Vasárnap délben csodálatos napsütésre érkeznek a résztvevők a mesés dunabogdányi panzióba, amely már ötödjére a tábor helyszíneként szolgál. Ahogy tavaly is, most is a Balassi Intézet műfordító képzésének összes idei hallgatója vesz részt, a csapat egyik felét Rácz Péter fuvarozza ki hozzánk, aki az első négy napon ismét a műfordítói szemináriumot vezeti. A balassis csoport teszi ki az idei lengyel frakció háromnegyedét, továbbá van még köztük egy amerikai, egy török, egy francia, egy egyiptomi, egy dél-koreai és egy orosz fordító. Rajtuk kívül érkezett három további angolra fordító, egy horvát, és egy-egy további lengyel és egyiptomi. Németre idén csak Buda György fordít, aki már régóta a tábor állandó résztvevője, illetve én, amikor az időm engedi a naplóírás mellett. Miután mindenki itt van és elfoglalta a szobáját, sok idő nem is marad már pihenni és körbenézni, ugyanis a későbbi kezdés ellenére is egy teljes napi program áll előttünk.

Ahogy majdnem mindig, a tábor szakmai részét Rácz Péter műfordító szemináriuma indítja. Ezúttal egy olyan novellával kezdünk, ami valójában vers – Petri György Novella című szövegét osztja ki nekünk a szemináriumvezető. A tartalom megfejtése meglehetősen gyorsan megy. Már az első olvasás után kiszűrjük, hogy itt három szereplővel van dolgunk: a narrátorral, a volt barátnőjével és annak új partnerével, aki a narrátor régi barátja lehetett. Ezután viszont marad még bőven megfejteni való a nyelvi szinten. A félreértések megelőzése érdekében Rácz Péter biztosra megy, hogy a „lakatlan levegőt“ senki ne értelmezze lakat nélküli levegőnek, és azt is tisztázza, hogy a „légyott“, ami a szövegben leírt szituáció előzménye lehetett, nem azt indikálja, hogy van ott egy légy. De azért ne veszítsük el a nyelvbe fektetett bizalmat. Lukasz rákérdez a „kéjleső“ szóra, és bizony, ez olyasvalaki, aki lesi a kéjt. Így szedjük szét a szöveget majdnem három órán át, többek között tárgyaljuk a benne rejlő Rilke-idézetet, a francia eredetű szavak stilisztikai értékét és a bélszín mivoltát. Itt már érződik, hogy ezen a napon ebéd nélkül kellett átvészelni a szemináriumot: Péter kérdésére, hogy mi jellemző a bélszínre, egyetlen halk válasz hangzik el: „Hogy finom?“

A szeminárium után szerencsére marad egy kis szünet hidegtálazásra, hogy öt órától koncentráltabban tudjuk befogadni a következő előadást. Adamik Lajos műfordítóval beszélget a Kalligram kiadó szerkesztője, Tóth-Czifra Júlia, aki szerkesztette Adamik legutóbbi fordítását is, Christoph Ransmayr Cox vagy az idő múlása című regényét. A beszélgetésben főleg erre a szövegre koncentrálnak, de a fordító tartalmas életművét tekintve természetes, hogy más fordítási tapasztalatokról is esik szó. A „Cox“ már a tartalmánál fogva egy csomó kihívás elé állítja a fordítót, ugyanis a 18. századi császári Kínában játszódik, és egészen különleges óraszerkezetek készítéséről szól. A fordítónak tehát alapból is rengeteg tárgyi tudást kell megszereznie, hogy hitelesen vissza tudja adni a regény világát.

Adamik Lajosnak itt az volt a szerencséje, hogy élő szerzőt fordított, akitől végső esetben, ha a kutatásai nem vezettek sehova, meg tudta kérdezni, hogy mit takarnak egyes fogalmak. Így történt például a „Regenkraut“ növénynév esetében. Itt megfejtette a szerző, hogy nem egy konkrét növényről van szó, hanem szimplán olyan füvekről, amik eső után nőnek ki. És habár ez az információ nem volt hatással a magyar szóválasztásra, Adamik Lajos akkor is értékesnek véli: „Így is esőfű lett belőle, amúgy is esőfű lett volna, de fontos volt tudni, mi az az esőfű“, hiszen alapfeltétel, hogy a fordító fejében világos legyen, hogy néz ki a leírt szituáció. Máshol természetesen akadtak helyzetek, ahol a magyar szinonimák közötti választás fejtörést okozott, például rögtön a regény alcíménél, amely németül úgy hangzik, hogy „Der Lauf der Zeit“. A Lauf szó egyrészt futást, menetelést jelent, másrészt múlást is, ha időről van szó, és felvetődött a kérdés, hogy inkább a regényben szereplő óraszerkezetekre, azok működésére irányul az alcím, vagy az életidő elmúlására. Itt is Christoph Ransmayr segítségét kérve abba a különleges helyzetbe került a fordító, hogy a szerző ráhagyta a döntést, megbízva a képességeiben, és ő végül, miután kigyűjtette és analizálta a „Lauf“ összes előfordulását a szövegben, a melankolikusabb „múlás“ mellett döntött.

Christoph Ransmayr műveinek fordításánál Adamik szerint viszont alapvetően nem a lexikális szinten vannak a legnagyobb kihívások, hanem a ritmus megtalálása a legnehezebb feladat. Ransmayrnek ugyanis jellegzetesen hosszú, összetett, „feltérképezhetetlen“ mondatai vannak, amelyek maximálisan kihasználják a német nyelvtan lehetőségeit – ezeknek egy része a magyar nyelvben persze nem adott. Ilyen például a nyelvtani nem hiánya, ami problémát okoz, ha a szerző egy hosszú mondaton belül csak névelőkkel utal vissza a különböző szereplőkre, de a magyarban egyértelműsítenie kell a fordítónak, kiről van szó. A magyar mondatstruktúra Adamik szerint alapvetően rugalmasabb, hajlékonyabb a németnél, viszont emiatt nehéz visszaadni a szerkezeti feszességet, ami Ransmayr ehelyütt óraszerkezethez hasonlított mondataiban megvan.

Ezután a tartalmas, fordítócentrikus beszélgetés után éppen marad egy másfél órás vacsora- és lélegzetvételi szünet, azután már fel is baktatunk újra az előadások helyszínére, ahova Csehy Zoltán és Pintér Dóra érkezett, hogy beszélgessenek Csehy szerteágazó munkásságáról. A vendégünk többféle minőségben van jelen ma este: szó esik a saját költészetéről, az irodalomkritikus szerepéről, de természetesen a fordítási tapasztalatain van a hangsúly. Csehy Zoltán mint az ókori irodalom kutatója ókori irodalmat fordít magyarra – ebben viszont az az igénye, hogy a keletkező szövegek ne csak antik szövegekként legyenek érdekesek, hanem úgy próbálja őket válogatni, hogy a kortárs irodalmon belül is érvényesek legyenek, és a kortárs szövegekkel párbeszédbe lépjenek. Így jött létre például a latin és görög erotikus költészetből válogatott versantológiája – a 90-es években, miután sokáig prűdnek számított a magyar irodalom, több író is igyekezett bebizonyítani, hogy nem az (többek között Nádas Péter és Esterházy Péter), és Csehy a fordításával becsatlakozott ebbe a diszkurzusba.

Amikor Csehy Zoltán az ókori szövegek fordításáról beszél, feltűnik, hogy a mondanivalója összecseng a délután meghallgatott előadással. Az időmértekben írt antik szövegekben ugyanis szintén fontos megtalálni a szöveg ritmusát, és betartani az ugyanolyan vagy hasonló ritmust a fordításban. Csehy Zoltán ki is fejti, hogy ez a szempont miért ennyire kulcsfontosságú: „Ha egyszer ott van egy zenei struktúra, akkor az nem véletlen. [...] Ez nem puszta technika, hanem ez a szöveg lüktetése. Ha a szöveg tényleg a korpusz, akkor ennek a korpusznak ez a vérkeringése. Ettől, ha van rá mód, ne fosszuk meg. Nem kellene rögtön a műtőasztalon kipreparált hullával kezdeni, hanem, ha lehet, akkor még éljen és mozogjon egy picit.“

Bármennyire is hasznos tanács ez a fordítást tekintve, a mai estén sajnos nem tudják már önmagukra alkalmazni a tábor résztvevői: mindenkit lefárasztott ez a sűrű első nap, mindenkit aggaszt a még be nem fejezett Petri-fordítás gondolata, úgyhogy korán és csendesen ér véget ez a vasárnap. Néha fel kell venni egy lassabb ritmust is.