A Humphrey Bogart és Ingrid Bergman főszereplésével készült, 1942-ben bemutatott Casablanca a filmtörténet egyik „legklasszikusabb” filmje. Olyan alkotás, amelyet még azok is legalább ismernek, akik nem kifejezetten mozirajongók. A „This is the beginning of a beautiful friendship” („Ez egy gyönyörű barátság kezdete”) zárómondat azóta szállóigévé vált, a fogyasztói kultúrába is beépült. Pedig a Casablanca alapvázát tekintve nem több tipikus szerelmi melodrámánál, amelyet a második világháború és a fasizmus elleni küzdelem telít jelentéstöbblettel, hiszen a Pearl Harbor-i támadást követően az Egyesült Államok ismét felvállalta a „világrendőri” szerepet, belépett a háborúba.

A Bogart által megformált Rick észak-afrikai kocsmája a kívülállás szimbóluma, ahová csak betolakodnak a nácik, így a cinikus kalandor sem tehet mást, minthogy a francia kapitánnyal, Louis-val összefogva felveszi a harcot a németekkel szemben. Ezért még Ilsával folytatott viharos kapcsolatát is hajlandó végleg elengedni, hiszen sokkal fontosabb, hogy a nő új párja, az ellenállás vezetője, Victor Laszlo megmeneküljön. Amikor még koránt sem volt biztos, hogy meg lehet állítani Hitlert és a Csendes-óceánon terjeszkedő Japánt, ez a történet kifejezetten lelkesítően hatott nemcsak az amerikai társadalomra, hanem az egész fasizmus által fenyegetett világra is. Ezt a filmet és rendezőjét már számos másik film megidézte (lásd például Lichter Péter és Kránicz Bence Üres lovak című alkotását, amelyről mi is írtunk kritikát), legutóbb a Topolánszky Tamás Yvan rendezésében készült és a Magyar Média Mecenatúra-program által támogatott Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot, ami gyönyörű tisztelgés a Casablanca és alkotói előtt.

Az idő próbáját a legtöbb korabeli háborús film nem állta ki. A Casablanca annak köszönhette klasszikussá válását, hogy remek színészek játszanak benne (Humphrey Bogart, Ingrid Bergman és Claude Reins mellett kiemelkedő a náci őrnagyot játszó Conrad Veidt is), emlékezetes párbeszédekkel van tele, és a Curtizben is megjelenő kaotikus gyártástörténete (például az Epstein-fivérek által írt forgatókönyv a forgatással párhuzamosan készült) ellenére profi módon kivitelezett, bár korszakában tipikus formanyelvvel megvalósított mű. A megvalósítás pedig annak a Michael Curtiznek a nevét dicséri, aki a magyar némafilm egyik legfontosabb rendezője volt Kertész Mihály néven (az ő nevéhez fűződik a nagyszabású Bánk bán-adaptáció, és az utóbbi években restaurált A tolonc).

Kertész a hagyományos filmes elbeszélés mestere volt, szinte minden, a korszakban népszerű műfajban (western, gengszterfilm, melodráma, horror, történelmi kalandfilm) alkotott, és olyan, egyéb klasszikusokat köszönhetünk neki, mint A panoptikum rejtélye, a Robin Hood kalandjai, a Mocskos arcú angyalok, a Dodge City vagy a Hét tenger ördöge. Sokak szerint ő csinált sztárt többek között a kalandfilmszínész Errol Flynnből és a melodrámadíva Bette Davisből, habár életrajzírói szerint általában nem tartotta túl nagyra a színészmesterséget. A nemcsak emiatt problémás, nehéz természetű rendezővel nem volt könnyű együtt dolgozni, és ambivalens viszony fűzte rokonaihoz, családjához is, mert például voltak törvénytelen gyermekei, akiket nem vállalt fel. A közösségért vállalt szerepe azonban morális felelősségtudatról tanúskodik, hiszen családtagjai közül, akiket tudott, kimenekített a fasizálódó Magyarországról, habár minden törekvése ellenére lánytestvére és annak családja Auschwitzben haltak meg. A Curtiz többek között ezt a morális felelősséget domborítja ki Kertész drámájában, kapcsolja össze Amerika második világháborús szerepvállalásával, a fasizmus elleni küzdelemben vállalt felelősségével.

Persze Kertész Mihály nehéz természete abból is fakadhatott, hogy kiejtése és legendásan rossz angolja miatt még amerikai állampolgárként is bizonyos értelemben kívülálló maradt, és művészi érdemeit is csak a Casablanca után ismerték el, amiért megkapta a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat. A Curtizben ez a tragikomikus alapkonfliktus is megjelenik, minthogy egyfelől a rendező szenved attól, hogy bár el van szállva önmagától, éreztetik vele, hogy ő is csak egy fogaskerék a gépezetben, másfelől kinevetik, összesúgnak a háta mögött furcsa angolja miatt (a munkára buzdító „Devil up!” kifejezését még magyar aggyal is nehéz megfejteni).

Topolánszky Tamás és alkotótársai hosszú, több éves kutatómunka után a Casablanca gyártástörténetével hozták szinkronba Kertész Mihály drámáját, a kísérlet pedig sikerült, mert a film keletkezésének bemutatásával párhuzamosan megismerjük Kertészt, a stúdióhoz, a többi külföldre szakadt magyarhoz és lányához, Kittyhez fűződő zűrös kapcsolatát. Mindez persze nem lenne olyan sikeres, ha az alkotók nem nyertek volna meg remek színészeket a főszerepekre. Közülük természetesen a rendezőt megformáló Lengyel Ferenc (Parkoló, Brazilok) emelkedik ki, aki döbbenetesen zseniális a szerepben. Nem elég, hogy külső megjelenésében is tökéletesen passzol Kertész Mihályhoz, Lengyel teljes mértékben azonosul a címszereplővel, így nem is egy magyar színészt látunk a vásznon, hanem valóban maga Michael Curtiz elevenedik meg. Hátborzongató élmény.

Topolánszky műve az olyan alkotásokhoz köthető, mint a nemrég bemutatott Tarantino-film, a Volt egyszer egy… Hollywood (kritikánk itt olvasható). A Curtiz is egy „volt egyszer egy Hollywood”-történet, amelyben a néző megismerheti a negyvenes évek elejének Álomgyárát, az akkori stúdiórendszer működését. Így Topolánszky Tamás filmje esetében nagyon is indokolt a sok más esetben hatásvadásznak vagy a fényelés megkönnyítése végett alibinek tűnő fekete-fehér képi világ. Ez a forma már önmagában megidézi a korszakot, a Casablanca film noirokéhoz hasonló stílusát erős fény-árnyék kontrasztjaival. Olykor feltűnik egy szín, a vörös, azonban ennek szimbolikus funkciója van: a forgatási jelenetek alatt, a stúdió ajtaja előtt világító fény kommentálja is a szereplők felfokozott érzelmi állapotát. A Curtiz tehát viszonylag szerény költségvetéséhez képest igen profi módon kivitelezett, stílusos történelmi dráma.

A filmforma, a korszakidézés és Kertész Mihály személyes drámája szorosan összekapcsolódnak. Kertész élettragédiája a filmben az, hogy politikai menekült, aki már soha nem térhet vissza hazájába, ugyanakkor az Egyesült Államokban sem találhat hazára. Annak ellenére, hogy Amerika soknemzetiségű, a negyvenes évek elején a háború miatt mindenki gyanús, aki ázsiai vagy európai származású, kiváltképp, ha a tengelyhatalmak országának egyikéből emigrált az USA-ba (ezt jelenetről jelenetre tudatosítja riválisa, a filmet ideológiai értelemben felügyelő Johnson). Ráadásul producere és a Casablancát gyártó Warner Bros. fejese is végig éreztetik vele, hogy ő „csak” egy rendező, egy fogaskerék a gépezetben. A klasszikus Hollywoodban a sztár, és nem a rendező volt egy film húzóneve a promóció során, utóbbit csak nagyon ritka esetben ismerhette a közönség. Azaz Kertész Mihály is csak akkor volt élet és halál ura, amikor kigyulladt a már említett vörös lámpa, vagyis megkezdődött a forgatás. Egyébként ugyanolyan láthatatlan volt, mint azok a statiszták, akiket a filmben előszeretettel alázott meg. Az egyiket például beugratja azzal, hogy nagy színészt csinál belőle, majd arra utasítja, hogy álljon egyre arrébb és arrébb, mindaddig, amíg a férfi ki nem lép a kamera látómezőjéből, ami Kertésznél azt jelenti, hogy egy senki az illető. Ironikus, hogy maga a rendező is ugyanígy senki a nézők számára, hiszen nem ő, hanem a kamera által kiemelt sztár a filmek arca és a nézők kedvence.

Ezért, ahogy a Casablanca híres jelenetében a francia és a német nemzeti dalok eljátszása a szövetségesek és a tengelyhatalmak szimbolikus háborújává érik, úgy a Curtizben a film forgatása Kertész és feletteseinek hadszínterévé változik. Gyönyörű epizód, amelyben a rendező dacból, a stúdióvezetők és ideológusok elleni tüntetés végett méltósággal akarja felvértezni a náci Strasser őrnagyot, akit történetesen éppen a nácik elől menekülő Conrad Veidt kellene hogy eljátsszon. Ez egyfelől rávilágít arra az identitásválságra, amelyet az Amerikában élő európai menekültek átélnek, másfelől azt is demonstrálja, hogy német és náci között legalább akkora különbség van, mint a Curtiz utasításai miatt felháborodó Veidt és a Harmadik Birodalmat szolgáló fiktív Strasser között. Ehhez hasonló, frappáns önreflexív mozzanat, hogy Kitty, Kertész kvázi megtagadott lánya csak úgy tud közel férkőzni apjához, ha statisztaként részt vesz a Casablanca forgatásán. Ahol egyébként groteszk módon nőcsábász édesapja még ajánlatot is tesz neki, mert nem ismeri fel.

Ötletszinten veszélyesnek tűnt, de összességében az alkotók jól beékeltek aktuális témákat a Curtiz cselekményébe. Azaz nem szimplán egy nosztalgiafilmről van szó, Topolánszky Tamás műve utal a #MeeToo-mozgalomra, illetve az Amerikát is érintő menekültválságra. Kitty és más fiatal lányok is ki vannak szolgáltatva a stúdiórendszernek, mert ha be szeretnének kerülni egy nagy filmbe, ha szeretnének majdnem láthatatlan statisztából filmcsillaggá válni, akkor tehetségük helyett női kvalitásaik, testük lehet a belépő egy-egy perverz filmcézárnál. Még Kertész Mihály is így viselkedik például a már említett jelenetben, amikor először találkozik Kittyvel, akivel mint „kezdő színésznővel” a cselekmény során mások is erőszakoskodnak. Mindez nem is annyira allegorikus, hiszen a 2018-ban kirobbant zaklatási botrányok után sorra derültek ki esetek a korábbi évtizedekből, és valószínűleg rengeteg más visszaélés is történt ó-Hollywoodban, 50, 60, 80, 100 évvel ezelőtt, amiről nem tudunk, és már nem is fogunk tudni.

Ugyanígy egyszerre történelmileg hiteles és aktuális a menekültkérdés is. A Casablanca ideológiai felügyelője, Johnson többször akadékoskodik nemcsak a németek ábrázolása, de általában amiatt, hogy Victor László mint menekült pozitív figura. A propagandagépezetet és a politikusokat is képviselő férfi álláspontja híven tükrözi azt a problémát, ami Donald Trump elnök jelenkori politikai retorikájában is megjelenik. Ahogy a Curtizben minden európai bevándorló gyanús, úgy Trump Amerikájában minden latin-amerikaira ferde szemmel néznek a társadalom tagjai, akik fogékonyak az elnök fantazmagóriáira. Szélsőséges, de intő és sokkoló példa, hogy az El Pasói-i lövöldöző azt állította, meg akarta tisztítani a környéket a spanyolajkú betolakodóktól. Mindegy tehát, hogy háborúban vagy békeidőben, de az uszító, a valós, komplex problémákat végletekig egyszerűsítő propaganda nagyon veszélyes, és hatalmas károkat okozhat.

Topolánszky Tamás műve komoly témái ellenére a humort sem mellőzi, ami tökéletes összhangban van a korrajzzal és Kertész Mihály drámájának bemutatásával. Az alkotók híres anekdotákat vettek elő, és a poénok jelentős hányada Kertész pocsék angoljához kapcsolódik. A „poodles” (pudlikutyák) és a „puddles” (pocsolyák) közötti különbséget taglaló epizód kifejezetten nevettető: mivel a rendező rosszul ejti ki a „puddles” szót, így nem pocsolyákat kér, hogy látszódjanak az adott jelenetben a szereplők lábnyomai, hanem pudlikutyákat, amelyeket a gyártásvezető be is szerez Kertész Mihály számára.

Összességében tehát Topolánszky Tamás és csapata rendkívül jól megbirkóztak a nehéz feladattal, és egy szórakoztató, sokrétű, önreflexív történelmi és személyes drámát készítettek a Casablancáról és alkotójáról. Fennállt a veszélye annak, hogy a Curtiz mint elsőfilm már csak sokféle témája miatt is túlzsúfoltnak hat, de ez végül nem így lett, a 98 perc pedig tökéletesen elég volt arra, hogy megfelelő mélységben megismerjük a karaktereket és a negyvenes évek Hollywoodját. Persze a filmnek nincs olyan átütő ereje, hogy egy Volt egyszer egy… Hollywood-kaliberű világszámmá váljon. Viszont a Montréal World Film Festivalon elnyerte a fődíjat, a közönség már az Egyesült Államokban is láthatta, így büszkék lehetünk rá, hogy ezt a mára világhírű amerikai-magyar rendezőről szóló filmet magyar alkotók készítették el. (Topolánszky Tamás és Sümeghy Claudia producer tavasszal, a Magyar Művészeti Akadémia által szervezett konferencián bővebben beszéltek a Curtiz nemzetközi sikeréről. Erről a prae.hu is tudósított ebben a cikkben.)

Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot – színes, magyar életrajzi dráma, történelmi film, 98 perc, 2019. Rendező: Topolánszky Tamás Yvan. Forgatókönyv: Topolánszky Tamás Yvan, Ward Perry, Bak Zsuzsanna. Producer: Sümeghy Claudia, Hutlassa Barnabás, Topolánszky Tamás Yvan. Operatőr: Dévényi Zoltán. Zene: Subicz Gábor. Látványtervező: ifj. Rajk László, Kiss Dorka. Szereplők: Lengyel Ferenc (Kertész Mihály / Michael Curtiz), Dobos Evelin (Kitty), Declan Hannigan (Johnson), Gyabronka József (S. Z. Sakall), Scott Alexander Young (Hal. B. Wallis), Rafael Feldman (Philip Epstein), Yan Feldman (Julius Epstein), Andrew Hefler (Jack L. Warner), Bordán Lili (Irene), Christopher Krieg (Conrad Veidt), Barabás Nikolett (Bess). Bemutató: 2019. szeptember 12. Forgalmazó: Soldivision, JUNO11 Pictures. Korhatár: 16 éven aluliaknak nem ajánlott!

A képek a Soldivisiontől származnak. Fotókredit: Dévényi Zoltán, Stiglincz Gábor.