Megvan az a furcsa érzés, amikor ott hátul motoszkál valami, az agyban, a napi rutin mögött? És bárhogy próbáljuk, még az sem jut eszünkbe, hogy mi lehet, amit elfelejtettünk? Wéber Anikó új könyvében Visszhangországba kalauzolja az olvasóit: arra a helyre, ahol az elfelejtett dolgok laknak. Főhősünk, az alsó osztályos Cinke elhagy egy bevásárlólistát, amire az édesanyja élete első önálló vásárlásához írta fel a tételeket. Bejárja az utcákat, végigkérdezi a szomszédokat – majd, kalandvágyó sráchoz méltó módon összepakol egy hátizsáknyi holmit egy valódi felfedezőúthoz, és az egyik szomszéd beszámolója alapján varázslatos gyorsasággal (egy, a Kóbor Grimbuszhoz hasonló busszal utazva) a világ túljában találja magát, az aktuális meseországában, vagyis azon a varázslatos másik, alternatív, misztikus földön, ahol a főhős problémái teret kapnak és megoldásra lelhetnek.

Wéber Anikó történetében a varázsmesére épülő műmese át- meg átjátszik hol egy detektívregénybe, hol egy lassabb folyású lélektani szövegbe – ez már önmagában is bravúrosnak mondható, de ami igazán figyelemreméltó, az a detektívszál meglepetése: bár a mindentudó narrátor miatt az olvasó mindvégig sejteni véli, hogy a Cinke által elvesztett vagy elfelejtett dolog egy cetli, ami kihullott a zsebéből, egy egyszerű beváráslólista, ez a cetli már a regény felénél előkerül – a cselekmény pedig nem zárul le. Innen indul a kötet második motivációs etapja: amikor az olvasó már ténylegesen nem tudja, hogy Cinke mit veszíthetett el.

Wéber Anikó gyerekkönyveinek egyik erőssége a mellékszereplők kidolgozottsága és a cselekményben való aktív, döntő jelenléte. Nincs elhanyagolt mellékszereplő vagy feleslegesen bejárt kanyar, Cinke útja során minden karakternek megismerjük a múltját, a jelenét, a célját – és miközben a kezdeti cél (Cinke célja, hogy megtalálja azt a dolgot, amit elvesztett), amivel a főhős útjára indult, folyamatos motivációként megmarad (vagy újraértelmeződik) – több mellékszereplő (Gréta, az újdonsült barát és a fogadós Rebeka néni) története felerősödik, sőt, néhol ők, illetve az ő „problémáik”  válnak a cselekmény központjává.

A megélt tapasztalatok fényében pedig már súlytalan volna egy cetli után kutatni. A kamaszodó Gréta, Cinke barátja például nem kisebb dolgot, de az önazonosságát, új arcát nem találja (elvesztette a tükörképét). Emellett pedig Visszhangországról kiderül, hogy nemcsak az új bevásárlóközpont és új szállodalánc fényében elfelejtett kis pékség és apró, régi fogadó található meg benne a rengeteg fél pár zokni és elhagyott csecsebecsék mellett, de a családjuk által elfelejtett emberek, kitett kisállatok, meg nem írt, ezért elfelejtett regények, zeneművek teljes tárháza is fellelhető ott.

Lassacskán döbben rá az ember olvasás közben, hogy egy viszonylag nyitott, barátságos Túlvilágot, Tündérországot vagy Halhatatlanság országát járjuk be Cinkével és Grétával – ami annak ellenére barátságos, hogy az alapgondolat (elfeledve lenni mindenki által) nem túl vidám. Kornélról és Kornéliáról, Visszhangország „listázóiról” például az derül ki, hogy ők a munka mellett felejtették el az életet: „A szomszédok azt mondják, hogy Kornélt és Kornéliát nem a világ felejtette el. Tudod, imádnak dolgozni. Reggeltől estig. Állítólag egyik éjjel elaludtak az íróasztaluknál a forgószékükben. Reggel pedig arra ébredtek, hogy Visszhangországban vannak a Listázó házban.” Munkalkoholizmus. De Rebeka néniről, a kedves fogadós néniről is kiderül – bár hebegve-habogva előadja, hogy milyen jó neki Visszhangországban, mivel mindenkivel egyből találkozhat a fogadóban, aki megérkezik oda – miért van ott valójában. „Otthon már nem volt rá szükség” – és az unokái már „egyedül is elboldogulnak”. Cserbenhagyás. Vagy a három lábú kutya, Vitéz, „Biztosan jobb neki itt”.

Hatalmas képzelőerőről és egyéni látásmódról árulkodik a regény. Valami könnyed szomorúsággal van átitatva ez a gyerekkönyv, tele megkapó képekkel, mellékszálakkal, a történet nyomasztó voltát abszolút feledtető lírai látásmóddal. Kisiskolás kortól ajánlják, 7+ jelzés van a kötet borítóján – a pergő párbeszédek, képszerű leírások, egyszerű, tiszta nyelvezet néhol azonban szárnyra kap a tőmondatok közt: „…szájtátva bámulta a csillagokat. Itt sokkal nagyobbak és fényesebbek voltak, mint a városban. […] Mintha az égbolt egy hatalmas torta lett volna, éppen annyi égő gyertyával, ahány éves a világ.” De feledhetetlen jelenet például az örökké hegedülő lány epizódja is, aki „minden nap reggeltől estig hegedül. Az elfelejtett dallamokat játssza el.”

Wéber Anikó legújabb kötetében éppen ez a nagyszerű: az adagolás és a meglepetés. A sodró lendületet lefékező lírai mondatok. A banális történetbe beletrappoló mellékszereplők, akik egy kedves gyerek-detektívesdinek mélyebb, szinte filozófiai hátteret, nyelvet és cselekményt adnak.

Szólni kell még a kiadvány igényességéről is! A kötet Bíró Eszter rajzaival jelent meg: az egyszerű, fekete-sárga alapszínű képek néhol illusztratívak, néhol átfolynak a szövegbe és a történet mesélésébe: megjelenítik a leírt listát, kiemelik az épp csak megemlített térképet – elemelik és súlytalanítják a kötet komolyságát.

Egy valóban minden tekintetben kiváló, felnőttek és gyerekek számára is komolyan vehető kötetről van tehát szó. Egyrészt elkerüli a magánmitológiák esetleges logikátlanságait, tökéletesen befogadható és megélhető két párhuzamos világot hoz létre, melyek a cselekmény jól kezelt felszíne mögött belátást engednek a mélységekbe is. Wéber Anikó munkásságának méltó folytatásaként, okosan adagolt, felerősített mellékszálakkal mutat rá, hogy adott esetben a gyerekek és a felnőttek ugyanazokkal a problémákkal küzdhetnek.