Lapozgatom a kezemben a Pesti Est Színházak Éjszakája-különszámát, és azon gondolkodom, hogy kiknek is szól ez az egész. Rövid gondolkodás után arra jutok, hogy kétféle fanatikusnak: annak, aki egyszerű fogyasztóként igyekszik eljutni a harmincnégy résztvevő színház meghirdetett programjai közül minél többre, illetve annak, aki amúgy is kitüntetettként – kvázi-kedvencként – kezel egy-egy színházat, így ideje nagy részét ez alkalommal is ott tölti. Jómagam, a széles látókörű újságíró szemszögét a magaménak érezve, az előbbi szerepbe igyekszem belehelyezkedni, így sikerül a délután fél 3-tól megközelítőleg éjfélig tartó idősávban összesen hat helyre eljutnom úgy, hogy némely programnak meg sem várom a végét. Érdekes adalék, hogy az így félbehagyott programok éppen azok a kulisszajárások, illetve történeti séták, amelyeket eredeti útvonaltervemben kifejezetten előnyben részesítettem. Ezek legfőbb tanulsága, hogy nem igazán szabad őket elsietni, vagy ha mégis, hát kellően interaktívnak kell lenni.

A Budapest Bábszínház kulisszajárása ugyanis nagyjából fél órás hosszúsága ellenére is teljes értékű színházi élmény. Az idén hetvenéves színházat bejárva és történelmi jelentőségű bábfiguráival találkozva, például a Tavasztündérrel, Misi Mókussal vagy épp a Csodálatos Mandarinnal, és velük beszélgetve egy könnyedebb nyomozás is kijár a kisebbeknek, akiknek az elszökött Vitéz Lászlót kell megtalálniuk. Ami azt illeti, számomra éppen ennek a nagyjából tíz, a kulisszajárásban többek között velem együtt részt vevő gyereknek a jelenléte és együttműködő lelkesedése tesz hozzá nagyon sokat ehhez a programhoz. Nyilván közhely, hogy játszani a gyerekek tudnak igazán, de az a természetesség, ahogyan a bábosok által mozgatott bábok megszólalásait kezelték, egészen új élmény a számomra: köszönnek a báboknak, kíváncsian kérdezgetnek tőlük, majd amikor a Csodálatos Mandarinnal való találkozás után a folyosó falán véletlenül észreveszik a bábnak egy valamivel később készült változatát, egyikük szellemesen jegyzi meg, hogy megkétszereződött a Mandarin.

Ugyanez a félórányi hosszúság az Átrium Színház esetében már jóval összecsapottabb élményt hoz magával: idegenvezetőnk, az ebből az alkalomból színházi kellékkardot ragadó Zsedényi Balázs, az Átrium produkciós menedzsere jelzi ugyan, hogy ebbe a hosszúságba a kulisszajárásnak inkább csak a demóverziója fér bele, a színház pillanatnyi anyagi helyzete – az eltörölt TAO fájó hiánya – a kelleténél erősebben nyomja rá a bélyegét erre a sétára. Amikor belépünk a helyzettől függően hol a staffnak, hol az öltözködő színészeknek fenntartott háttérhelyiségbe – egy megdöbbentően kis szobáról beszélünk, ami az egykor moziként üzemelő épület mozigépész terme volt –, tiszteletet kellene éreznünk, amiért képesek egy ilyen háttérrel rendelkező épületbe akkora produkciókat vinni, mint mondjuk a Chicago, vagy Az Őrült Nők Ketrece. Én azonban inkább csak túlzott vakmerőséget érzek az egész vállalkozást illetően. Az idegenvezetés egyébként így is túlnyúlik az ígért fél órán, de én a következő programpont okán egy arra alkalmas pillanatban távozom, hogy átérjek a Műegyetem rakpartra, ahol Görbe Márk művészettörténész várja az érdeklődőket, hogy egy kiadós séta közben megismerkedhessenek a Műegyetem második emeletén található Szkéné Színház közvetlen és valamivel közvetettebb környezetével.

Görbe személyén látszik, hogy igazi szakmabelivel van dolgunk, aki épp olyan lelkesedéssel beszél a Lágymányos határánál, a Gellérthegy lábánál egykor létező bordélynegyedről, mint saját rokoni kapcsolatairól az egyes építészeket illetően – ez utóbbit még bőven az egészséges szerénység határain belül –, váratlan pillanatokban pedig még korabeli dokumentumokat is előhúz a mappájából, igaz, itt olykor már meglepően messze vándorolva sétánk eredeti tárgyától. Így kerül elő például a Műegyetem építése alatti kultuszminiszter, Wlassics Gyula fiának, Wlassics Tibornak az egyik verseskötete korabeli, dedikált kiadásban, illetve egy szegénységi bizonyítvány, amellyel nagyjából a huszadik század közepéig tudták igazolni a szerény körülmények között élő hallgatók, hogy anyagi támogatásra szorulnak. A séta nem mellőzi a humoros, már-már szarkasztikus megjegyzéseket sem: a Műegyetem bejárata előtt állva szóba kerül, hogy az alapok letételénél felmerült a vastag betonlemez-szerkezet lehetősége is, amelyet például az egyébként szeméttelepre épülő Országház esetében használtak, ez utóbbi tény pedig sok mindent elárul az ottani viszonyokról. Vagy amikor az egyetemi könyvtár előcsarnokában állva Görbe arról beszél, hogy egykoron ott állt Ferenc József és felesége, Erzsébet királyné szobra. Egy olykor csípős humorú, élménydús sétáról beszélünk tehát, amely persze éppen ezen oknál fogva nem ért véget másfél óra alatt, én pedig következő programpontom okán nagyjából épp csak a Szkéné Színház teréig nem jutok el.

Ez a következő programpont a Színház- és Filmművészeti Egyetem, azon belül is az Anima című rendkívüli bábelőadás. Rendkívüli, egyrészt mert egy meglehetősen ritkán játszott előadásról beszélünk, másrészt minőségében is kivételesen izgalmas. A másodéves bábszínész osztály produkciója számos kérdést, magas labdát dob fel bábos és báb viszonyát illetően, például hogy ki mozgat, és ki irányít valójában, illetve hogy mennyivel tudhat többet egy báb, mint egy élő ember. Mindez a nagyon szórakoztató bábkarakterekkel válik különösen élvezhetővé, amelyek a felvetett kérdésekre karakterenként némiképp különböző válaszokat is adnak. A játéknak minden báb esetében részét képezi az, ahogyan a bábosok kitalálják az általuk mozgatott marionettfigura nevét, miután ők maguk is megismertek valamit a - félig-meddig önállóan is létező - személyiségéből. Így adják például a magára már az ízléstelenség határain túlmenően büszke karakternek a Nagy Tirpák nevet, akinek persze fogalma sincs neve jelentéséről. Az előadás nem óvatoskodik a szexualitással sem, ám ezt is szellemes dimenziókban mutatja be: például problémaként merül fel, hogy a báboknak nincsen nemi szervük, majd amikor kiderül, hogy az egymás iránt vonzódó bábok nem éreznek semmit csókolózás közben, kitalálják, hogy ha az őket mozgató bábosok is csókolóznak egymással, talán erőteljesebb lesz a hatás. A bábosok először némileg zavartan fogadják az ötletet, de az végül beválik, a bábok pedig lelkesen követelik a folytatást, a bábosok még nagyobb zavarát okozva ezzel. Az ilyen ötletektől válik az egész produkció egy végtelenül felszabadító játékká a teremtő viszonyokkal, mind lelki, mind fizikai síkon. Remélem, fogják még játszani ezt az előadást, mert sokkal több és izgalmasabb egy iskolai gyakorlatnál.

Az SZFE-s produkció végét követően megújuló kíváncsisággal lapozgatom a programfüzetet, mert bár eredetileg nem terveztem ennél sokkal tovább az estémet, az előadás fellelkesített annyira, hogy még egy-két program befogadására késznek érezzem magam. Arról nem is beszélve, hogy csak nem mehet haza az ember kevéssel este nyolc óra után egy olyan programról, ami a Színházak Éjszakája névre hallgat. Rövid gondolkodás után így jutok el a Katona József Színház nagyszínpadi programjára, a „Közértbe megy le tejért..." című Cseh Tamás-estre. Az éppen tíz éve elhunyt Cseh dalait a színház színészeinek egy kisebb csoportja énekli, a néhai gitáros-énekeshez szerintem teljesen méltó minimalista zenei körítéssel - egy szál zongora, főleg Tasnádi Bence, illetve egyszer Rajkai Zoltán gitárjátékával kiegészítve. A dalválasztás, illetve az előadásmódok változó színvonalat mutatnak: főleg a szólóban előadott produkciók működnek jól, Tasnádi Bence esetében például kétszer is, a beates könnyedséggel megszólaló Apa kalapja, illetve a feszültségében is végtelenül szórakoztató - és az eredeti dalhoz méltóan felszabadító - Fegyverszünet. Hasonlóan feszült, ám közben mégis egy intimebb gyengédség felé hajló dal a Váróterem, Pálos Hanna előadásában. Szinte dívaian hanyag eleganciával szól a (szövegét tekintve kivételesen nem Bereményi Géza, hanem Csengey Dénes által írt) Komédia Fullajtár Andreától, míg a férfias eleganciát Rajkai Zoltán képviseli a Minden álmomban című dallal. A szintén az általa és Vizi Dávid által közösen előadott Presszó már valamivel szétesettebbre sikerült. Jordán Adél pedig különösen megszenvedett a Cseh Tamás-dalok magáévá tételével. Saját kicsattanó előadói képességeihez képest szinte minden esetben visszafogta magát, valószínűleg megfelelni akarva ezzel egy vélt Cseh Tamás-féle szellemiségnek, a legtöbbet mégis a Désiré megnémul - közismertebb címén Micsoda útjaim - dúdolós részének a többinél némileg bátrabb, lendületesebb előadásmódjával hozta ki magából. Mindazonáltal egy abszolút nívós estről beszélünk, amely erősíti azt a tendenciát, hogy a Katona valóban képes a Színházak Éjszakája alkalmából valami különleges, valóban ez alkalomból létrehozott produkcióval előrukkolni.

Utolsó programpontomat szinte már saját magam számára is inkább csak bónuszként ejtem meg, mert szinte biztos vagyok benne, hogy Dolák-Saly Róbert bravúros szórakoztatói képességei méltó módon zárják le az estét. A L'art pour L'art társulat oszlopos tagja novemberben mutatja be önálló estjét a Hatszín Teátrumban, Őrültek, haza! címmel, a színház leírása ennek az előzetesét ígéri. Ez az ígéret vezet vissza az Andrássy útra, pontosabban annak közelében, a Jókai utcában található épületbe, ahol aztán egy egészen kicsit mégiscsak csalódnom kell. Dolák-Salyt az este folyamán Kövesdi Péter újságíró kérdezgeti erről-arról, többnyire olyan dolgokról, amelyeket ő az elmúlt húsz-harminc évben valahol már biztos elmondott. Persze ezek között is akadnak olyanok, amelyeket akárhányszor megéri  meghallgatni, élőben különösen, mert Dolák csodásan improvizál - példa erre Leopold, a porondmester figurájának a születése, akit egy valóban német akcentussal kiabáló cirkuszi dolgozó ihletett, még a kilencvenes évek (magyar) Velencéjéből -, az azonban tény, hogy az estét az izgalmasabb kérdések helyett mégis inkább a jól bejáratottak uralják. A csalódás másik oka az est beszélgetés-jellegéből adódóan a klasszikus Dolák-Saly figurák mérsékelt felbukkanása. Leopold, Naftalin Ernő, illetve az öreg Anti bácsi néhány percnyi bohóckodás erejéig mind előkerülnek, a személyes kedvenc - az utóbbi időben egyre erősebb kiszólásokkal büszkélkedő - Pandacsöki Boborján figurája azonban csak egy fél mondat erejéig szól ki megalkotójából, spontán, az este vége felé. Kövesdi Péter helyében azt például biztosan megkérdeztem volna, hogy Boborján felbukkan-e az önálló esten, különös tekintettel arra, hogy olyan figuráról beszélünk, akinek flegma naivitásához különösen szükségeltetik egy partner. Így aztán, ha eszeveszett hahotázás nem is, de jóízű mosolygás azért még így is jut részemről a beszélgetés alatt. És ebben a műfajban talán az sem elhanyagolható, hogy Dolák 64 évesen láthatóan jó formában van, talán csak az elplaybackelt vicces dalok alatti ugrándozások után fárad ki egy kicsit jobban, ahogyan azt ő maga is önironikusan megjegyezte.

Egy ilyen befejezés után nem tud másra gondolni az ember, mint hogy ha esetleg egy kicsit túl is tolta a befogadásképes mennyiséget, megérte kitartani éjfélig, és ide-oda szaladgálni Budapesten a színházi élményekért.

Fotók: a szerző (Budapest Bábszínház, Szkéné Színház), Éder Veronika (Ódry Színpad), Gálvölgyi Dorka (Hatszín Teátrum)