Tizenketten gyűltünk össze a Három Hollóban, kíváncsian arra a tudásra, amit egy  olyan zenei előadótól kaphatunk, aki alapvetően nem dallamokkal dolgozik. Az élmény egyszerre volt hangszálpróbáló és meghökkentő: akik eddig már sokat improvizáltak, azok is felfedezhették itt a hangképzés más, finomabb és erősebb, nyersebb és ősibb módjait. Isabelle még a feladatok előtt megjegyezte, hogy aki bármit is hangilag túlságosan igénybevevőnek érez, passzolhat a körben.

A workshop elején egyedül a légzésre összpontosítottunk: a bemelegítő légzőgyakorlatok után egyesével improvizációt mutattunk be kizárólag a ki- és belégzés lehetőségeit használva. A következő fokozat egy olyan gyakorlat volt, ami csak az ajkak és a nyelv bevonására korlátozódott. Egyelőre itt is egyenként szerepeltünk, a kör mentén haladva, bemutatva saját ötleteinkből álló “monológjainkat”. Ezután következett el az a feladat, ami már igazi ugrást jelentett: a torok lehetőségeit bejárva, határokat feszegetve, hangerőben is szintet váltva kellett felfedeznünk saját képességeinket. Isabelle, akinek színpadi eszköztárában érezhetően szerepelnek ezek a hangok, előjátszotta számunkra a gyakorlatot. A torokból előcsalható csicsergő és hörgő hangok bemutatásával bátorított minket arra, hogy próbáljuk ki ezeket a hatásokat. Itt fordult meg a fejemben, hogy ezt a kört kihagyom, de végül mégsem hátráltam meg – és az alatt a rövid idő alatt, amíg a hangszálaimmal kísérleteztem, rá kellett jönnöm, hogy ezek a hangok sokkal természetesebben jönnek elő a torokból, mint hittem. Ezt kellett tapasztalniuk a többieknek is, mert a kör későbbi szakaszain az emberek egészen hosszú megoldásokat is bemutattak. Igazat kellett adnunk Isabelle-nek, aki később emlékeztetett minket arra, hogy a spontán kiadott hangok, kiáltások, nyögések vagy hörgések, amelyeket egy-egy érzet hatására produkálunk, nem megerőltetőek. Alapvetően tehát nem szervi, hanem mentális akadály tart vissza minket az ilyen jellegű önkifejezéstől. Az első órát egy “hangkígyóval” zártuk: egymást villámgyorsan váltva küldtünk végig a körön egy rögtönzött hangsort.

A workshop második felében már közös feladatok következtek. Először is, harmóniákat építettünk egy csoportos improvizáció keretében. Azután kiléptünk a harmóniák, egyáltalán, a zenei hangok világából, és a feladat egy egybefüggő, szabad improvizáció volt, amelybe mindenki, bármikor beleadhatta saját ötletét. Ezt továbbfejlesztve, a következő gyakorlatban fel kellett vállalnunk, hogy kiválunk a tömegből: aki indíttatást érzett, kiadott egy hangot vagy hangsort, a többieknek pedig azonnal reagálni kellett erre. Erre épült az a kísérlet, hogy megint egyszerre szólalunk meg, de a zajból ki kell szűrnünk valakit, akinek a hangjára reagálnunk kell.

Mielőtt az utolsó, összegző feladatra rátértünk volna, ami a hármasával végzett rögtönzés volt, elhangzott néhány kulcsmondat az improvizációról. Isabelle kiemelte, hogy az apró, sóhajtásszerű, vagy ahhoz hasonlóan halkabb, gyengébb vagy puhább hangokat különösen erős koncentrációval és tudatossággal kell kiadnunk, ezzel megkönnyítve társainknak a reakciót. Ha ilyen hangokhoz nyúlunk, a szándékoltság érzékeltetése, egy előre irányuló, képzeletbeli erővonal mentén, fokozottan szükséges. Egyébként is, az improvizáció arról szól, hogy a mondanivalónkat határozottan terjesszük elő, nem félve attól, hogy valaki más szavába vágunk – ugyanakkor odafigyelve, hogy aki egy frázis kifejtésének közepén tart, azt ne szakítsuk félbe. Egyáltalán, ne féljünk a különös ütközésektől, és semmiképp se térjünk ki a véletlenszerűségek elől, sőt, menjünk elébük.

Volt, aki belső zsilipek megnyílását tapasztalta a workshop alatt, volt, aki különös fáradtságot élt meg a végére. Én a zajok egyvelegének maradványait éreztem a fülemben, és az utcára kiérve szokatlan éberséggel érzékeltem, önkéntelenül is rendszereztem a random hanghatásokat. Igazán egyedi volt Isabelle Duthoit workshopja; ahhoz adott erőt, hogy ha nem is nyúlunk ehhez az extrém eszköztárhoz, mindenképp bátrabban alkalmazzuk a színpadon a perszónánkból mindazt, ami nyers, ösztönös, vad, vagy “csúnya”.  

Portré: Jean-Freetz