Bergmannak van egy filmje, a Kígyótojás, amely a fasizálódó Berlint mutatja be az ott élő zsidó cirkuszi artisták életén keresztül. Az egyik jelenetben a német nyomozó-hivatalnok elmeséli a főhősnek, ahogy vidékre utazott az édesanyjához, de a vasútállomáson nem talált menetrendet: Vonat ment, csak éppen menetrend nem volt sehol. Most képzeljen el egy Németországot menetrendek nélkül!.

Nagyjából ez a jelenet játszódott le bennem, amikor - Esztergomból utazván – kényelmesen, jó időben felszálltam a kis hazánkban ma létező legmodernebb (Siemens) vonatra és vártam az indulást. Mintegy háromnegyed órás késésbe telt, amíg a három szerelvényből egy végül is elindult. Közben azon tanakodtam, hogy itt, elő-Ázsiában, a Balkán peremén lehet, hogy vannak menetrendek, csak épp az értelmük veszett el.

Minden lejátszódott bennem: a kénytelen-kelletlen magyarázkodás a lekésett koncert miatt, s a kapcsolódó kellemetlenségek, miközben a vasutasoknak szurkoltam, hogy behozzák a MÁV (évszázados) késését. Amilyen valószínűtlennek tűnt, hogy a vonat egy óra alatt megtegye az egyébként másfél órás távolságot, ugyanolyan lehetetlennek látszott, hogy fél óra alatt Újpest Városkaputól a Művészetek Palotájáig jussak, s amikor mintegy tíz perc késéssel még mindig találtam embereket a sajtópultnál, valamint még a koncertterem ajtaja is nyitva volt, sőt beengedtek, ez egyszer hálát mormoltam magamban, hogy kis hazánkban semmi sem működik időben, rendesen, pontosan.

Szinte abban a pillanatban, hogy leültem a székre, már léptek is fel a zenészek a színpadra, és kezdődött az előadás. Először egy magas, méltóságos testtartású, ám görnyedt, koránál idősebbnek mutatkozó zenész lépett a színpadra, ült a zongora mögé. Mögötte sorban vonult be a többi muzsikus: a nagybőgős, a dobos, majd a kissé pocakos, a csapatban egyedül „sápadtarcú” szaxis. Konferanszié és minden teketóriázás nélkül belecsaptak a húrokba.

Az első szám hagyományos jazz volt, majdhogynem sztenderd. Csak valamivel később tértek át a McCoy Tynerre egyébként jellemző, egyedi hangzásra.

McCoy Tyner, ahogy a legtöbb nagy formátumú zongorista, csodagyerekként kezdte: fiatalemberként már John Coltrane csapatában játszott, s híressé vált arról, ahogyan „veri” a zongorát.



Kevés hasonló nagyságrendű, ma élő jazzzongorista van a világon: Chick Corea, Herbie Hancock, Keith Jarrett – s nagyjából ennyi. (Különös, de van egy lemez, amin pont ez a négy zongorista játszik, ám szerintem ez nem a legjobb lemeze egyiküknek sem). Keith Jarrett a klasszikus zene és a világzene (a Garbarekkel közös Personal Mountains, 1979) felé tett kitérőt, a többi zongorista főként a nagy zenésztárs, Miles Davis hatása alatt állott: a jazz-rock, a fúziós jazz, sőt – Herbie – a diszkózene felé kacsintgattak. McCoy Tyner ezalatt amellett maradt, amit jobb híján „modern” jazznek neveznék.

Fura, de akárkivel is játszik, az a zene a ritmusra épül: ahogy Jarrett melodikus, úgy Tyner inkább ritmushangszerként kezeli a zongorát. Az alapritmus többnyire a „kiszögletesített”, majdhogynem négynegyedes blues, azonban a swingre jellemző „lebegés” (a swing szó pontosan ezt jelenti) nélkül, ehelyett rendkívül pontosan kimért, és egyben nagyon finom ritmikai játék dominál: néhol szinte latin (összehasonlítás gyanánt ajánlom Egberto Gismonti Circenses, 1980 című lemezét), a minimálzenével rokon ritmika, amiben minden egyes hangnak, hangzásnak pontosan kimért helye, időértéke (és persze dinamikája) van. A legmegdöbbentőbb mégis az, hogy az általam ismert 60 McCoy Tyner lemez mindegyikén egyenletesen magas színvonalú zene szól – egyetlen gyengébben sikerült munkája sincs.

Persze a hosszú életműben kimutatható némi változás: a kezdeti kísérletezés, improvizáció után „lehiggadt” a zenéje, s egyre nagyobb zenekarokkal próbálkozott az idősödő zongorista. Az idős Tyner újra visszatért a kisebb jazz-formációkhoz: a mai kvartett-felállás legalábbis ezt mutatta.

Többé-kevésbé felismertem néhány zenét a korábbi lemezekről (pl. a Contemplationt a The Real McCoy, 1967/Revelations, 1989/Prelude and Sonata, 1995/Land of Giants, 2003 lemezekről, vagy a Goin' Home-ot az Asante, 1970 lemezről), de a koncertnek nem a visszatekintés adta meg a jellegét.

A jazz-tradíciók szerint bemutattak egy témát, majd körbejárták azt. Egy-egy improvizációban mindenki bemutatta, milyen mesteri szinten kezeli hangszerét. Ám az improvizációk sosem voltak öncélúak, vagy tisztán technikai jellegű bemutatók: inkább azt mutatták be a muzsikusok, hogy az adott perióduson, időn belül milyen összeszedett, „megkomponáltan” szabad játékra képesek.



S nagyjából 50 perc után, amikor már éppen kezdtem hiányolni a MűPában megszokott műsorközi szünetet, a zenészek egyszer csak levonultak a színpadról. Persze még vagy háromszor sikerült a lelkes közönségnek visszatapsolni őket, de az, hogy az (első, s az) utolsó, visszatapsolt szám hagyományos jazzhangzással keretezte az előadást, azt mutatta számomra, hogy előre és alaposan átgondolt előadásban volt részünk, pontosan a hallott egy óra, egy óra 20 perc terjedelemben (jól „megformált” reprízekkel).

McCoy Tyner – zongora
Gerald Cannon – bőgő
Eric Kamau Gravatt – dob
Joe Lovano – szoprán- és tenorszaxofon