színház
A Padlás elsötétített termében mindössze pár széksor. A színészektől nem választ el színpad, egy szinten vagyunk. Ebben a sötétségben látjuk meg őket biciklivillogók fényében, a farost lemezekből készült díszlet által felszabdalt térben. Egy ilyen kockában, mint valamiféle gyerekek által épített titkos búvóhelyen kucorogva ül Hevesi László, és egy mesével indítja útjára a cselekményt. Néz minket, a villogó lidércfénye mögül néz, és elmeséli az Igazság és a Hamisság tanmeséjét. De nem a mindenki által jól ismert zen tanmesét, amiben Hamisság ellopja Igazság ruháit, az pedig úgy dönt, hogy inkább meztelenül jár, mintsem Hamisság ruháját öltse magára. Nem. Ez a tanmese sokkal kegyetlenebb. Egy kíméletlen, nyers világot idéz meg, amelyben nem csupán egy ruha a tét. Ennél sokkal valósághűbb, a peremvilágok farkastörvényeihez jobban passzoló történetet hallhatunk. Hamisság ételért cserébe Igazság szemeit vájja ki, hogy aztán az vak koldussá váljon, s Hamisság elmondhassa: hogyan is bízhatnánk meg egy ilyen Igazságban, egy vak, éhező igazságában, aki talán eladja magát egy falat kenyérért?
A rendező ügyesen emeli be a kerékmotívumot a cigány zászlóról, ami megjelenik sorskerékként, lóként, bicikliként is. Végig jelen van a színpadon, mintegy kilencedikként a nyolcszereplős előadásban, amelyben a színészek is több karaktert visznek a nagyjából másfél óra alatt. Azonban, ami a kerékmotívumnak kifejezetten jól áll, az a fiatal színészeknek láthatóan problémát okoz. Egy szünet nélküli előadásban, ráadásul egy ilyen súlyos témát feldolgozni kívánóban több szerepet vinni olyan feladat, amit a társulat még nem tud megugrani. Kérdés, hogy ez rendezői koncepcióból vagy a színészek számából adódó kényszer – fontos volt, hogy egy-egy színész több szerepet is vigyen? – és a színészek nem találják még a kapcsolódást egyik-másik darabbeli szerepükhöz.
Vannak szerencsére kiemelkedő pillanatok, amelyekben már meglátszik a későbbi kiforrott színészi jelenlét – ilyen a fentebb említett Igazság és Hamisság meséjének előadása vagy az Orbán Borbála által játszott, igen különböző anyafigurák egy-egy jelenete, a különösen szépen megalkotott szexuális aktusok ábrázolása, melyeket szimbolikusságukban is inkább az üzekedés szóval lehetne szépen lefesteni, semmint a szeretkezéssel; vagy a lótolvaj-jelenet. Mégis, összességében látszik, hogy sem az előadás, sem az alakítások nem értek még igazán össze. A díszlet, az elrendezés, a térhasználat újra meg újra kivet az egy-egy erős jelenet által megteremtett atmoszférából, hogy ráeszméljünk, a Vas utcában ülünk, egy szocreál épület második emeletén, időben, térben és lelkiekben fényévnyi távolságra a cigányok megjeleníteni kívánt kemény világától. Vajon a nézőnek mennyire fontos, hogy elfeledkezzen a fizikai helyszínről és a darab világába kerülhessen? Számomra ez minden színházlátogatásom alkalmával szempont. Érezni akarom, hogy ott vagyok, ahol a színészek. Egy cigányputriban, egy út menti lótolvajlás helyszínén, Lakatos Cigánypárizsában. Ha ehelyett újra meg újra tudatába kerülök, hogy 2019 Budapestjén járok, az nekem azt mondja, adott előadás nem tudott igazán magával ragadni.
„az is fontos nekem, hogy megismertessem az emberekkel Lakatos Menyhértet és ezt a regényt, ami egy magával ragadóan expresszív és költői alkotás.” (Interjú Nagy Henrikkel a szinhaz.org oldalán)
A rendező nem titkolt szándéka, hogy megelevenítse nekünk vagy megismertesse velünk Lakatos Menyhért 1975-ben kiadott könyvét, a Füstös képeket, mely hozzávetőlegesen 30 országban jelent meg. Ez sikerül is a rendezőnek. Mindenképp el akarom olvasni a kötetet, hogy megalkothassam magamnak a Fiút, akinek szerepét az utóbbi években divatosból és dekadensből egyre általánosabbá váló húzással színésznőre bízza Nagy Henrik. Döntéséről így mesél, az imént idézett Spilák Klára által készített interjúban: „Nehezen tudok mit kezdeni az utóbbi évek gyűlöletpolitikájával. És közben van bennem egy borzasztóan ambivalens érzés, hogy most fellélegezhetnek a cigányok, mert nem ők vannak ennek középpontjában. Szomorú azt látni, hogy a hatalom bármikor bárkit a perifériára rakhat, és közös ellenséggé kiálthat ki. Innen fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy a Fiú szerepét Messaoudi Eminára osszam. Meghagytam a sztorit úgy, ahogy az eredeti műben van, csak épp egy arab lány meséli el egy cigányfiú történetét.”
Messauodi Emina, még akár jó választásnak is tekinthető, hiszen jelenléte érzékeny, mégis, amikor kell erős, akár erőszakos. Erősebb fizikai alkata, s az ezt férfiassá torzító jelmezek megfelelő kontrasztban állnak a darab női figuráit megjelenítő filigránabb színésznőivel. Azonban bármennyire szimbolikus is ez a szerepkiosztás, zavaróvá válhat, már-már képzavart okoz egy olyan társadalom megjelenítésében, ami ennyire élesen különíti el egymástól a férfi és női szerepeket, szerepköröket, aminél olyan meghatározó, sorsformálóan végzetes ereje, jelentősége van a biológiai nemnek. A színésznő kamaszfiúsnak szánt mozdulatairól nem a vélhetően megjeleníteni kívánt esetlen felvágósság, inkább valamiféle kidolgozatlan színészkedés juthat eszünkbe. Különösen érezhető ez azokban a jelenetekben, melyekben az Orbán Borbála által megformált karakterrel kerül közös térbe.
Orbán játéka szinte rémisztő. Rémisztően igazi, a bőröm alá mászva kísért még napokig. A kétségbeesett, mégis őrületében, bosszúálló vergődésében is számítóan józan Ballus figurájának monológja szolgáltatja az előadás abszolút csúcspontját. Ahogy egyetlen haláltánc hangulatú visszaemlékezésben elmeséli, hogyan csonkították meg, s hogy csonkává vált nőiségét használva hogyan állt-áll bosszút az egész családon, hogyan terjeszti ki egyéni sorstragédiáját egy közösség tragédiájává.
Orbán Borbálára is igaz, hogy míg Ballus szerepét úgy teszi magáévá, hogy egy egész monodrámát lehetne rá építeni, addig az Anya karakterét színtelenül hozza, mintha ott sem lenne a színpadon, mikor a vadászat után megsebesült fiának életéért aggódik. Annál inkább jelen van Hevesi László, aki a büszke, rafinált, de dolgos, gazdagokkal meg nem alkuvó cigányember szinte mesebeli archetípusát állítja elénk. Ám később Ballus férjének szerepében ő sem igazán találja a helyét.
Sokszorosan nehezített pályára lépett az alkotógárda. A Füstös esetében különösen fontosnak tartom, amit a kritikaíróknak szoktak mondani: érdemes egy előadást újra és újra megnézni, hogy lássák, hova fejlődött maga a darab, hová a színészek. Mikorra érik össze minden, amennyiben jó alapból dolgoztak? Hogy az alap jó, az kétségtelen. Hogy a cigányság valóságának, történelmének megértésére nagyobb szükség van, mint valaha, megkérdőjelezhetetlen, hogy az alakításokban olyan rétegek mutatkoznak meg már most, amelyek valóban visszaröpítenek minket Lakatos Cigánypárizsába, tény. Hogy idő kell még Nagy Henrik Füstösének szintúgy.
Füstös. Lakatos Menyhért Füstös képek című regénye alapján. Fiú – Messauodi Emina. Apa- Hevesi Lászlo . Anya- Orbán Borbála . Mámi- Barna Lilla. Papó – Ivaskovics Viktor. Ballus – Orbán Borbála. Bada – Baradlay Viktor. Rácz igazgató – Gyulai-Zékány István. Dramaturg: Komán Attila Külön köszönet: Mucsi Balázs, Szép András. Rendező: Nagy Henrik. Fizikai színházi előadás a 40-es évek Cigánypárizsából. Bemutató: 2019. május 6. Ódry Színpad, Padlás. Fotók: www.odryszinpad.hu
Szerzők
-- Dósa Judit --
"Csak két dologban hihetsz. Vagy abban, hogy a világon minden csoda, vagy abban, hogy semmi sem."
További írások a rovatból
