PRAE.HU: Kezdjük a legelején, mint minden jó történetet! Megrajzolná az útvonalat, amely Magyarországról Németországba vezette? Milyen állomásokon keresztül jutott el Berlinig, ahol 1990 óta él?

Az egész úgy indult, hogy 1988-ban, amikor 17 éves voltam, megnyertem a német speciális OKTV-t. Az ezzel járó díj az volt, azon túl, hogy nem kellett az embernek felvételiznie németből, hogy részt vehettem egy nyári kurzuson a magdeburgi egyetem szervezésében. „Internationaler Sommerhochschulferienkurs für Germanistik”, ez volt a nyeremény neve, amelyre valóban szerte a világról jöttek az emberek, irakiak, franciák, olaszok – és mi hárman Magyarországról, mindannyian OKTV-sek. Ott ismerkedtem meg a férjemmel, aki Magdeburgban volt diák és segítőként dolgozott ezen a kurzuson. Lényegében már ekkor eldőlt, hogy mi együtt leszünk, bár még nem volt világos, pontosan hol is fogunk élni.

PRAE.HU: Mondhatjuk azt, hogy ha nem ismerkedik meg ’88-ban a férjével, akkor nem is jött volna Németországba?

Ki tudja, de akkor valószínű, hogy nem. Hiszen nekem már az is nagy dolog volt, hogy „felkerültem” vidékről Budapestre, ahol aztán végül is csak egy évig jártam az ELTE-re. Nem mintha annyira jó lett volna a nagyvárosban élni, de akkor még fiatal voltam és sok volt bennem az energia. Az egyetem mellett beiratkoztam három filmklubba, hogy pótoljam a filmtörténeti hiányosságaimat, hiszen falun nem volt mozi. Megvettem ezeket a bérleteket és kiszámoltam, hogyha mindegyik filmklubba egy héten kétszer elmegyek, akkor egy film csak ennyi és ennyibe kerül, ami végeredményben hat filmet jelentett egy héten. Ma enélkül nem is tudnám, hogy ki az a Vera Chytilová.

1989-ben aztán megtörtént a rendszerváltás. Én akkor kezdtem el az egyetemet az ELTE-n, és mivel még szocializmus volt, nem lehetett csak úgy felkiáltani, hogy „na most akkor én Berlinben fogok tanulni!”. Ebben az átmeneti időszakban még nem egyesült újra Németország, csak egy felbomló NDK létezett. Így aztán bementem Berlinben a Humboldt egyetemre, és megkérdeztem, mit kellene tennem ahhoz, hogy itt tanulhassak. Azt mondták, menjek el a magyar követségre és kérjek egy igazolást arról, hogy a Magyar Népköztársaság nem ellenzi, hogy a Humboldtra járjak. Ezzel az irománnyal visszamentem az egyetemre, és a fene se tudja, hogyan, valójában ők se tudták, mit is csinálnak, de 1990. szeptember 28-án felvettek. Október 3-tól ez már nem lett volna lehetséges, mert akkor már új Németország volt, ahol nem volt érvényes a magyar érettségim. A felbomló rendszernek köszönhetem, hogy ez sikerült, ami azért is nagyon izgalmas, mert én annak idején úgy jártam ide-oda, mint a boci – csináltam, amit mondtak –, és utólag jöttem csak rá, hogy kizárólag abban a történelmi helyzetben mehetett ez ilyen könnyedén. Az állandó tartózkodási engedélyemmel is hasonló volt a helyzet. Kaptam az NDK-tól, ahová 1990. szeptember 14-én vándoroltam be, egy úgynevezett Ausländerausweist. Erről sem tudtam, hogy csak október 3-ig lesz érvényes. Amikor ez kiderült, bementem a Meldeamt-hoz, ahol ezt egyszerűen kicserélték egy állandó tartózkodási engedélyre ahelyett, hogy elküldtek volna az Ausländeramthoz. Sose jártam a bevándorlási hivatalban, ami most már nem is számít, mert időközben német állampolgár lettem. Akkoriban ez azért is volt nagy dolog, mert rövid idővel később már nem jelentett olyan nagyszerű dolgot bevándorlónak lenni. Amikor nagy változások vannak, az emberekből elsőként az idegengyűlölet tör ki.  Például egyik napról a másikra kezdték el utálni a vietnámiakat, nem is értette az ember, miért. Egy idő után tehát én is külföldi lettem, de ugye itt is vannak előnyösebb és hátrányosabb helyzetek: ha nő vagy, és nem látni meg rajtad rögtön, nem hallani meg azonnal, hogy már valakinek a felesége vagy, az előny. De az, hogy ez a téma egyáltalán felmerült, az nem volt kellemes. 

PRAE.HU: Hogyan alakultak a Humboldton eltöltött évei?

Öt évig jártam oda magyar és színháztudomány szakra. Az ELTÉ-n magyar-német szakos voltam, de Berlinben nem tetszett a germanisztika, ezért váltottam. A magyar szak a diplomáig azt jelentette, hogy eljutottunk az otthoni érettségi szintjéig, így aztán megtartottam, mert nem volt nehéz. A színháztudomány viszont akkoriban önmagában volt egy teljes képzés, kötelező gyakorlatokkal, kellett hozzá az idő. Végül ez is lett a fő szakom, ezen a területen írtam a diplomamunkámat.

PRAE.HU: Miért színháztudomány?

Irodalmi színpados voltam a Széchenyi gimiben Sopronban, amit nagyon élveztem, és volt színházbérletem is. Nem tudom, mikor és hogyan, de felmerült bennem, hogy biztos jó lennék dramaturgnak. Berlinben aztán körülnéztem, hogy milyen szakok vannak, amik ehhez vezethetnének. Otthon az volt a tervem, hogy ha kijártam a magyar-német szakot, akkor jelentkeznék majd a Színművészeti Egyetemre, ebbe az irányba képezni magam.

PRAE.HU: Petőházáról származik, a felmenői fertőrákosi svábok. Milyen szerepe volt a német nyelvnek otthon?

A nagyszüleim és anyám kizárólag németül beszéltek otthon, de a sváb változatában. Engem erre nem is tanítottak meg, ha valaki hozzám beszélt, akkor átváltott Hochdeutschra. Amire én meg magyarul válaszoltam. Arra emlékszem, hogy hogyan tanultam meg németül írni. Körülbelül negyedikes lehettem, amikor anyám elém tett egy német dalosfüzetet, és közölte, hogy írjam le az egyik dal szövegét és jegyezzem meg, hogy németül az „s”-t úgy írják, hogy „sch”. Az az érdekes, hogy valóban megjegyeztem, megnéztem és megtanultam, kész. Ehhez van tehetségem. Hivatalosan csak gimnáziumtól, kilencediktől volt német nyelvoktatásban részem. Otthon ugyan nem beszéltem sose németül, de amikor a német tanárommal, Cica nénivel szemben megszólaltam, akkor ment. Ő meg olyan tanár volt, hogy örült annak, ha az ember tudott valamit, és odaadta nekem az összes tulajdonában lévő Klaus Mann-regényt, hogy olvassam el. Az még hozzátartozik a történethez, hogy ha az ember az osztrák határhoz közel lakott, akkor lehetett fogni az osztrák tévét és rádiót. Nálunk egész nap ez ment, mert nagyanyámnak ez volt a világa. A német nyelv tehát állandóan ott volt, csak nekem nem volt okom rá, hogy beszéljem. Többek között azért sem, mert ha ők egymás között svábul beszéltek, amit én ugye nem tudtam beszélni, akkor így is, úgy is idegen nyelven szólalok meg. Ugyanakkor teljesen a mai napig sem tisztázott, melyik is az anyanyelvem. Anyám állítása szerint ő kétéves koromig kizárólagosan németül beszélt hozzám, és mielőtt bekerültem volna az óvodába, váltott nyelvet, hogy nehogy magyar nyelvtudás nélkül kerüljek oda.

PRAE.HU: Hogyan lett akkor az írás nyelve a német? Írt szépirodalmat magyarul is?

Szépirodalmat nem, csak ezt a szokásost, amit az ember tinédzser korában írogat maga elé. Bár az az igazság, hogy amikor 10 éves voltam, író akartam lenni. Ha feljegyeztem valamit, akkor azt magyarul tettem. Miközben a Humboldtra jártam, kicserélődött a nyelv. Az első, amit németül írtam, egy egyetemi feladat volt: egy Faust-szemináriumon kellett írni egy fiktív Faust-jelentet. Nagy sikert arattam vele, arra emlékszem, de arra már nem, hogy mi is volt pontosan a tartalma. A beadandókat, a szakdolgozatomat is németül írtam. A Humboldt után pedig felvettek a Deutsche Film- und Fernsehakademie-re fogatókönyvíró szakra. Oda azért jelentkeztem, mert a Humboldt elvégzése után dolgoztam egy évig egy filmproducernek, amit megelégeltem, de filmközelben szerettem volna maradni. A felvételihez jeleneteket kellett írni, tehát írtam valamit, aminek nem volt ugyan sok értelme, de öt nap volt csak a határidőig, meg kellett lennie. A forgatókönyvíró szakon írtunk gyakorlatként mindenféle szövegeket, ezek egyikéből született meg az első elbeszélésem, a Durst. Organikusan jött létre az egész: felszólítottak, hogy írjak németül, tehát írtam németül. Ha Magyarországon jártam volna egyetemre, és ott szólítanak fel, hogy írjak, akkor lehet, hogy abból alakult volna ki valami, de az is lehet, hogy nem. Ha az ember kétnyelvűként nő fel, és az egyikből lesz az irodalmi nyelve, az a nagy misztérium, hogy a másikból mi lehetett volna. A magyar sokkal dominánsabb volt az első tizennyolc évemben, de utána, egy nagyon fogékony korban, amíg huszonhat évesen el nem kezdtem írni, a német vette át a helyét. Ma a német az erősebb nyelvem.

PRAE.HU: Az alkotást szokás misztifikálni, de maga most olyan konkrét dolgot említ írói pályája elindítójaként, mint a kötelező szemináriumi feladatok.

Donald Barthelme definíciója, hogy az irodalom nem más, mint válasz egy kényszerre, illetve a lehetőség megragadása. Ezek a szemináriumi felszólítások voltak az én esetemben a lehetőségek, amelyek adódtak. Erre ad az ember egy választ, ami aztán további következményekkel jár.

Egy ilyen következménynek tekinthető az is, hogy a művei magyar változata műfordítók által készült, nem saját fordítása, esetleg átirata a német eredetinek.

Amikor egy szöveget megírok németül, akkor nem azt érzem, hogy most át kellene írnom az anyanyelvemre, hanem sokkal inkább azt, hogy az anyanyelvemen írtam meg, ez az eredeti. Ezt úgy is kell érteni, hogy az irodalmi anyanyelvem a német, miközben a privát anyanyelvem alighanem a magyar. A frankfurti poetológiai előadássorozatra megpróbáltam átírni a Durst (Szomjúság) elejét magyarra, és azt tapasztaltam, hogy abban a pillanatban szétvetette, darabokra tépte a szenvedély a szöveget. Amit Magyarországról magammal hoztam, az annyira fel van fűtve indulatokkal, hogy abból nehéz művet csinálni. Úgy érzem, ha elkezdek magyarul írni, akkor a vérükben forognak a mondatok. Az élet viszont túl rövid ahhoz, hogy én most rááldozzak egy hosszabb időt arra, hogy kiderítsem, miért is forognak azok a mondatok a saját vérükben.

PRAE.HU: Egy másik következménye a megragadott lehetőségnek, hogy maga mára Németország egyik legelismertebb kortárs írója. Hogyan jutott el idáig a forgatókönyvíró szakon írt első elbeszélés óta?

Még a képzés alatt kiderült a számomra, hogy inkább mégis prózát írnék. Volt egy nagyon aranyos titkárnő a filmfőiskolán, aki egy napon behozott hozzánk egy pályázati kiírást, és azt mondta, jelentkezzünk. Az Open Mike versenyről volt szó, amire én benyújtottam a Durst első változatát. Behívtak a döntőre, felolvastam a szöveget és nyertem. Akkoriban nem tudtam, hogy ez egy nagyon fontos verseny, amire a kiadók kiküldték a scout-jaikat, hogy vadásszanak fiatal tehetségeket. A Rowohlt kiadó lektora engem még ott helyben lestoppolt, és pillanatokon belül lett egy kiadói szerződésem. Egy szövegem volt, és erre kaptam egy kötetajánlatot. Ez ma már nem így megy, de a kilencvenes évek végén úgy tűnt, mintha lenne pénz a világban. A kiadók is így hitték, és emiatt nagyobb rizikót is vállaltak új szerzőkkel és kötetekkel. Ha ma így próbálnék elindulni a pályán, semmi nem történne, legjobb esetben egy irodalmi újság leközölné a pályagyőztes elbeszélésemet. A másik szála ennek a történetnek, hogy ezen a versenyen ott ült a közönségben a mostani ügynököm, Karin Graf is, akkoriban viszont a lektor lebeszélt róla, mondván hogy fölösleges az ügynök. Amiről azóta kiderült, hogy nem igaz, mert nagyon is szükséges ebben a szakmában. Mindenesetre Karin Graf volt az, aki felhívta rá a figyelmem, hogy az Ingeborg Bachman-verseny idejével egyidőben létezik egy ehhez köthető workshop is, amit úgy hívnak, hogy Häschenkurs. Persze nem ez a hivatalos neve, de mindenki így hívta. Beküldtem oda a szövegemet, behívtak a workshopra, és ott voltam Klagenfurtban 1998-ban a Bachmann-verseny alatt mint workshoprésztvevő és mint közönség. Nem tudtam, hogy a zsűri tagjai elolvassák a Häschenkurs résztvevőinek írásait, aminek köszönhetően Thomas Hettche meghívott a következő évi Bachmann-versenyre. Amit én a legnagyobb természetességgel elfogadtam. Nem tudtam, hogy mindenki azért küzd, hogy ezen egyáltalán részt vehessen. Úgy voltam vele, hogyha meghívtak, akkor elmegyek. Addigra már megírtam a Rowohlt kiadóval egyeztetett kötetet, illetve épp az 1999-es Bachmann-verseny napjai alatt fejeztem be az utolsó simításokat a filmfőiskola diplomamunkájaként írt forgatókönyvön. Klagenfurtban a Fall Ophelia-val megnyertem az Ingeborg Bachmann-díjat, és utána már ment minden a maga útján.

PRAE.HU: A Bachmann-díj nyitotta meg a kapukat?

Igen. Onnantól kezdve semmi mást nem csináltam az íráson kívül.

PRAE.HU: És fordított.

Igen, ez is egy érdekes történet. A Humboldton magyar szakon a komparatisztika és a fordítástudomány voltak hangsúlyosak, hiszen valami hasznos hozománya csak kellett, hogy legyen a képzésnek. Ugyanakkor egyértelművé tették számunkra, hogy esélyünk sincs a magyar-német fordítói piacon, hiszen van elég befutott műfordító, akiket még az NDK-ban képeztek ki. Nem is vettem tehát komolyan, hogy ebből lehetne bármi is, csak aztán újfent elém jött egy megragadandó lehetőség. Amikor 1999-ben megjelent az első kötetem, a Seltsame Materie, Magyarország volt a Frankfurti Könyvvásár díszvendége. Dalos György, az akkori Magyar Ház (most Collegium Hungaricum) igazgatója cserkészte be az embereket, hogy kik tudnának a könyvvásárra megjelenő antológiákba szövegeket fordítani. Engem is megkeresett, és kiosztotta, hogy mit fordítsak le, én meg lefordítottam. Ami viszont megmagyarázhatatlan, az az, hogy egy évvel később odajött hozzám Esterházy Péter, és megkért, hogy fordítsam le az egyik főművét, a Harmonia Caelestist. Csodálkoztam, miért vállalja be ezt a rizikót, hiszen én ugyan tudtam, hogy le tudom fordítani, de ő nem tudhatta, mert nem ismert. Csak tavaly derült ki, hogy Marianna D. Birnbaum, Esterházy egy nagyon jó barátnője, ajánlott engem neki, akit én szintén nem ismertem, de ő olvasta a kötetem, és tudta, hogy fordítok is. Ezek ilyen kedves dolgok, hogy csak így vagy, és XY megkeres és azt mondja, hogy.

PRAE.HU: A váratlan lehetőségek betoppanása mintha egy visszatérő motívum lenne az életében.

Igen. És ha jön a lehetőség, akkor valóban meg kell ragadni, nem megsértődni, hogy kevés érte a pénz, vagy bekorlátozni saját magamat, hogy most igazából mással akartam foglalkozni. Amikor Esterházy megkeresett, akkor éppen belefogtam az első regényembe, az Alle Tage-ba, ami által terveim szerint nagyon nagy írói fejlődésen mentem volna keresztül, mert azt pontosan láttam, hogy a Seltsame Materie-ből nem lehet felépíteni egy egész életművet. Új lehetőségeket kerestem az írásban. Épp, amikor nekiveselkedtem a regénynek, jött Esterházy a nyolcszáz oldalas könyvével, aminek ráadásul kilenc hónapon belül készen is kellett lennie. Nyilvánvaló, hogy a sajátomat félre kellett tennem és az övével kellett foglalkoznom. Ez persze később már nem ment. Amikor az Esti lefordítására kért meg, akkor azt már vissza kellett utasítanom, mert épp akkor álltam neki a Das Ungeheuer-nek, ami nem várhatott.

PRAE.HU: Ami már nem a Rowohltnál, hanem a Luchterhand Literaturverlag kiadásában jelent meg. Hogyan történt a kiadóváltás?

A Rowohltnál folyamatos volt a lektor- illetve vezetőségváltás, aminek következtében nem volt illetékes személyem. Amikor az első regénnyel elkészültem, jelentkeztem a kézirattal, és senki sem tudta pontosan, hogy most akkor mit is csináljanak velem. Erre én úgy gondoltam, hogy inkább keresek egy ügynököt, aki keressen nekem egy új kiadót. Meg voltam róla győződve, hogy ez egy nagyon jó regény, és hiányzott a Rowohltnál a megfelelő bánásmód.

PRAE.HU: Ami egy elbeszéléskötet után, első regénnyel, külföldiként elég merész lépés, hiszen magyarosan inkább azt gondolná az ember, hogy örüljön annak, hogy kap egyáltalán bármit is.

Ezzel az a baj, hogyha nagyon megalázza magát az ember, az megmarad benne, és megmérgezi az egész helyzetet, aminek a vége agresszió lesz vagy bosszúvágy. Akkor már később lehet akármekkora sikered, továbbra is sértve fogod magad érezni, mert nem tisztáztad már a legelején, hogy mik a feltételeid. Tudom magamról, hogy bizonyos körülményeket egyszerűen nem bírnék ki civilizáltan. Ezért jobb, ha bele se megyek. Azért kell elmenni egy olyan helyre, ahol tiszteletben tartanak, ahol otthon érzem magam, amiről tudom, hogy egy jó kiadó és nem érnek napi szinten irritációk meg attrocitások, mert máskülönben nem fogok tudni úgy reagálni mint egy összeszedett, jólfésült, polgári nyugat-európai. Mivel tudom, hogy van ez a kontrollálhatatlan részem, ezért megpróbálok attól távolságot tartani. Ez a lincshangulat mint zsigeri reakció a magammal hozott örökség egy része. Miközben tudom, hogyha ennek engedek, egy lépéssel sem jutok előrébb, csak magamat, a lehetőségeimet és a környezetemet teszem tönkre. Csak romboló hatása van, és mindenre kihat, arra is, amit írsz. Az írónak biztonságban kell magát éreznie, különben nehéz írnia. Az nem igaz, hogy jobb az írónak, hogyha szenved. Dehogy jobb!

PRAE.HU: A külföldön sikeres magyar művészekről szóló sorozatunkban az alapvető kérdés az, hogy egy itthon már ismert művész hogyan lesz nemzetközileg is sikeres. Ez a maga esetében éppen fordítva van, előbb lett ismert Németországban. Hogyan vált sikeressé itthon is?

Sehogy! Szerintem semennyire nem vagyok ismert Magyarországon. Van elég választék Magyarországon a saját írókból. Az, hogy egy onnan származó nő mit ír németül, az nem érdekes. Fordítások ugyan készültek, de szerintem ez is a Bachmann-díjjal volt összefüggésben, hiszen hírértéke volt a könyveimnek.

PRAE.HU: Hogyan értelmezi általánosságban a sikert?

Mások akkor érzékelik a sikeredet, ha egyáltalán tudják, hogy ki is vagy. Számomra viszont az a siker, hogy semmi mást nem kell csinálnom az íráson kívül, és meg tudok belőle élni.  

PRAE.HU: Hosszabban beszélgettünk a tanulóéveiről. Mit gondol, általánosságban elmondható-e, hogy a művészeti képzésnek van jelentősége?

Igen, szerintem van. Azáltal, hogy kizárólag abba fogtam bele, ami érdekelt és amiről tudtam, hogy értek hozzá egy kicsit, nem tévelyegtem és nem veszítettem időt. Ha egy hétköznapi embernek azt mondom, hogy színháztudományt és magyar szakot hallgattam a Humboldton, akkor ő úgy gondolja, hogy az semmi. Én viszont azt mondom, hogy ez minden. Amit ott tanultam, annak abszolút hasznát veszem. Ahogyan ott megtanultam olvasni és dolgozni, a mai napig azokat a metódusokat használom. Ezen felül pedig azt szoktam mondani, hogy a bölcsészek állnak köztünk és a barbárság között. A bölcsészek a civilizáció védőbástyái. Tehát mindenkinek csak ajánlani tudom, aki ezt szereti, az csinálja is ezt, és ne menjen „hasznosabb” szakokra, ahol aztán csak szenvedni fog.

PRAE.HU: Az egyetemi évek egyértelműen formálták egész életére nézve. Voltak-e mesterei is, akiktől lényegeset tanult?

Esterházy nagyon nagy szerepet játszott. Egyrészt az írásai, amelyekről mindenki tudja, milyen jók, másrészt a közös munka a fordításon. Ahogyan ő viszonyult a szöveghez és a munkához, az lényegében az az apa-példakép, amelyre szüksége van az embernek fiatal íróként. Nagyon jó volt, hogy nem róla és nem is rólam volt szó, hanem a szövegről. Alapvetően félek attól, hogy ha valakivel találkozok, akkor majd rajtam veri le a hiányosságait és az agresszióit.  Ettől Péternél nem kellett félni. Nagyon effektíven és szépen dolgoztunk, „miként csillag jár az égen”. Az első kötetemnél megtanultam egy kicsit dolgozni, de tulajdonképpen az olyan volt, mint mikor egy szűz kéznek sikerül valami. Tudtam, hogy még nagy fejlődésen kell keresztül mennem. Tudtam, hogy egy regényhez másképp kell hozzáállni, máskülönben támolyogsz a szövegben, túlságosan magaddal vagy elfoglalva, hisztizel. A Harmonia Caelestis fordítása közben megtanultam fókuszálni, és azt, hogy mit is jelent a „komoly játék”, ami nem egyenlő a bohóckodással. A játéknak szabályai vannak, betartod azokat és örömödet leled benne. A fordítás közben meglátod a másik író erősségeit és gyengéit, illetve azt is, hogy ő ezekkel hogyan bánik. Esterházy nagyon intelligens író volt, mert tudta, hogy mit tud, és azt csinálta. Nem erőltette azt, amit nem tudott, amit viszont igen, azon addig dolgozott, míg az vállalható nem lett. Így tanultam meg én is, hogy mit tudok. Nekem a karakterábrázolás az erősségem, akkor ezt fogom csinálni. A filozofálás meg a humor nem az erősségeim, tehát nem fogom csinálni. Azt is tőle tanultam, hogy egy írónak minden mondata mögé az egész életével oda kell állnia, nem csak a levegőbe beszélünk. Ha valakivel ilyen közeli munkakapcsolatba kerül az ember, akkor onnantól kezdve úgy fog írni, hogy ne kelljen szégyenkeznie a másik előtt. Ugyan sose adtam oda Péternek semmit sem olvasásra, de az volt bennem, ha most fel kellene előtte olvasnom azt, amin épp dolgozok, azt merném-e vagy nem. Ő volt a mérce, nem a kortársaim.

PRAE.HU: Ami abból a szempontból is érdekes, hogy maga németül írt, de a mérce egy magyar szöveg lett. A nyelvi kettősségen túl geográfiailag is megvan ez a kétlakiság az életében. Mennyire fontos a munka szempontjából az a helyszín, ahol él?

A konkrét körülmények a fontosak. Ha otthon vagyok Magyarországon, akkor hatan lakunk két szobában. Hogyan bírsz ott létezni? Családi élet zajlik, mint egy olasz káoszfilmben, mindenki ki-be járkál egymás életébe. Úgy nem lehet dolgozni.

PRAE.HU: El tudja azt képzelni, hogy Budapesten végezze ugyanezt a munkát? Van Berlinnek kiemelkedő jelentősége?

Az a helyzet, hogy idejöttem és rögtön jó lett. Nem volt nehéz hozzászokni, inkább egy nagy fellélegzés volt, hogy végre csend van és nyugalom, békén hagynak, hogy az élet nem kizárólag küzdelemből áll, hanem lehet létezni is. Ezért nekem más helyet nem is kellett kipróbálnom. A város hagyja lenni az embert. Ami akkora nagy dolog! Magyarországon valahogy úgy működnek a struktúrák, hogy teszel egy lépést, és rád fonódik minden, ami körülötted van. Van, aki erre úgy érvelne, hogy ez egy rend, ami megtart, de ez nem igaz. Sokkal inkább visszahúz. Mintha egy egész társadalom húzná egymást vissza. Amikor eljöttem, akkor nem az volt bennem, hogy „itt aztán nem lehet létezni”, hiszen addig gyerek voltam, és gyerekként sehol nem tud létezni az ember, mert semmi szabadsága nincsen. De azóta, ha vissza-visszatérek, mindig úgy érzem, mintha azon nyomban fonódna rám minden, és azzal vagyok elfoglalva, hogy legalább a tartásom tudjam megtartani és úgy átmenni ezen az egészen. Ami nem annyira jó.

PRAE.HU: Habár Németországban él, követi a magyar irodalmi élet alakulását is. Kit tart a fiatalabbak, illetve kortársak közül kiemelkedőnek?

Garaczi Lászlót például, aki úgy hat, mintha a nálam fiatalabb generációhoz tartozna. Meg is írtam neki a Hasítás olvasása után, hogy ez volt számomra a könyvhét leginnovatívabb könyve. Grecsó Krisztiánt is nagyon kedvelem, az egész hozzáállásával. Szabó T. Anna prózája nagyon tetszik, hihetetlen radikális. Forgó Léda szintén külföldön él, nagyon szeretem a könyveit. Fontosnak tartom, hogy a szövegek morálisan is rendben legyenek.

PRAE.HU: Ez érthető úgy is, hogy a saját írásaival is szeretne társadalmi értéket képviselni, hatni az olvasóközönségre?

Az a helyzet, hogy hatni szeretnék, de mióta így terjed a lincshangulat Európában, kicsit le vagyok lombozódva. Úgy gondolom, ha valóban tudnánk, mi írók, hatni, akkor ez nem lenne. Napi szinten egyáltalán nem tudunk. Amikor már megtörtént a baj, és elkezdjük elemezni, miért is, akkor vannak szövegek, amelyek ehhez az utólagos megértéshez támpontot tudnak nyújtani. Egyesek, akik még nem teljesen elfásultak, úgy remélik, hogy ebből majd tanulni fogunk valamit a jövőre nézve, de nem fogunk.

PRAE.HU: Mi lenne az ideális esete annak, ahogy elképzeli az olvasókra gyakorolt hatást?

Meg vagyok arról győződve, hogy aki elolvassa a könyvemet, arra tesz valamiféle hatást. Persze az, aki egy ilyet egyáltalán kézbe vesz, már a kiválasztott „happy few” közé tartozik. Azon túl a könyveim nem tudnak hatni. Ahhoz, hogy egy nagyobb kört is meg tudjak szólítani, politikai közszereplőként kellene fellépnem, de ehhez érthető okokból nincs kedvem, hiszen nagyon gyorsan devalválódik az ember, és lényegében tönkrevágná az írást. Aki viszont elolvassa a könyveim, mondjuk a Szörnyeteget, az elgondolkozhat a gyászról. Felismerheti például azt, hogy milyen pozitív hatása van a gyásznak, hogyan nem maradsz meg abban. A női főszereplő bejegyzéseiből az a kérdés szűrődik ki, hogy hogyan nem megy tönkre az ember, hogyan lehet az öngyilkosságot elkerülni. Személyes szinten lehet belőle sokat tanulni, hiszen ez egy nagyon személyes könyv, nem hiszem, hogy globálisan lennének „tanulságai”.

PRAE.HU: A Szörnyetegről úgy nyilatkozott egy helyütt, hogy feminista regényként tekint rá. Hogyan értelmezhető ez, ha férfi a főszereplő?

Először is a főszereplő a szakmája miatt lett férfi. Ha egy IT-s neme nő, akkor mindenki arra fókuszált volna, hogy milyen egy számítástechnikus, ha nő. De én nem erről akartam írni. Feministának ezt a regényt azért tartom, mert Florának, a női főszereplőnek, saját hangja van, nemcsak a férfin keresztül lesz elmesélve. Ezen túlmenően én még azt is állítom, hogy ez a regény radikálisan feminista. Darius Kopp, a gyászoló özvegy, akivel az olvasó végig együttérez, megerőszakolta a feleségét abban reménykedve, hogy ha a nő teherbe esik, akkor majd vele marad. Lényegében ez volt az utolsó csepp, ami Flora öngyilkosságához vezetett. Kopp bűnéről egészen meglepő módon a kritika említést sem tesz. Pedig mi a legbiztosabb módszer arra, hogy a nőket lent, illetve benntartsák? Megpróbálni bezárni őket a családba. Ennek a kimondása szerintem radikális feminista kijelentés.

PRAE.HU: Írói pályájának alakulásában fontos szerepet játszott, hogy megismerkedett a férjével 1988-ban. A klasszikus szerepfelosztás az szokott lenni, hogy a férfi a művész, a nő biztosítja az otthont. Ezen túl vannak azok a párok, ahol mindkét fél intellektuális, művészi munkát végez. Végül van a maguk esete, ahol a férfinek van egy hétköznapi munkája, és a nő a művész. Fordított esetben a nő szokott a múzsa lenni. Magának mit jelent a férje jelenléte az alkotói munka számára?

Lényegében ő is a múzsa szerepét tölti be. Darius Kopp IT-szakember, ahogy a férjem is. Mivel együtt bérlünk egy irodalakást, néha írás közben átmegyek az ő szobájába és megkérdezem tőle, hogy „Te mint férfi hogy látod ezt?” És akkor mondania kell valamit férfi szempontból, vagy IT-sként, vagy néha németként, esetleg kelet-németként arról, amiről írok. Az a jó, hogy ő nem bölcsész. De mivel együtt nőttünk fel, értjük egymás nyelvét. Én kérdezek, ő válaszol, és aztán azzal kezdek valamit. Nem azt akarom, hogy megoldja nekem, hanem hogy adjon valami inputot. Ezt jobban tudom használni, mintha azonnal Adornoval jönne. A zsigeri válaszok nekem jobban tetszenek. Alapvetően nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy a nő az alkotó fél. Pedig lényegében ezeknek a nőknek is mindenféle partnereik vannak. 

PRAE.HU: Hogyan értékeli a művei visszhangját?

Az a helyzet, hogy nem tudom, hogyan vagyok (meg)értve. A magyarországi szocializációm következményeként minden könyvem után arra várok, hogy közönnyel, megvetéssel vagy agresszióval fognak rá reagálni, de ez mindeddig nem történt meg. Valamit minden kritikus kiszedett ezekből a könyvekből, ráadásul figyelmesen és nyitottan álltak hozzá. Ezért a kritikusokról alkotott rossz véleményemnek valójában mindeddig nem adott senki se táptalajt. Van egy alapfélelem bennem, ami most már nagyon idegesít, mert harminc éve itt vagyok, és csupa ennek ellentmondó tapasztalatot gyűjtöttem, de nem tudok megszabadulni tőle. Ha lehetne egy kívánságom, az az lenne, hogy úgy induljon útjára egy generáció, hogy nem ismeri már ezt a félelmet.   

Fotó: Antje Berghäuser

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos annak hatása, hogy megmérettette magát irodalmi pályázatokon, ahogy Terézia Mora a  Harmonia Caelestis fordítása közben tapasztalta meg, hogy mit is jelent a „komoly játék”, ami nem egyenlő a bohóckodással, és egy fontos lépés ahhoz, hogy egy saját regényt meg lehessen írni.