A harmadik szemináriumon már egy új szöveg sajátos nehézségeivel küszködnek a törekvő műfordítók. (Azt már nem írhatom, hogy küszködünk, mert fel kellett adnom a reményt, hogy a naplóírás mellett a szöveg elolvasásánál mélyebb szinten tudok a fordítóanyaggal foglalkozni.) Ezúttal Galgóczi Erzsébet Mama öltözik című regénye a feladat, egy 1944-ben játszódó szöveg, amiben egy háború sújtotta, a front érkezését váró faluban egy kislány felfedezi a költészet iránti szenvedélyét. Egyértelmű, hogy amikor vidéken és a múltban játszódó szöveggel van dolgunk, sok szónak mind magyarul, mind a célnyelven alaposan utána kell nézni – itt előfordult például a rekviráló, a levente, a moslék.

De nem is csak a szavak szótári jelentését kell itt tudni, hanem sokszor bele kell képzelnünk magunkat a szöveg által ábrázolt társadalmi helyzetbe és abból a szempontból megítélni, hogy az elsődleges jelentésen túl mit fejez ki egy-egy mondat. A ma fordítandó szövegrészben szerepel például egy zsidó munkaszolgálatos, és a tábor résztvevőinek nehéz eldönteniük, hogy a többi szereplő lekezelően beszél-e hozzá, vagy esetleg az adott szituációt nézve épp tiszteletteljesnek kell-e értelmezni a szűkszavú, de magázó mondatokat. Más kérdés marad az, hogy ha meg is fejtettük a szavak alatti rétegeket, mindent ugyanúgy le lehet-e (kell-e) írni a fordításban vagy van-e olyan, ami a célnyelven túlságosan megbélyegző. Sok szempontból nehéz szöveg tehát a Mama öltözik, de a nyelvezet szépségének köszönhetően mégis élvezetes feladatnak bizonyult sokak számára.

Az is biztos azonban, hogy egy ilyen kemény dió után kikapcsolódásra van szükség. Szerencsére a tegnapi viharos októberből ma már nem is érzünk semmit, sőt, majdnem olyan, mint hogyha visszakaptuk volna a nyarat. Az időjárást és a hosszabb szünetet kihasználva ki-ki saját módjára pihenteti az agyát és a lelkét a délutáni programok előtt: dunai sétára, napozásra, kinti dalolásra és még úszásra is kiváló ez a nap. Amikor eljön az idő, hogy folytassuk a hivatalos programot, egyértelmű, hogy azt is kint oldjuk meg, ezért ma a szép nagy mogyorófa alatt tartja bemutatóját a Prae Kiadó, Balogh Endre személyében. Az előadás során visszakövethetjük, ahogy a kiadónak az elmúlt pár év alatt egyrészt egyre jobban kialakult egyfajta profilja – idén például már a negyedik kortárs magyar krimiregény jelenik meg náluk, a Krimi Ma sorozatban –, másrészt ki is szélesedett a könyvpalettájuk, hiszen a regények mellett rendszeresen kiadnak versesköteteket, drámaköteteket és elméleti szakkönyveket is. Balogh Endre jó pár könyvből el is hozott egy-egy ajándékpéldányt, és az előadás sikerét mutatja, hogy egyiket sem kellett visszavinnie.

Magyorófa alatt

Kiadói történet

Lapozgatunk

Napozás

Sétálás

Úszkálás

Az esti programunk a korábbi, kifejezetten széleskörű beszélgetésekkel szemben „csak” a líráról szól, cserébe két költőt is ismerünk meg egyszerre. Kali Ágnes és Seres Lili Hanna mutatják be a köteteiket, és a beszélgetést Pataky Adrienn vezeti, többnyire olyan szempontok mentén haladva, amelyek közösek a két szerzőben vagy a köteteikben. Ilyenből sok van: például a kezükben lévő verseskötet ellenére egyik szerző sem biztos benne, hogy költőnek nevezné magát. Ennek oka az, hogy mind a kettejüknek van más tevékenységi köre is, ami az identitásukban szerepet játszik. Kali Ágnes színházi dramaturg is, Seres Lili Hanna pedig elsősorban prózaírónak látja magát. Az, hogy megjelentetnek egy verseskötetet, egyikük részéről sem volt tudatosan megtervezett lépés.

Ennek ellenére viszont mindkettejük esetében viszonylag könnyen állt össze a mű: a címben az elejétől fogva biztos volt mindkét szerző. Kali Ágnes a John Koenig által kreált „ópia” szót már akkor kötetcímnek választotta, amikor először olvasta a definícióját (lásd itt). Rögtön azonosult vele, és azt is tudta, hogy a kötet vezérfonalaként naplóbejegyzéseket és álomleírásokat akar felhasználni. Seres Lili Hanna arról a verséről nevezte el a „Várunk” című kötetét, amelyhez a legjobban kötődött, a könyvben található ciklusok közül pedig csak egy volt tudatosan előre tervezve, de a versanyagot átnézve kirajzolódott a többi is, láthatóvá vált, hogy egyes motívumok vissza-visszatérnek.

Azt a kérdést többször is érintik a beszélgetés folyamán, hogy mit tudunk tudatosan eltervezni, és mi az, ami ösztönösen történik. Miközben Kali Ágnes (ha lehet ilyet) tudatosan választja a tudatalatti útját – maga a kötet ötlete is egy álomban jött –, Seres Lili Hannának az volt a tapasztalata, hogy csak később döbben rá a kötetbe ösztönből belekerült dolgok jelentőségére, mint például a női figurák fontosságára (ami egyébként egy további közös szál a két kötetben). A tudatosság határait feszegeti az a kérdés is, hogy mennyire alkalmasak a versek traumafeldolgozásra, mivel a trauma által inspirált vers szintén mind a két költő kötetére jellemző. A költők ebben a témában hasonlóan gondolkodnak, ugyanis arról beszélnek mindketten, hogy az, hogy egy vers egy traumatikus élményt dolgoz fel, még nem jelenti azt, hogy az ember maga is feldolgozta az adott traumát. Seres Lili Hanna szerint nem is az lenne a feladat, hogy a kötetében levő szövegek válaszokat adjanak, hanem elég, hogy megbolygatnak valamit. A létrejött szövegtől el is határolják magukat: ami könyvben megjelenik, az nem személyes terápiaanyag, hanem műalkotás (Kali Ágnes szavaival: „Az nem én vagyok, hanem belőlem valami”).

A beszélgetés, bármennyire komoly kicsengése van is, a tábor résztvevőire különösen ösztönzőleg hat – amikor a végén kiderül, hogy Seres Lili Hanna kötete helyben megvásárolható, percek alatt alakul egy kis sor a hátizsákja előtt, és az általános hangulatból ítélve lett volna egy másik is, ha az „Ópia” példányai nem fogytak volna már el eleve, és nem kellene az utánnyomásra várni. Nem tudni, hogy a sok napsütés, az újonnan megszerzett könyvek, az izgalmas előadás vagy a bor felelős, de a jó hangulat a táborlakóknál ma még a vendégek elutazása után is órákig továbbtart, úgyhogy idén ma kerül sor az első tábortüzezésre is. Az új nap (óra szerinti) kezdetét is lelkes beszélgetések, dalolászás és tűzsistergés hangja köszönti.