A kötet Szabó Magda novelláival kezdődik, melyek nagy része az ötvenes években keletkezett, de megtalálhatóak késői, kilencvenes-kétezres szövegei is. Sokat az Élet és Irodalom és a Kortárs közölt, de vannak olyan darabok is, amelyek a Tábortűz, a Család és Iskola és a Nők Lapja hasábjain jelentek meg. A novellákat mégis összefűzi a kiskamasz évek nosztalgiája, a gyerekkori idill és a felnövekedés dilemmái. A történetekben megjelennek a kislányok álmodozásai: házasság, szerelem; az iskolás évek katonás rendje, a szülők teremtette mesevilág. A novellák kicsit olyanok, mint a nagy Szabó Magda-életmű legszélső vízgyűrűi, valahol derengenek benne az Abigél, a Vörös Tinta rezgései. 

A novellák kellemes hangulata után egy éles váltással következnek az önéletrajzi írások. Ezekben a szövegekben Szabó Magda jelenik meg. Egyszerre a debreceni gyerekkort, a háború borzalmait és a pesti világot átélő és megtapasztaló ember vallomásai, és az író, aki feltárja fiktív világának valóság-kockáit. Zavarba ejtően őszinte, nyelvileg sokkal szabadabb, áthatja a cinizmus, de mégis sokszor támadhat olyan érzésünk, hogy a lerántott lepellel megfoszt minket az Abigél világától és az alkotás elképzelt idilljétől. A cikkekben a szerző reflektál saját életére, műveire és alkotásaira.

„Az Abigél az ifjúságnak írt könyveimmel együtt éppen a huszadik mű, amit írtam, kérdésük nem is annyira a munkák száma, mint inkább amiatt állított probléma elé, hogy azt még csak meg tudom mondani az író-olvasó találkozók alapján, melyik könyvemet szeretik a legjobban az olvasók, de ahhoz, hogy eldőljön, melyik volt a a legfontosabb, alighanem előbb meg kell halnom." (101.)

A Halottaim című ciklusban Szabó Magda három búcsúlevele kapott helyet, köztük a kötet címadó darabja, az Üzenet odaátra Konstantin macskának. A kötet szerkezete szempontjából nem túl előnyös, hogy nem a végére került ez a ciklus. Hirtelen elvágja az életet, alkotást és a műveket elemző cikkeket és a halált állítja a középpontba, de utána az útirajzokkal mintha el is törölné jelentőségét. Az sem egyértelmű, hogy miért éppen ez lett a címadó írás. A macskájától búcsúzó író vallomása, ami egyszerre groteszk és valahol mélyen megérthető. Sajnos ez a kettősség nem jellemzi a többi írást a kötetben. Kicsit olyan, minta e közül a három levél közül hiányozna egy negyedik, Szabó Magdához, amit saját maga ír. 

Az útirajzok már visszazökkentik az olvasót a Szabó Magda-nosztalgiába, a kedvesen összeszedett, sosem olvasott folyamba, amiben az igazi Szabó-rajongó szeret hömpölyögni. Szombathely, Párizs, Amerika, Amsterdam. Az útirajzok finoman kidolgozott képeslapok, vizualitás, impressziók és érzelmek fúziója, naplószerű bejegyzések. Közben az olvasottakat összegyúrhatjuk saját élményeinkkel is. Az útirajzok lexémafolyammal érnek véget, ami talán a legizgalmasabb a kötetben. Szabó Magda pontosan megalkotott mondatai után meglepő volt csupán szavakat olvasni. Szavakat, melyek így is megfelelően vannak egymás mellé illesztve. A külső percepciók és a belső érzelmek a nyelvi foszlányokban születnek újra egy történetként. 

„Erdei séta, gomba, sás, ismeretlen virágok, halak a parton a vihar után, sajtó, Regal 34, Tarzan, tabu, hordó (Diogenész Drek) [...] elvonul, piros öv. Fülfájás. Hajó a gyerekeknek. Pucér képek a magazinokban. Pillangó az ablakban." (268.)

A kötet célja, hogy a Szabó Magdáról alkotott kép még teljesebbé és rétegeltebbé váljon, közelebb kerüljünk az íróhoz és az emberhez egyaránt. A nyitó novellák kedvesek, de érezhető, hogy valami sokkal nagyobbnak az úttörői vagy utórezgései. Az önéletrajzi cikkekben megismerjük Szabó Magda életét, de közben leleplezi művei apró részleteit. A kötet szerkezete összetöri az írások organikusságát, levegőkapkodás, ami megpróbál felvillantani valakit. Egy embert, egy írót. Üzenet a nosztalgiázni vágyó Szabó Magda-rajongóknak, semmiképp sem azoknak, akik ismerkednek munkásságával, és nem is azoknak, akik épp kedvet kaptak, de legfőképpen nem odaátra.

Fotó: Fidelio.hu