Senki sem tudja, hogyan kell verset írni, talán ezért érezzük olyan távolinak magunktól a művészetet. El sem tudjuk képzelni, hogy mellettünk történik. A redőny rései között. A reggeli turmixolás közben. Az árnyéktalan évszakban. Mérsékelt technikai körülmények között. A reflexió üvegburája alatt idáig jutok mind szakmailag, mind emberileg. Ennyi.

Mást kellene csinálnom, de van úgy, hogy kijön, aminek ki kell jönnie. Előkerül a magnum. Na, milyen ez a jégkrém? Bumm-bumm-bumm. Na, milyen ez a jégkrém? Apró hullámok gengszterkednek a béke óceánján.

Aludnom kellene például. De izzadok. Recsegő parkettán járkálok a szomszéd feje fölött. Vizet iszom. Dolgozom. Már nem tudom számon tartani, ki mindenkitől idézek, kiktől lopom össze a szöveget. Pisálok. Rágyújtok. Vizet iszom. Így válik lassan minden az enyémmé.

*

Ez az érzés úgy kezdődik, hogy rám tör a permanens zokogás, és legszívesebben, ha valóban lennének szuicid hajlamaim, kirántanám a csuklómból a proletariátus fegyverét. (Ami a Pinczehelyi Sanyi szerint a kockakő, ám Kassák szerint a vér.) A barátaim azt éneklik, mentsük meg a Földet, amitől dallamtapadásom lesz. Kegyetlen élet az irónia. Mindent bevon a kiábrándulás, mint a málló márványsajt egy brassóiaprópecsenye-variációt. És az is zavar, amikor az emberek egyes szám első személyben helytelenül ragozzák az ikes igéket. Eszek-iszok, dínok-dánok – mondja a szakállas (poén).

*

A hatékonyság csúnya súlymérték. Kristófnak eszébe jut: ha mindannyiszor, amikor a disszertációjáról beszélt, amikor arra hivatkozva kibúvót keresett és talált, valóban írt volna, már valaki más dolgozatával is készen lehetne.

És akkor tíz nappal a leadási határidő előtt, éjjel fél kettő és kettő között letöltött negyvenkét kötetnyi angol szakirodalmat, ami többé-kevésbé kapcsolódik a disszertációjához. Bár talán egy-két német is van közöttük. Most kellene megállnia a nyárnak. Mielőtt belefingunk a fülledt hársillatba. Az éjszakák Pécsen mindig mozgalmasak.

*

Szögezzünk le valamit. Van szúnyogháló az ablakán. Van. És bejön, bejön a büdösbence. Zümmög a lámpavilágnál (tátiti-tátiti-tátá), miközben már dél óta nincsen cigarettája, hosszú hétvége van, bezabált egy egész pizzát, és a világ legunalmasabb szövegét olvassa: a disszertációmat. Zümmög, kering. Meghalsz. Először szinte kedvesen suttogja, mint akinek könyörögnek a kegyelemdöfésért, és beleegyezik. Előkerül a magnum. Aztán mosolyogva mondja. Meghalsz. És akkor leszáll a kanapé háttámlájára. Bumm-bumm-bumm. Megmondtam, hogy meghalsz. Na, milyen ez a jégkrém? Mikor visszaül, eszembe jut: ez volt eddig a szöveg legizgalmasabb része. Vége.

*

Az álom, akár a szél, máshol hűt. Párnaverejték. Lepedőpatakzás. Ölmocsarak. Hónaljtengerek. Szóösszetétel-hőguta. Tele van a tököm. Nije dobro Bijelo Dugme, nije dobra Katarina, šta je dobro, šta nam treba, kičme, kičme, disciplina. Az unalom bolygóján bömbölnek a zöld fogak. Rád nézek, a tükröd véreres. Kiszúrlak, inszomniás. De ha mégis rám találna az enyhhozó: ébressz fel, ha erre jársz, a padlón vagyok.