Nem is összeveti, inkább megmutatja, hogy az élet szépségei és fájdalmai egymás mellett, egymást kiegészítve vannak jelen életünkben, ha hagyjuk. Fahidi Éva, kilencvenéves holokauszt-túlélő pontosan így tesz: hagyja. Ez persze nem azt jelenti, hogy tétlenül viseli sorsát. Épp ellenkezőleg, szűnni nem akaró erővel és tudatossággal van jelen saját életében. És mégis, miközben Éva gimnazistákat megszégyenítő frissességet sugároz, leplezetlenül van jelen a filmvásznon az öregedés elkerülhetetlensége.

„Sírással nem megyünk semmire” - ez Éva egyik meglepően közhelyes mondata, mely az ő szájából mégis igazán hiteles. Megrendítő és végletekig megható jelenetek sora tárul elénk, mely jelenetek hol hangos nevetésre késztetik, hol pedig elkeserítik a nézőket. Ez talán abból a tulajdonságából ered a filmnek, hogy egyszerre ábrázol emberi és ismerősnek ható jeleneteket és a holokauszt borzalmait, melyekről sosem lehet eleget beszélni. Nem csak holokausztfilm, sokkal több annál.

Igazán különleges, ahogy a múltat és jövőt, a fiatalságot és az öregedést három nő egymásra találása ilyen harmóniában egyesít. Éva és duettpartnere, Cuhorka Emese egymáshoz tartoznak, szinte eggyé válnak. De a harmónia része Szabó Réka is, valamint az operatőr, Kovács Claudia. Ő az, aki elcsípi azokat a fontos pillanatokat, mozdulatokat, arckifejezéseket, melyek erről a felfoghatatlan összhangról tanúskodnak. Ezeknek a pillanatoknak köszönhetően a film idejére mi magunk is ennek a harmóniának részesei lehetünk, és ez igazán felszabadító.

A film nem csupán annak kíván utánajárni, hogy milyen egy próbafolyamat filmvásznon való megjelenítése, nem is az előadás egyfajta értelmezését szeretné nyújtani. A film és a színdarab két független és önálló műalkotás, melyek mégis szorosan táplálkoznak egymásból és közös középpontjuk Fahidi Éva.