Minden hőmérsékletváltozástól összezavarodom egyébként. Olyan ember vagyok, aki nem tudja elraktározni magában igazán a tényszerű tapasztalatait. Tehát annyi, hogy szeptember, még önmagában nem hív elő semmi praktikus részletet. Persze vannak ruháim, vannak kabátaim, még ha nem is értem, miért kellett ezt is dőlttel írnom, de szóval léteznek körülöttem úgymond adatok formájában is az évszakok, szeptember 18-án mégis egy kis ruhában és egy pár szandállal indulok el Isztambulból Budapestre. De ennek nem kell megrázónak lennie, és nem is az, csak már megint kifogott rajtam az ősz, de végül úgyis kifogunk egymáson az ősszel is.

Még a hónap elején készítettem egy fotót egy bácsiról, aki gumicsizmában pucolt halakat egy étterem és a tenger között. Valahogy a dolgok elhelyezkedése a térben, a természetességük, a minden természetessége, ez foglalkoztat. Hogy ezúttal itt, Budapesten például mennyi török szót hallok magam körül, és néha hirtelen fel sem tűnik, mármint persze, hogy török szót hallok, egy éve folyamatosan ezt hallom, de aztán felugrik a fülem, és nagyon megnyugtató, ahogy a világ természetessége összeolvad. Hogy minden, mindenki, ami és aki valahol van, azért, mert ott szeretne lenni, az természetességgel jelenik meg a térben. Hogy ebbe valahogy bele lehet vackolni, az megnyugtató.

Ugyanis egészen túlcsordul bennem a világ az utóbbi hetekben. Köszönhető ez egyrészt az Euphoria-nak, másrészt az eufóriának, az embereknek körülöttem, a naplementéknek, a költészetnek, a levegő untalan bizsergésének, az érzékeim összemosódásának, mindennek. Szóval most itt vagyok az őszben, és bocsánat, hogy ilyen kapkodva magyarázok, de másként nem tudom érzékeltetni az állapotaimat. Az eufória és a letargia, egyszerre, felváltva, elviselhetetlen könnyűséggel, séták a budapesti éjszakában, és hogy pár napon belül hosszú hónapok óta megint a szülővárosomban ébredek majd fel néhány napig. Mély levegőt veszel, a tüdőd megtelik boldogsággal, és kontrollálhatatlanul köhögni kezdesz. Ilyen ez.

Szeptember 18-án körülbelül félórával naplemente előtt száll fel a repülőnk, az ablaknál ülök, a felhők játékát figyelem, és a természetes lassúsággal lefelé kúszó napot. Az irány viszont észak-nyugat, ezért az az elképesztő dolog történik, hogy hiába igyekszik eltűnni előlünk, a nap, úgy tűnik, nem tud sokkal gyorsabb lenni nálunk, végtelenségig húzódik az eltűnése, és a megszokott utolsó kacsintására, amivel cinikusan szokott elmenekülni, ezúttal visszakacsinthatok. Túlcsordulunk. Folyamatosan fokozzuk a fokozhatatlant, ezt már leírtam ugyan valahová, de egyre igazabb – és ez az egyre is önmagát igazolja.

Itt pedig éppen elkezdődik a PesText fesztivál, megtelnek a napjaink irodalommal, és a legközelebbi emberekkel, akiket olyan ritkán látunk, de amikor igen, akkor végtelenül. Az egyikőjük verse egyébként talán pont az, ami a legtöbbször jut eszembe, az életem legtöbb rádöbbenésére rezonál, és mindig eltölt eufóriával a gondolat. Meg is mutatom, tessék.

Gužák Klaudia: mozaik

néha úgy érzem az élet olyan mint egy mozaikkép

a baj csak az

engem túl közel raktak a képhez

hát csoda

hogy eszeveszetten kapkodom a fejem?

Mostanában az is eszembe szokott jutni, milyen jó lenne mesélni a szerelemről. De nem tudom, hogyan tudnám elkerülni közben az egyértelműséget. És egészen sokkal komplikáltabb annál, mintsem szét lehetne választani a szeretetet, a szerelmet, az elragadottságot, ezeket a nagy szavakat. Aztán, mint mindenről, erről is kiderült, hogy a macskák tudnak a legjobban vallani róla. Szóval tessék, itt ez a kép a szeretetről, a két macskával és a cementes zsákkal. Ennél többet úgysem tudnék mondani.