Regény és színdarab, eredetiség és színházi adaptáció, képzelet és megjelenítés, tér és idő… Mikor, melyik, mennyire szolgálja ki a másikat, meddig enged teret saját szférájában a másiknak? Hogyan segíti és hol korlátozza egymást színház és irodalom? Mire képes a néző és az olvasó? Melyikből mennyit bír befogadni? Mindkettő alapja a nyelv, mégis melyik milyen élményt képes nyújtani a befogadó számára?

A 20. századi regényírók többségének fő kérdése az idő problematikája. Az pedig, hogy hogyan lehet az idő múlását színpadon is megjeleníteni, a mai rendezőket is egyre jobban foglalkoztatja. Bizonyíték erre az is, hogy egyre több 20. századi regényt visznek színpadra. Az elmúlt színházi évadok két legnehezebb, és egyben legmerészebb vállalkozása Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában (Szolnoki Színház), valamint G. G. Marquez Száz év magányának (Vígszínház) rendezése.

Mi a nehézség és a probléma Proust színpadi megjelenítésével? A színház térben játszódik, megpróbálja bemutatni mindazt, ami az időben hosszasan történik, egy egész életet ível át. A múlt-jelen-jövő két órába sűrítve… A könyvben a cselekménynél sokkal fontosabbak az érzések, hangulatok, érzetek, emlékek, amelyek alapját adják a történéseknek. Hozzáad az eseményekhez olyan rezdüléseket, amelyeket a darabnak a színpad korlátai miatt nélkülöznie kell.

A színház inkább a cselekményt helyezi előtérbe, és ezen keresztül próbál meg asszociációs formákat alkalmazni. A regény ezzel szemben a képzelet és az élmények megélésére helyezi a hangsúlyt, a cselekmény csak másodlagos, az érzések kifejezésére szolgál.

A színházban fontosabb az értés, a szereplők megismerése és kapcsolatrendszereik hangsúlyozása, amit az idő szűkössége miatt sűríteni kell. Az események forgószínpadon peregnek, percről-percre változik a szín, míg a könyvben oldalakon keresztül csak hangulatok jelennek meg, amelyek az idősíkok közötti ugrálásokat is képesek kifejezni az emlékezés eszköztárával.

A színház jobban befogadható, a könyvet olvasni órákon keresztül embert próbáló feladat. Nehéz annak megérteni és átélni a darabot, aki nem olvasta a könyvet. Aki ismeri a regényt, annak pedig hiányos lehet a színpadi megjelenítés. Egyszerű történések sorozata, áradata, sodrása, amelyből talán éppen azok a mozzanatok maradtak ki, amelyek a többletet adhatják az előadáshoz, amelyek jobban segíthetnék a megértést. A döntés a néző kezében van: mennyire számít arra, hogy megérti a darabot (a regényt?), vagy csak az a célja, hogy hagyja magát sodortatni az események álomszerűségével. A színpadi történésekből azonban nem hiányzik az árnyalás, a képzeletnek és az emberi fantáziának semmi sem szabhat határt. A regény első szám első személyben íródott, a színpadon ebből kevesebbet érzékelünk. Mintha egy harmadik személy mesélné el a történetet, a főhős passzív szemlélődő a saját életében.


A másik hasonló, „időt próbáló”, időtálló mű a Száz év magány, amely az egyik legnépszerűbb 20. századi regény, pontosabban egy hatalmas folyam, mítoszokkal átszőtt családregény. Színpadra alkalmazásakor ugyanaz a kérdés vetődik fel: hogyan lehet az idő múlását – száz évet – két órában bemutatni úgy, hogy az is értse, aki nem olvasta a művet. Nehéz vállalkozás…

Az első felvonásban megismerjük – bár nehéz követni a szereplők kavalkádját – a Buendía nemzetséget, a történéseket, a családi átkot, az ismétlődéseket. Megértjük a színpadi játékból azt is, hogy mi a lényeg: a tér és idő ismétlése, s benne egy család tagjainak egymás mellett élése, generációkon keresztüli magánya. Mese és valóság keveredése, olykor élethű, máskor képtelenség, hullámzás és egy helyben járás.

Marquez stílusa azonban hiányzik a darabból, hiányzik mindaz az idősíkkeveredés, amely megengedi az ember és az egész emberiség életének szinte egyszerre, egy térben való megélését és megjelenítését, és amely a marquezi regény egyik fő jellegzetessége. A szimbólumok jelentősége is elsikkad a színpadi megjelenítésben.

A második felvonásban az események gyorsan peregnek: Ursula már egyedül marad, még szinte meg sem ismertük a szereplőket. Az idő pár percbe sűrűsödik, egy egész nemzetség kihalása történik meg pár pillanat alatt. Nem döbbent meg, már szinte természetessé válik a halál, az idő múlása. Nincs kit siratni, mindenkinek egy a sorsa, nem rendít meg az elmúlás, hiányzik a misztikum, az együttérzés, a rádöbbenés arra, hogy ez mindannyiunk sorsa. A katarzis elmarad…

A mű olvasásakor rengeteg időnk van az idősíkok keveredésére figyelni, felfedezni a szimbólumok mögött rejlő tartalmakat… a darab nézésekor van két óránk, hogy megértsük, és átéljük – amennyiben sikerül – a regény nosztalgikus hangulatát.

Színház és irodalom… Mit látunk, mit élünk át akkor, amikor egy estét eltöltünk valamelyik színházban egy 20. századi regény adaptációjával? Milyen elvárásokkal megyünk el, illetve jó-e, ha vannak elvárásaink a darabbal kapcsolatban a regény elolvasása után? A színház külön világ, ahol a rendező már hozzáadja a saját értelmezését, és ezen keresztül próbálja bemutatni azt, ő hogyan látja a regényt. Lehet, hogy nem is kellenek elvárások, hiszen a színpadi változat akár felfogható egy másik, regénytől független műnek is. Nekünk, nézőknek és/vagy olvasóknak kell eldöntenünk, mire vállalkozunk. Elég-e nekünk – s ha igen, mire – az idő?