugati) világ nyomasztó valósága. Mindennek a felvázolásával éri el Todd Phillips, hogy a moziban ülve, bármennyire is egy szupergonosz rémtettein szeretnénk borzongva szórakozni, kénytelenek vagyunk saját magunkba nézni, és a játékidő előrehaladtával folyamatosan egyre kellemetlenebbül érezni magunkat.

Minden korábbi jelentős előkép ellenállhatatlan hatása abba állt, hogy a Joker hordozta őrület átélhetetlen, hovatovább kiismerhetetlen volt: míg több más képregény- és rajzfilmkarakter, sőt Jack Nicholson Jokere is irracionális módon vált a Bűn Bohóc Hercegévé – például egy tartálynyi sav hatására roncsolódott meg és született újjá –, addig a Heath Ledger által megformált őrült éppen attól volt rettegett és megfoghatatlan, hogy a semmiből jött és a sehovába tartott. A Joker-film eredettörténete most homlokegyenest szembemegy ezzel a megközelítéssel, hogy egy tűpontos, pszichológiai realizmus és elmekórtan tekintetében is meggyőző karakterrajzot tárjon elénk.

Arthur Fleck egy minden ízében esendő, diagnosztizált beteg és a társadalom pereméről jól ismert alak Joaquin Phoenix megformálásában. Nicholson örökké önmagát játszó teátralitása és groteszk vihogása medikalizálódik, Phoenix táncos-komikus imitációi felidézik ugyan Ledger extenzív mozgását, ám míg utóbbi szinte megfoghatatlanul fluid és erőteljes, előbbi mozdulatai inkább darabosak és dezorientáltak. Éppen mint akinek cafatokban lóg a központi idegrendszere.

Nagyjából az első harmadában a film képes rá, hogy nézőjében a magára maradottságnak éppen azt a pusztító, emberi fájdalmát keltse fel, amely Arthur izomrángásszerű, elnyomhatatlan vihogása alól tör fel azokban a kényelmetlenül hosszúra hagyott snittekben, amelyekben a súlyos pszichiátriai beteg feszült helyzetekre adott, groteszk, görcsös nevetését vagyunk kénytelenek tehetetlenül végignézni. A film tétje abban áll, hogy míg végigvezet egy esendő, bántalmazott és kiszolgáltatott ember szörnyeteggé válásán, mi, nézők mely ponton fordulunk el magunk is tőle, hol találjuk tovább már tarthatatlannak az azonosulást, de legalábbis az empátia fenntartását. Mert a Joker végső soron erről szólna, az empátiáról. Jobban mondva annak a legmélyebb hiányáról – és mindarról, amit ez a hiány a mi világunkban is okoz.

Joker,  amerikai krimi-dráma, 122 perc, 2019. Rendező: Todd Phillips. Forgatókönyvíró: Todd Phillips, Scott Silver. Producer: Bradley Cooper, Todd Phillips, Emma Tillinger Koskoff. Operatőr: Lawrence Sher. Szereplők: Joaquin Phoenix, Robert De Niro, Zazie Beetz, Brett Cullen. 16 éven aluliak számára nem ajánlott! Bemutató: 2019. október 3. Forgalmazza az InterCom.

Képek: InterCom