Ha délnek tart a busz, délelőtt mindig jobb oldalára ülj, délután a balra. Anyám így tanította gyerekkoromban. Aztán évekig nem buszoztam. Megkopott, végül eltűnt az izomemlék. Most meg itt ülök Kecskemét és Baja között a busz bal oldalán, reggel háromnegyed 9 van, és tűz a nap, hiába a sötétítő. A tarkóm égeti sávban, kanyarban a lebbenő függönyök között elvakít, csillogtatja telefonom okos kijelzőjét, vagy csíkban keresztülhasít és olvashatatlanná teszi könyvem lapjait. Még first world problemnek is kevés. Sajnálom magam.

*

Eszembe jut (vigyázzék a szemfüles olvasó, mert ennek az elbeszélőnek zavarba ejtően, sőt, lehetetlenül sok dolog jut eszébe, talán nem is igaz!, mindig is eszébe jut neki valami) a Csirkejáték, hogy abban van egy rész, mikor a főszereplő hazalátogat Pestről, és a farmotoros busz a dombsághoz ér. Azt a részt a zsigereimmel értem. És most is: végre túl vagyunk a Dunán. Ez már Pannónia. Elérzékenyülök a domborzattól. Mint annyiszor. A hazám. Erre K azt mondja, Lear körül a fenyéren nincs annyi nagy szó, mint ebben a szövegben. Talán igaza van, de emiatt igazán nem kellett volna itt hagynia minket.

Mostanában szeretek utazgatni (kisebbeket). Így gyakrabban jut eszembe, mikor hazaérek, hogy mennyire jó otthon. Bajáról ez a busz az autópályán visz hazafelé. Meglátom a hegyoldalra felfutó házakat. A takarásból lassan kigördül a tévétorony is. És akkor tudatára ébredek, hogy önkéntelenül elmosolyodtam. Ez tiszta nyál. Nem kéne. Úgyhogy aztán csak nézem távolról, ahogy a kumuluszok árnyékai párducmintába vonják a hegyet és a várost.

Ezek jó mondatok, jutott eszembe, amire a szöveg elinflálódott, mint egy millpengős.

*

K besétált a szobába és belekortyolt a fröccsébe, amin többen fölháborodtak. Mintha bármit is számítana a szóhasználat mostanság, mikor mindenki szájában a nyelv aprópénze csörög. Mintha bármi relevanciával bírna az úzusa a szónak mainapság, mikor különbet fosok annál, ahogyan egyesek beszélnek. Kértem ki magamnak, mert megtehettem, hogy kikérem. Belekortyoltam az olaszrizling viceházmesterembe, mert én a Grüner Veltlinert bizony nem szeretem. Ezzel leejtettem a mikrofonom, és kisétáltam ebből a bekezdésből. K csak annyit tett hozzá: az ember válogassa meg, hogy kitől hagyja megsérteni magát. Aztán K is távozott, egészen pontosan 2019. szeptember 13-án, egy pénteki délutánon. De ez valójában egy egészen másik történet.

*

Ma újra elérzékenyültem a várostól, a városomtól. Aztán, ahogy a pályaudvarra bekanyarodtunk, a buszból megnéztem egy forrónadrágos csaj seggét. Formás volt, mint a Mecsek. Nem vagyok büszke erre a hasonlatra, mert mindent nekem sem lenne szabad. (Nota bene: a rock&roll – amiképp a pogó – nem egy tánc; a „szabadna” nem egy szó. És irtsuk ki a labanc határozatlan névelőket is a mondatokból, ha kérhetem!) De hát ilyen, ha fiatal lányok mennek át az utcahosszon: figyelmem elkalandozik.

K ismét mentségemre siet. Azt mondja, az a jó város, ahova szívesen megyünk. Ahol már jól éreztem magam, ahol nem unatkoztam, ha nézelődtem az utcán. Ahol láttam szép lányokat, nőket, ahol voltak érdekes pillantáscserék, ahol valakivel jót beszélgettem a kocsmában, ahol nem voltak gorombák, ahol jót ettem és nem csaptak be, ahol a pincérek azon kívül, hogy hozták az ételt, egymással pro és kontra vitába szálltak, vajon a hosszú vagy a rövid haj, a szakáll vagy a bajusz áll-e nekem jobban. Nem a műemlékek vagy a modern építészeti csodák nyűgöznek le. Az is jó, azt is megnézi az ember, de nem azért megyek oda. Az embert az ember érdekli legjobban.

*

Sokszor érzem úgy, nem maradt semmi, amit ne írtak volna már meg. Eszembe jut: talán a platánsor az egykori megyei pártszékház mellett, ahonnan Lenin után elvitték Pénelopét is. De hát írtak már platánokról. Vagy a fűnyírás friss szagáról, ahogy átüt a kipufogógázon, miközben a gyerekkórházhoz egy mentő a forgalommal szemben befordul? Valójában nem szólít meg semmi sem. Írásaim miatt egyébként a padawan-tincses pszichológusok már aggódnak a lelki egészségemért.

Aztán előbb szavakat írok föl. Csak úgy zeng a ház. Tele van szóval. Ami lett. Amulett. Ámulat. Csőszájfék. Énekfelhő. Hangszeremlék. Kényelemsziget. Postairón. Psota Irén. Reményrészlet. Valláskárosult. Például. Aztán mondatokat. Az a baj a gombával, hogy se nem álom, se nem növény. A bugyim is tiszta víz lett, ahogy szaladtam a Duna utcán. Akkor ittam utoljára részegen. Nem akartam leírni a város nevét. Az őszinteség veszélyes politika. Én sem űzöm mindig. És akkor azt mondta a néni előttem a sorban, hogy semmi nélkül kéri a kávét. K pedig azt írta Diának a chaten, hogy szereti azokat a nyelveket, amelyekben van többszörös tagadás. Később pedig azt, hogy az is sokat elárul egy szerzőről, ha nem a szövegének a címét, hanem a saját nevét szedi fettel. Aztán eszébe jutott valami, amit rögtön elfelejtettem. Aztán eszébe jutott, hogy az írók vajon hogyan írhatnak (ez engem is érdekelne egyébként).

Tudtam, ha el tudom rendezni, jó lesz, ha. El tudom rendezni, jó lesz, ha el tudom. Rendezni, jó lesz, ha el tudom rendezni, jó. Lesz, ha el tudom rendezni, jó lesz, ha el. Tudom rendezni, jó lesz, ha el tudom rendezni. Jó lesz, ha el tudom rendezni, jó lesz, ha el. Örülök neki, hogy itt lehetek, mert itt tervezik.

Mert a szerkesztő a toalettjében is szerkesztő. És a kritikus – nem összetévesztendő a recenzenssel – démoni figura, aki mindig hord magánál egy rózsaszín öngyújtót. Félnetek jó lesz. Véget ér majd a történelem. Idegen ködökbe utazgatunk. Egy örök pillanat lesz a végtelen. És akkor végre lesz ideje megtalálni a saját mondatait az összesfésült idézethalomban. Halkan zokogom az ellenünk forduló költői képeket. Az irodalmat általában. Lényegében mindent. Az egész hóbelevancot.

*

Azt akartad, kemény legyen a dal, de semmi sem elég kemény, míg útnak nem indulnak. Míg útnak nem indulunk. Nagyon fontos, hogy kontinuitása legyen az utcának. Mindenki panaszkodik, hogy fogy az utca. Hogy hiányos. De hát miért nem pótolják ki ők a foghíjakat? Miért nem folytatják ők, amit mások kezdtek el? Ahogy a panaszos hőssiratás átcsap messiásvárásba. Megint. Itt hagyom abba.