PRAE.HU: Vissza tudsz emlékezni arra, hogy milyen döntések vagy találkozások, véletlenek vagy tervezett lépések befolyásolták a karriered?

Az első nagy fordulópont Ascher Tamás tábora volt Zalaszentgróton, 2005-ben. Aztán Berlin, ahol már korábban is nagyon szerettem volna lakni, ez életem egyik legfontosabb döntése.  A kiköltözés mondjuk nehezebben ment, mint gondoltam. Sok magyarországi sebet kellett begyógyítanom, ez évekig tartott.  De egy ideje már érzem azt, hogy kezdek igazán magamra találni. Ennek a folyamatnak Berlin a sarokpontja. Az is meghatározó volt természetesen, hogy tizennyolc évesen felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre.

PRAE.HU: Berlinben is tanultál, a Hochschule für Schauspielkunst Ernst Busch színházművészeti főiskolán. Fontosnak tartod az iskolát, az intézményes képzést?

Már évek óta Berlinben éltem, és azt éreztem, vannak szakmai hiányosságaim. Nem tartottam elég alaposnak az itthoni képzést, illetve az kint nem nagy szám önmagában, hogy valaki színházrendező, annyi ember foglalkozik művészettel. A tanulás is egy újabb lépés volt ahhoz, hogy gyökeret eresszek. Egy évig jártam oda egy ösztöndíjjal, nagyon jó volt, mert szabadon ugrálhattam az évfolyamok között, én választottam ki, hogy mit szeretnék tanulni.

A szakmai fejlődésen túl a kapcsolatrendszer miatt is okvetlenül fontosnak tartom a képzést. Magyarországon kizárólag az SZFE-n lehet színházrendezést tanulni, kisebb a spektrum. Nyolc éve diplomáztam, arról az időszakról tudok nyilatkozni, mára lehet, hogy változott a helyzet. Nagyon naiv és nyitott voltam, mikor felvettek, védőháló nélkül engedtem be az elnyomó rendszer dárdáit. Alapvetően rendkívül hímsovinisztának tartom a magyar társadalmat, annak mintáit és lenyomatait, és ebből fakadóan a színházi rendszert, valamint az egyetemi képzést is. Tudom, hogy ez leírva majd sarkosan hangzik, és a kérdés természetesen összetett. Zombinak éreztem magam az egyetemen, annyi váratlan, megalázó ütés ért az elején, hogy nagyon sokat görcsöltem, majd egy időre teljesen bezárkóztam. Adott esetben nem jártam be órákra és kivontam magam az események alól, amit a tanáraim lustaságként értelmeztek, miközben diónyira szűkült gyomorral rettegtem attól, hogy rossz vagyok, és ma vajon mit fogok kapni. Bizonyos gyakorlati tanárok kommunikációját személyeskedő, romboló attitűd jellemezte, emellett számos hátrány származott abból, hogy én voltam az egyetlen lány az osztályban. Többször elhangzott, hogy a rendezés igazából férfiaknak való, és e fals hitrendszer lenyomatai természetesen a gyakorlatban is érvényesültek – ezt későbbi, színházi munkáim során is tapasztaltam. A másik problémám a magunkra hagyottság volt, egy-egy tanár próbalátogatásakor megkaptam, hogy nem tudok dolgozni, színészt vezetni, és ennyi. A bántó, adott esetben szexista jelzőkről nem is beszélve. Azzal sem értek egyet, hogy bele kell halni a színházba, az utolsó csepp véredet is elhullatni, és lehetőleg sokat szenvedni. Ezt nehéz volt levetkőzni, mikor már rojtosak voltak az idegeim, akkor is azt hittem, hogy nem csinálok eleget, ezt konkrétan tavaly sikerült letennem. Én akkor tudok jól dolgozni, ha kiegyensúlyozott vagyok, és emellett a humánus alapú képzésben, valamint a határozott, megértő és tiszteletteljes kommunikációban hiszek. Hogy jót is mondjak, számos remek embert, szép társasági emléket és a legjobb barátomat, valamint legrégebbi munkatársamat, Marsalkó Eszter dramaturgot is az egyetemnek köszönhetem. Földényi László rendkívül meghatározó tanár a számomra, még a diploma után is beszöktem egy-egy órájára. Zsótér Sándor színészkurzusa nagyon felszabadító volt, és az osztályfőnökhelyettesünk, Almási-Tóth András figyelme, valamint kortársopera-elemzései is sokat jelentettek. És általa jutott el az osztályunk több külföldi csereprogramra, fesztiválra.

PRAE.HU: A berlini főiskolán is voltak hasonló élményeid?

Nem, teljesen más volt, és az is fontos, hogy ekkor már sokkal idősebb voltam. Ott kollégaként kezeltek minket a tanárok, kiemelve, hogy kizárólag a tapasztalataink mértéke különbözik. Szabadon mozoghattam. Ott tanultam igazán modern színházi irányzatokról, kísérletezésről, performanszművészetről – arról, hogy mi minden lehet színház. Számomra az a legfontosabb különbség, hogy a berlini főiskolán egyáltalán nem kötöttek bele az ízlésembe, kizárólag szakmai viták folytak. 

PRAE.HU: Részt vettél az Örkény Színház ifjúsági programjában. Milyen érzés a másik oldalon állni? Hogyan viszonyulnak egymáshoz a pedagógiai célok és a művészi igény?

Nagyon örültem a felkérésnek, az én szememben a társadalmi célok alapvetően összefonódnak a színházzal. És ahhoz, hogy egy társadalom jól funkcionáljon, egyéni szinten kell megmozgatni, rendbe tenni a dolgokat, ezt pedig a fiataloknál a legjobb elkezdeni. Csodálatos, nagyon értelmes kamaszokkal dolgozhattam, akik egyébként szerintem sokkal tudatosabbak, mint amilyen én voltam az ő korukban. Nem vagyok drámapedagógus, de az minden munkámban kulcskérdés, hogy hogyan tudunk kapcsolatot teremteni egymással, elsajátítani az erőszakmentes kommunikációt, aztán mélyebb vizekre evezni.  

PRAE.HU: Kanyarodjunk teljesen Berlin felé. Dolgoztál kint rendezőasszisztensként is, illetve részt vettél a PAP Berlin Mentoringprogrammban. Hogyan működnek ezek a lehetőségek, még milyen úton-módon lehet bekerülni ott a színházas közegbe?

Berlin hatalmas város, néha túl szerteágazó lehetőségekkel, illetve ott nem csak egy egyetemen lehet rendezést tanulni. A kapcsolatok szempontjából persze ott is fontos, hogy ki hova járt, de nem a legmeghatározóbb. Tisztelik azt, amit csinálsz, az eredmények számítanak. Ott nem létezik olyan, hogy „a szakma”.  Egyébként pont ezt kellett felfognom, hogy nem várhatom el magamtól ugyanazt, mint Magyarországon, hiszen óriási a piac, sokkal több ember foglalkozik alkotóművészetekkel, és ezeknek rengeteg irányzata van. Itthon ez egy kicsi szakma, mindenki ismer mindenkit, egyszerűbb látványosnak lenni, ha bekerültél a látómezőbe. Rájöttem, hogy Berlinben nem feltétlen fogok látszani, és nem is ez a legfontosabb.  

PRAE.HU: Nyilván itthon a láthatóság összefügg azzal is, hogy így jobban lehet pályázatot nyerni, pénzhez jutni.

Igen, viszont mivel kisebb a spektrum, könnyebb látszani. Berlinben rengeteg minden történik egy este, kultúrszorongást tud okozni a bőség. Akkora a felhozatal, hogy nem feltétlen jönnek el maguktól az emberek ismeretlen előadásokra – és most természetesen a szabadúszó, független létezésről beszélek. Bazsó Adriennel, aki a legfontosabb kinti munkatársam, nagyon sokat foglalkozunk a PR-ral, magunknak szervezzük a nézőinket, mindig ki kell találni, hogyan lehetünk látványosak ezen a gigantikus palettán. Hasonló a helyzet az újságírókkal is. Kevesen vannak, nehéz elérni őket, inkább befutott helyekre mennek el. De a Wann hast du das letze Mal auf der Spitze eines Berges Sex gehabt? (Mikor szeretkeztél utoljára egy hegy tetején?) című előadásunk szerencsére nagyon jól megy, terjed a híre, nagyon sikeres, több fesztiválra meghívtak már, és két díjat is nyertünk vele.

PRAE.HU: Használtok médiafelületeket, hogy terjesszétek a híreteket, van valamilyen marketingstratégiátok?  

Hárman alkotjuk a csapatot, a szervezést illetően Adrienn és én vagyunk az előadás fő motorjai.  Elosztottuk a feladatokat egymás közt, a médiafelületek szöveges-vizuális kezelésével pont én foglalkozom. A Facebook és az Instagram nagyon jól használható ilyen célokra; reklámszövegeket írok, videókat vágok, fotókat szerkesztek. A gyakorlatban tanultuk meg, mi hogyan működik. Szájhagyomány útján is terjed a hírünk, ez nagyon sokat számít. Ahogy mi épülünk, azzal párhuzamosan a stratégiáink is fejlődnek. Ennek kapcsán is fontos kitétel, hogy autobiografikus színházzal foglalkozom. Nem szerepeket játszunk, a személyesség dominál az előadásokban – ehhez mérten a posztok és egyéb kapcsolódó tartalmak is személyesek.

PRAE.HU: Jönnek itthonról megkeresések?

Két éve ért egy nagy visszhangot keltő, kemény pofon a Vígszínházban, ahol konkrétan átvertek egy munka kapcsán. Aztán még egy, szintén szakmai jellegű. Ezek után nagyon erős határokat húztam, hogyha jön itthonról megkeresés, mi az, amit szívesen elvállalok.  Régebben kerestem a lehetőségeket, be is darált a két ország közti széthasadtság, de most már Berlinhez tartozom. Nehéz volt, mert társadalmi szinten rendkívül elkötelezett vagyok, fontosnak tartottam, hogy visszaforgassam Magyarországra, amit kint magamba szívtam. De a pofonok által egyértelműen megmutatta az élet, hogy csak roncsolom magam, felesleges a lojalitás, mivel itthon az aljasságnak általában nincsenek konzekvenciái. A Wann hast du…-t nagyon érdekes lenne itthon játszani, sokan kérdezik, hogy elhozzuk-e Magyarországra. Igazából örülnék neki, mivel szókimondóan tematizáljuk benne az adott esetben ide is kapcsolódó politikai, kulturális és személyes kérdéseinket, félelmeinket. A fent említett határhúzás miatt nem keresem külön a lehetőségeket, viszont ha jönnek, nagyon nyitott vagyok.

PRAE.HU: Befolyásolja a munkádat, hogy hol élsz, és milyen emberek vesznek körül?

Nagyon! Azóta érzem magam otthon Berlinben, amióta nem ingázom. Itt szabadság van, és friss levegő. Megtaláltam a közegem, remek alkotókkal dolgozom együtt, és a csapat egyre bővül. Természetesen itthon is számos csodás ember van, akikkel jó lenne dolgozni, remélhetőleg erre lesz még lehetőség a későbbiekben.

PRAE.HU: Mit gondolsz a hatásról, mit tud ez jelenteni? Szempont neked, hogy más kultúrájú emberekre hogyan hat, amit csinálsz?

Ha a színházi jelrendszer felől nézzük, a különböző eszközök-effektek használata, és az általuk kiváltott hatás jelenleg a háttérben marad. Ennek financiális okai is vannak, de sokkal mérvadóbb, hogy engem nem ez érdekel a legjobban. Látványos díszletek helyett a személyes kapcsolat, az őszinteség és közvetlenség a fontosak. A közelség váltja ki a hatást. A Wann hast du… formáját egy dinamitsorozathoz hasonlítanám: tizennégy nyelven beszélünk benne, nagyon gyors, pattogó ritmusa van, és mindehhez szigorú mozgásforma társul. És annak ellenére, hogy kevés látványelemet használunk, ezeknek a dolgoknak az ütköztetése és az őszinteségre, megnyílásra való törekvés zsigeri hatással van a nézőkre. Nincs konkrét fókusza az előadásnak, mivel a szövegbe mindent beleírtam, ami érdekelt, és ami pattogott a fejemben, egyfajta turbulens asszociációs rendszerben. A matéria is folyamatosan változik, annak fényében, hogy a külvilágban vagy bennünk épp mi van alakulóban. Rengeteg impulzust kapnak a nézők, és ezt nem is igazán lehet rögtön, helyben feldolgozni. Ez a fajta alkotói metódus ösztönösen jött, teljesen szabadjára engedtem magam. Ha arról gondolkodom, hogy mivel tudok hatni, az nem jó. Nem működik, nem őszinte, inkább valami külső megfelelési kényszerré válik. Szövegírás közben sokszor küzdöttem azzal, hogy túl kicsinek tartom magam a „nagy, okos német színházi világhoz”, ezért ez lett a kiindulópont: a kényszer művészeti eszközként való alkalmazása.

PRAE.HU: Mit tekintesz sikernek, ha a színházról van szó? Felfogható-e bármi sikerként egyáltalán a művészetben?

Többféle siker van, ezzel az előadással is átélhettük ennek változatait, például díjakat nyerni és újabb fesztiválmeghívásokat kapni fantasztikus érzés, de számomra azok a pillanatok az igazán fontosak, amikor a csapatmunka eredményeként a semmiből létrejön valami, átalakul és túllép rajtunk az anyag, akár a próbán. Ilyenkor egészen metafizikus pillanatokat élek át, lélegzetvisszafojtva, hálatelten figyelem őket. A nézőkkel a Wann-ban már az első pillanatban kapcsolatba lépünk, törekszünk a személyes helyzetek kialakítására. Nagyon megkapó, mikor például feljön egy idegen a színpadra hosszú szemkontaktust tartani velem, vagy egy hatvanöt éves nő őszintén válaszol Adrienn kérdésére, hogy mikor szeretkezett utoljára egy hegy tetején, akár konkrét, akár szimbolikus értelemben. Szuperek az előadás utáni találkozások a közönséggel, jó látni azt, hogy tényleg történt velük valami.

PRAE.HU: Többször szóba került, hogy autobiografikus színházzal foglalkozol, ehhez kapcsolódik az is, hogy nem rendezel klasszikus darabokat. Ez Magyarországon nem annyira bevett dolog.

Igen, ezt a műfajt ösztönösen fedeztem fel magamnak az első berlini munkám során, és évekkel később jöttem rá, hogy hoppá, én már 2011-ben csináltam ilyet. A performanszművészet és a helyspecifikus színház is nagyon érdekel, régóta közel áll hozzám, ezzel már itthon is foglalkoztam valamennyire. Magyarországon nem túlzottan értek bátrabb, izgalmasabb hatások, és nem mertem annyira kilépni a megszokott keretekből. Berlinben tapasztalhattam meg először azt, hogy a saját dolgaimmal szárnyalok. Gyerekkorom óta egyfolytában írok, de soha nem fikciót, hanem személyes élményeket, utcán kihallgatott párbeszédeket, ismerősök történeteit, mindenféle foszlányokat. Rá kellett jönnöm arra, hogy ezt összekapcsolhatom a színházi munkáimmal.

Egyébként sem teljesen értem, hogy miért kell minden évben ennyi Shakespeare-t, Csehovot bemutatni, hogy a színházművészet miért nem fejlődik dinamikusabban. Számomra a klasszikusok kapcsán nagyon frusztráló volt régen, hogy nekem százezredikként kéne valami újat kitalálnom. Ez egy mészárszék, amitől nagyon szorongtam. Felszabadító volt rájönni, hogy más a saját utam. Remek, ha valaki egy tradicionális mű kapcsán tud a leginkább reflektálni az őt foglalkoztató valóságra, de az arányokat és az előadások minőségét tekintve nem hiszem, hogy minden alkotónál ez az eset áll fenn.

PRAE.HU: Vagyis azt mondod, hogy a kőszínházak repertoárja nem túl bátor. El tudod képzelni, hogy ez változzon? Például, hogy egy trafós vagy szkénés évad lenne egy kőszínházi repertoár?

Az menő lenne! Persze Németországban is vannak klasszikus előadások. De az esetek többségében sokkal bátrabban, igazi punk módon tudnak hozzájuk nyúlni. Félre ne érts, nem törölném el a klasszikusokat a repertoárról, hiszen kulturális közkincsek. Az arányokkal van bajom, az átgondoltság hiányával és a biztonságkereséssel. Egyébként azt hallottam, hogy a tánc most nagyon izgalmas időket él Magyarországon.

PRAE.HU: Tudsz olyan fiatalokat, pályakezdőket mondani, akikre érdemes már most felfigyelni?

Szabó Veronika Queendom című előadása tetszett nagyon, amit a MU Színházban játszanak. Direkt hazajöttem, hogy végre lássam. Óriási élmény volt! Csak nők szerepelnek benne, és különleges, fájdalmas, de nagyon szórakoztató módon nyúlnak a feminizmus témaköréhez, a férfiak szemüvegén át szemlélt társadalmi és személyes nőképhez. Veronika Londonban tanult, és a nemzetközi, nem is kizárólag színészekből álló csapat mélyvénás munkájának eredménye az előadás. Kelemen Kristóf több munkáját is szeretem.   

PRAE.HU: Beszéltünk arról, ti hogyan használjátok a médiát, a különböző felületeket. Nézzük meg a másik oldalról! Szerinted a média megfelelő módon bánik a színházzal?

A magyarországi helyzetről nem igazán tudok beszélni, mert nagyon elszakadtam. Ez nem jelenti azt, hogy ne figyelnék, de mégiscsak kívülálló vagyok. Berlinben is van elitizmus, annak kapcsán, hogy kire figyelnek, kiről írnak, kit kapnak fel, viszont valamivel objektívebbnek gondolom, mint az itthoni helyzetet. De ott tényleg annyi ember foglalkozik művészetekkel, hogy nincs annyi médiafelület, ami ezt le tudná fedni.

PRAE.HU: Berlinben is nagy a szakadék a kőszínházak és a függetlenek között?

Teljesen más a konnotáció. Függetlenként Berlinben is nehezebb, ez nem kérdés, de az alkotók nem a szakma mostohagyerekei, akik napról napra küzdenek a politikai visszásságokból fakadó anyagi ellehetetlenítés ellen. Nincs nagy átjárás a kettő között, viszont demarkációs vonal sincs. Talán úgy pontos, hogy másfajta érdeklődéseket jelölnek ezek az irányok.  A pályázati rendszer is más, sokkal nagyobb és szerteágazóbb, ezért kevésbé kiszolgáltatottak a független társulatok, mint itthon. Ráadásul kint nagyon erős szakszervezetek vannak, elképesztő, mi mindent elérnek.  

PRAE.HU: Mennyi idő kellett ahhoz, hogy a pályázati rendszert átlásd?

A mentorom, Peggy Mädler nagyon sokat segített ebben. Először összeugrott a gyomrom, annyira bonyolultnak tűnt, persze ma már jobban átlátom. A pályázatok megírásához is másképp kell hozzáállni. Nemcsak a nyelv miatt nehezebb, hanem a színházi gondolkodásmód mássága miatt. A társadalmi-politikai témákra adott reflexió alapkitétel, és a gondolatok szövevényes, rétegzett megfogalmazása számomra teljesen új szint az itthonihoz képest, pedig jól tudok írni. Rengeteg szempontból kell megindokolni az elképzelésemet. Adriennel remek pályázatíró team vagyunk, sokszor ő „okosnémetesíti” a mondataimat, szerinte én vagyok a vizionárius, aki óriási és bonyolult összefüggéseket dobál egymásra, amelyeket aztán ő önt az itteni kritériumoknak megfelelő, racionálisabb formába. Nagyobb pénzt természetesen Berlinben is csak akkor kapsz, ha már látványos vagy. Van egy „beugrópályázat”, először ezt sikerült megnyernünk, és ezáltal kinyílt a kapu a nagyobb pályázatok felé. Itt is fel kellett ismernem azt, hogy bár magyar viszonylatban nem vagyok kezdő, Berlinben még annak számítok, hiszen ott nem dolgoztam annyit, mint itthon.

PRAE.HU: A pályázatírást, a pályázati rendszer működését is jó lenne iskolában tanítani. Neked a berlini mentorprogram kapcsán ez megvalósult. Az SZFE-n tanítottak ilyesmit?

Nálunk nem volt szó erről. Pont ez a fajta tudatosság hiányzott az egész képzésből. Úgy hallottam, ez ma már kicsit másképp van, oktatnak ilyesmit. Én épp az ilyen fogódzók híján éreztem magam elveszettnek Berlinben.

PRAE.HU: Mik a következő projektek, milyen terveid vannak?

A következő előadás, amelyet novemberben mutatunk be Berlinben, a klímaváltozás kapcsán megszülető monodráma, az elég nehezen lefordítható mutter_f*cking_erde & co. Adrienn játszik benne, én rendezem, két hete kezdtük el a munkát. Ez a projekt fordulópontnak tekinthető, mivel felkérésre készül, nem kellett pályáznunk. A szöveganyag létrehozásában többek közt gyerekekkel is dolgozunk, beemelve a Fridays for Future mozgalmat az előadásba. Igyekszünk a klímadepresszióból konstruktív üzemmódra átkapcsolni, nagyon örülök, hogy egy ilyen húsbavágóan fontos témában szólalhatunk meg. A független munkáim mellett szeretnék majd kőszínházban is dolgozni, gyerekeknek csinálni egy előadást a halálról. A családi minták feldolgozása és az azokon való túllépés örök vesszőparipám, már volt egy rendezésem ebben a témában, mindenképp szeretnék még ezzel foglalkozni. És titkos vágyam, hogy Marsalkó Eszterrel végre megcsináljuk a The (in)famous Bar Apocalypso című előadásunkat, amit már sok éve találtunk ki. Lesznek benne párkák, időtágulás, underground veszett-a-világ-vége-hangulat és ütős zene. Jó is, hogy beszélünk róla, majd mondom neki, hogy vegyük elő újra.

Fotó: Bodnár Patrícia, prae.hu művészeti portál, Bócsi Krisztián

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Néder Panni tapasztalata, miszerint Berlinben nem várhatja el magától az ember ugyanazt, mint Magyarországon, hiszen óriási a piac, sokkal több ember foglalkozik alkotóművészetekkel, és ezeknek rengeteg irányzata van. Itthon ez egy kicsi szakma, mindenki ismer mindenkit, egyszerűbb látványosnak lenni, ha bekerültél a látómezőbe.