Bob Dylan képzőművészeti alkotásai először láthatók Magyarországon, képeinek a szegedi Reök-palota szecessziós kiállítótere ad otthont. Az alkotó folyamatosan bővíti saját művészi identitását, „definícióját”; a zenei-dalszerzői, költői munkásságán kívül filmezéssel is kísérletezett, és mint itt megtudjuk, Dylan termékeny képzőművész is. Ez azonban nem szabad, hogy feljogosítson bennünket arra az ösztönös befogadói magatartásra, hogy rögtön elfogadjuk azt a „minőségjelzőt”, amit a Bob Dylan név a zenében és az irodalomban jelent.

Dylan ugyanis képzetlen képzőművész, és ez látszik is a munkáin. Már itt az életrajzi megközelítés csapdájába kerül az, aki egy forradalmár rockzenészt keres a képekben. Költői tevékenységéhez hasonlóan itt is intellektuális alkotóként lép fel, referenciák mentén épít. De amíg egy versben Dylan fog valamit, és új kontextusba helyezi, addig a képzőművészetben csak újracsinál, újító erő nélkül – és rendszerint rosszabbul.

Forradalmár zenész helyett tradícionalista festőt látunk a kiállítótérben: látszólag nem csinál semmit felismerhető stílusjegy nélkül. A képeken feltűnnek a francia impresszionizmus jegyei, a fauvizmus színhatásai. Kubista térproblémákat vet fel újra, bizonyos képei pedig az amerikai hiperrealizmusból merítkeznek. Utóbbit egyébként meglepően jól idézi meg, ügyesen szűri át a hiperrealizmuson Amerika furcsa esszenciáját.

Dylan nem csak stílusokat, hanem konkrét alkotókat is megidéz, ezzel folyamatos asszociációkra készteti a befogadót. Mert provokatív alkotói eljárás impresszionistán megfesteni egy napraforgót, színpermutációkkal bemutatni egy női portrét, vagy Munch narancssárgáját használni egy tájképen. A probléma ott van, hogy a referenciák funkciótlanok, sem rájátszásként, sem a hagyományteremtés szintjén nem érvényesülnek. A képek sem Warhol digitális glamúrjáig, sem Munch megmunkáltságáig nem jutnak el, a giclée printek[1] digitális körvonalaival találkozó ecsetnyomok inkább esetlenek, mintsem önálló stílusjegyként lépnének fel.

Dylan egyébként azt nyújtja, amit az emberek évszázadok óta elvárnak a festészettől – a tájkép, a portré, a csendélet, az akt, az enteriőr műfajai között mozog. Tétek, narratívák jobbára hiányoznak, tiszta látványképek ezek. A szegedi kiállításon koncepciózusan leginkább a tájképekből kapunk, Nátyi Róbert kurátor szépen vezeti végig a termeken például az úton levés toposzait.

Ha nem érezném azt, hogy Bob Dylant önálló képzőművészeti kontextusként kell kezelnem, mondhatnám, hogy ez egy útinapló, és annak viszont tökéletes. Hiszen a képek zöme az 1989 és 1992 közötti Never Ending Tour közben készült. Magányos hotelszobák estéi, végtelen utak. A kiállítás azonban mintha mégsem ezt várná tőlem, de egyértelmű tájékozódási irányokat nem kapok. Nem segítenek abban, hogy hogyan nézzük ezt a kiállítást, pedig a kontextus megteremtése a kiállítók feladata lenne.

A szervezők diszkréten kezelik a Dylan-mitológiát, nem állítanak zenei analógiákat a képek mellé, nem tolják az arcunkba az ikon portréját, de a háttérben mégis lágyan szólnak – mintegy jelzésértékűen – Dylan folkjai. Ez a diszkrétség az, aminek itt nincs helye; ez az, ami sakkban tart, és ami miatt a befogadói dilemmáimmal mindvégig magamra maradok.

Úgy gondolom, hogy szerencsésebb lett volna útinaplóként bemutatni ezt az 51 képet, mert például az, hogy egy világhírű rockzenész bármit is látott, azt mindig Amerikával a szemében látta, izgalmas kiegészítés volna a teljes Dylan-képhez. Talán Dylan maga sem szeretné magát képzőművésznek tudni, egyszerűen eladhatóvá vált bármi, amit csinál. Saját bevallása szerint neki a festés egyébként sem más, mint pihenés. Két koncert közötti dokumentatív tevékenység, akár a naplóírás, ez pedig jól beilleszthető lenne egy önéletrajzi narratívába.

Azt viszont nem szabad elvitatni Dylantől, akár képzőművészként, akár brandként tekintünk rá, hogy tudja, hogyan kell nézni. A perspektívái érdekesek, a hagyományosnak számító reneszánsz enyészpontos perspektívából csak keveset látunk tőle, izgalmasan kezeli a teret, és néhol el is rugaszkodik az avantgárd mozgalmak térkezelési bizonytalanságától, megdönti kompozícióit. Tudja, mit kell látni; egy éjszaka meglát egy telefonfülkében telefonáló embert, és megfesti a lap szélére komponálva, vagy megfest egy drive in-t, ami azt az érzést kelti, hogy mindjárt a szemlélődőre dől.

Egy Amerikából hazatért bácsi, akit a galériában ismertem meg, például azt mondja, hogy Florida felett pont ilyen az ég, ahogy Dylan megfestette. És ez jó, csak engedjék, hogy tisztán lássam.

A Bob Dylan: „Életem az utca, ahol járok" című kiállítás szeptember 22-ig tekinthető meg a Reök-palotában (Szeged, 6720 Szeged, Magyar Ede tér 2.)

Képek: ©Reök

[1] A giclée print ma az egyik legmodernebb tintasugaras nyomtatási technika, nagymértékű nagyításra ad lehetőséget.