Az összeszokott késelők, Vida Kamilla és Csete Soma Arató Lászlót, a Magyartanárok Egyesületének elnökét, Nényei Pál irodalomkritikust és magyartanárt, illetve Melhardt Gergő fiatal irodalomkritikus késelik. A három vendéget összeköti, hogy mindhárman elmarasztaló kritikát fogalmaztak meg a közelmúltban sztárkötetekről, amelyek aztán bekerültek a közbeszédbe is. Nényei Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regényéről írt megosztó, a szerző által is sérelmezett kritikát, Melhardt Gergő Háy János Kik vagytok ti? című irodalomtörténeti munkáját marasztalta el, amihez aztán Arató László egyetértően szólt hozzá egy Facebook-bejegyzésében.

A beszélgetés az utóbb említett Háy-botrányból és az ahhoz kapcsolódó médiafelkapásból indul. A kérdés, hogy mi közérdekű mindabból, ami az irodalmi diskurzusban történik. Megállapítják, hogy nincs különösebb átjárás a mainstream és szakmai sajtó között – Arató szerint ez a folyóiratkultúra válságából ered. Többnyire egyetértenek abban is, hogy író ne nagyon írjon átfogó irodalomtörténetet. Ezt Nényei is abnormális tevékenységnek tartja, ugyanakkor kijelenti, hogy a „spenót” ideje lejárt, és van létjogosultsága szubjektív elbeszéléseknek is az irodalomtörténeti térben.

Nényei szerint az irodalomból sokszor hiányzik a valódi diskurzus, kifogásolja, hogy a szeretem és a nem szeretem szavak felülírják egy mű valódi értékeit. Tormay Cécile-t és a Nyugatot hozza pozitív ellenpéldának: hogy a látszólagos összeférhetetlenség ellenére Tormayról mégis született nekrológ a Nyugatban. A vitapartnerek ezt sarkos kijelentésnek tartják, Gergő szerint pont az ilyen Háy Jánoséhoz hasonló könyvek intézményesítik az olyan panelekben való gondolkodást, mint, hogy Tormay Cécile ilyen, a Nyugat olyan, a Kaffka Margit meg nem tudott felöltözni. (Pontosan: „kicsit slendrián és kifejezetten ízléstelen öltözékben” járt – Háy János, Kik vagytok ti?, Európa, 2019,  345. oldal)

Nényei pedig pont ezt a gondolkodást tartja idejétmúltnak: ahelyett, hogy kimondunk dolgokat, csak a fogalmak összetettségéről beszélünk. Azt mondja, meg kell találni azt a nyelvet, amin beszélni tudunk.

Hasonló óvatossággal beszélünk klasszikusokról is. Csete Soma felveti a kérdést, miért alapvetés, hogy a kritikus csak új megjelenésekkel foglalkozik. Szerinte az oktatás is jobban ki tudná használni a mai kritikai szemszöggel megírt anyagokat, mint az irodalomtörténeti szövegeket. Melhardt elzárkózik ettől, azt mondja, lehetetlen A walesi bárdokra úgy tekinteni, mintha nem írt volna utána Arany még ötven balladát. Nényei ismét ellenvéleményen van, szerinte  klasszikusokról is ugyanolyan intenzíven és kritikusan kell beszélni, mint kortársakról. Arató pedig a kritikának közbeszédbe integráló szerepére hívja fel a figyelmet, amire kanonizált alkotók esetében nincs szükség.

A klasszikusok megkritizálásának gondolatkísérlete a tanárok szerepéig juttat el. Hiszen a tanár az, akinek folyamatosan újra kell értelmeznie a klasszikusokat, akinek meg kell találnia azt, ami még él belőlük, világít rá Arató. Ezen a ponton a beszélgetés hosszú ideig az oktatásról szól, amibe Melhardt Gergőt a késelők nem igazán tudják bevonni. Ez pedig, hogy meghívnak három vendéget, akiből egyet hosszú ideig nem szólaltatnak meg, talán félresikerült gesztus.

Az irodalomoktatás kapcsán közhelyigazságokat kérdőjeleznek meg, mint, hogy az irodalom valóban kritikusabbá tudja-e tenni a gyerekeket. A két elhivatott pedagógus egyöntetűen vallja, hogy az irodalom formálja az értékítéletet, az ízlést, normarendszereket kérdőjeleztet meg és horzsolódásmentes tapasztalatot nyújt.

Az idealisztikus irodalomoktatás képét a valóság szintjére ellensúlyozza Vida Kamilla felvetése azzal kapcsolatban, hogy mást jelent „elit” és „nem elit” intézményekben, eltérő kulturális tőkékre alapozva tanítani. Arató ezt igazolja, megállapítja, hogy a tanárok szabadságai távolról sem egyformák, szerinte az egzisztenciális függések vidéken nagyobbak. Az egyentanterv korlátainak és a szoclib korszak nagy káoszának esendősségei egyaránt szóba jönnek az oktatás szabadságának kapcsán.

Utolsó kérdésként felmerül, hogy miként lehetne elérni, hogy az irodalomoktatás ne mindig két lépéssel lemaradva fusson az irodalomtudomány után. Nényei nem érzékeli a két lépés lemaradást, ő sokkal inkább az irodalomtudományban észlel elbizonytalanodást, és nevetségesnek tartja azt a beszédmódot, amit a hétköznapitól teljesen elemelkedve alakított ki. A beszédmód legyőzte azt, amit el akartak mondani.

Melhardt ezzel szemben igazságtalannak tartja, hogy csak az irodalomtudomány kapja meg folyton-folyvást ezt a vádat. A Nobel-díjas fizikuson sem kéri senki számon, hogy miért nem közérthetően írta meg a felfedezéseihez kapcsolódó tanulmányát, mondja. Szerinte idővel az oktatás átszűri a tudományos szövegeket a saját szintjére. Aztán, ha átszűrte, a tanár lesz az, aki elmondja, hogy az a súrlódás például, csak ott, fizikaórán, a zárt térben működik úgy. Ő az, aki megtalálja a tudományok szintjére elemelkedett elméletben azt, ami tényleg él belőle. 

A hosszúra nyúlt beszélgetés a hivatalos vége után még órákig folytatódik. Ez a beszélgetés is, meg még sok másik. A rutinos Késelés-turisták csak az afterre érkeznek meg, de azt mondják, nem baj,  majd elolvassák ezt a tudósítást, például. 

A képek forrása: a Késelés Villával Facebook oldala. A fotókat Herr Martin készítette.