Szürkületben, ha nem fogjuk meg (kipróbáltam) semmi feltűnő: felül egy vízszintes csík: a cím, szinte középen, függőlegesen pedig egy világos folt, egy női felsőtest körvonalait láthatjuk, férfi sehol.

Világosban, közelről nézve egy Badár Sándor-szerű alak fülét szopja egy nő, amitől a hallószerv - amúgy szamárfülszerűen - megnyúlik.

Aztán ez utóbbi tézisre jön az antitézis: nem a fül hosszú, hanem a nyelv, mely a fülben kotorász. (A szerző ikes igékhez való viszonyára még visszatérünk.)

A szintézis viszont ebben az egész folyamatban érhető tetten: a szerelmi viszony testi valójában tulajdonképpen megkülönböztethetetlen az, hogy melyik húsdarab kihez tartozik. Spányik József borítón látható munkája ennyiben közelebb visz a könyvhöz, melyben, mint erre a fülszövegben utaltam, többnyire férfi-nő közti tragikomikus viszonyokról olvashatunk.

Szilágyi-Nagy Ildikó első, Valami jó testnyílás című novelláskötetének (kisregényének?) befogadása során egy ideig megpróbáltam számon tartani, hány férfival kerül kapcsolatba a sztorikat egyes szám első személyben elbeszélő női főszereplő. Megpróbáltam körvonalazni őket magamnak, hogy pontosan milyenek, van-e köztük különbség tulajdonságaik nyomán: szóval igyekeztem egy olyan rendszert képezni, melyben mindegyikőjük akár kartotékadat is lehetne. Aztán rájöttem, hogy ez lehetetlen. Képtelenség úgy azonosítani P-ket és A-kat, azaz név nélkül hagyott szereplőket, hogy a könyvben szétszórva találhatók a velük kapcsolatos történetfoszlányok, melyekben nem is mindig tudjuk meg, éppen melyik kezdőbetűjű illetőről van szó.

A lényeg épp az, hogy nem lehet rögzíteni a férfiakat, akik soknak hatnak, holott ha valóban kibogozzuk, talán nincsenek is ötnél többen a nagyjából három-négy évet átölelő könyvben.

Ennek a bizonytalanságban hagyásnak a tétje szememben az, hogy a tragikomikus viszonyok és a belőlük fakadó tragikomikus helyzetek listázása által az egész könyv úgy funkcionál, mint egy negatív szerelem-, vagy szeretettan. Azaz feladatának tekinti elmondani azt, amiről sokat tud: a megismerkedések körülményei, a viszonyok elemei, úgy mint találkozásra készülés, együttlét, szerető hozzátartozóival és ismerőseivel való együttlét adta bonyodalmak - de hallgat a könyv a feltételezett olvasókban kulturális hátterük miatt potenciálisan jelenlévő nagy szerelemről, a nagy "Ő"-ről. Arról az emberről, akivel a főszereplő elbeszélő az egész nyüzsgő világot teremtő egyensúlyba hozná. Nem véletlen, hogy az utolsó előtti fejezet címe ez: "A fiam meg én majdnem megismerkedünk egy jó pasival". A gyerek tehát a könyv végére megvan, de társ nincs hozzá.

Magányos, külső fogódzókat kereső, és emiatt roppant sérülékeny személyt ismerhetünk meg így a főszereplőben. Ha ugyanis úgy tekintjük, hogy ennyire fontosak számára a külsőségek, jobban mondva az evilág elemei, és egyetlen szenvedélyes érdeklődési kör sem tereli egy irányba, akkor épp a személyes bizonyosságot adó belső iránytű hiányzik belőle, azaz a külső behatásoknak rendkívül kiszolgáltatottá válik. Mert hiába érdekli az irodalom, az irodalomtörténet, az irodalomelmélet, az ilyesmire vonatkozó mondatok legfeljebb úgy színesítik személyiségét, mint azok, amelyek a hajszínre vagy az esti italra vonatkoznak.

Ismeretelméletileg mégis izgalmas a könyv szerkezete, nem olyan egyszerű, mint talán tűnik, miszerint a rossz tapasztalatok miatt a családalapítástól ódzkodó fiatal lány itten nyavalyogna. Rögtön az első szöveg is érzékeltet két dolgot: az egyik a prózapoétikai megalkotottság magas foka, másik az ebből következő megismerési mozzanat. Utóbbiban az elbeszélő mesterséges, ember által alkotott termékek ismertetése által jut el önmagához: egy festő, Szinyei Merse stílusával és egy áruházlánc, a Baumax egy termékének leírásával érzékelteti önmaga állapotát. Azaz a művészet az önmegértésnek ugyanolyan terepe mint az áruház, mindkettővel kapcsolatos hasonlat megvilágító erejű lehet.

Így az áruházlánc egy síkra helyeződik ismeretelméleti szempontból egy festő életművének értelmezésével, ami a kulturális termékek bizonyos helyzetből tekintett egyenértékűségét hirdeti. Tárgyi és művészeti kultúránk egyaránt megidézhető, mivel ezek, a főszereplő és az olvasó is egy nagyobb halmaz, a fogyasztói társadalom részeként tekinthetők. Így mindaddig érdekes lesz az elbeszélő számára a világ, amíg izgalmasat talál tárgyaiban és viszonyaiban, illetve az emberek tárgyakhoz, nyelvhez való viszonyában.

Szóba kerül tehát a fogyasztói társadalom, a művészetértelmezés, a megismerés mikéntje. A valósággal kapcsolatos kérdések persze a szokásos, irodalomhoz kötődő módon is felvethetők, mégpedig így: "furcsa, hogy mindenki azt hiszi, minden megtörtént, amit írok. Nem vicc és nem fikció, tudományos fokozattal rendelkező elmészek vették már készpénznek a novelláimat. Majd írok kicsit hiteltelenebbül, akkor minden rendben lesz." (33. o.)

Ez az öntudatos, gúnyos irónia persze jól illeszkedik az elbeszélő személyiségéhez: egyszer egy csevegő, magas társadalmi rendű-rangú társasági nő hangja, másszor viszont a "tisztes" szegénység (mi az egyáltalán, nem tudom! - BE) jellemezte doktori iskolás lány egyetemi hangja.

A bulvárnyelv ironikus kiforgatására a legjobb idézetnek az alábbit tartom: "A gyereket, ha lehet, kihagyom. Nem szeretek fölösleges munkát végezni, úgyis mindjárt itt az apokalipszis. (46. o.)"

És ez a nyelv nem olcsó irónia tere a könyv számára. Vita tárgya, vagy a tragikomikus viszonyok része.

A szöveg szerkesztett változata a könyvbemutatón (Írók Boltja, 2008. január 16.) elmondottaknak, eredeti megjelenési hely: Puskin utca, 2008/1.