Gadó Flóra kurátori koncepciója kiválóan keretezte a kiállított munkákat: nagyon is aktuális, húsbavágó kérdést boncolgat, méghozzá úgy, hogy a téma friss és érdekes marad akkor is, ha már évtizedek óta a köztudat része. A központi elem a szemléletváltás, azaz, hogy nem gondolhatunk magunkra kívülállóként a klímaváltozás kellős közepén. A művész ugyanis újfajta megközelítést kínál fel, amely egyfelől Donna Haraway elméleti szövegein, másfelől saját tapasztalataink és érzelmi kötődéseink újragondolásán alapszik.

A Budapest Galéria földszintjén egymásba nyíló terek mindegyikében egy-egy videót, és egy-egy alumíniumból és méhviaszból készült objektet állítottak ki. A művek tudatosan építenek arra, hogy a látogató érzelmeit és érzékeit – látását, szaglását, hallását és tapintását – is ingereljék. Ezzel a gesztussal igyekeznek bevonni a nézőt; nem egyszerűen lezárt műveket szemlézünk, hanem magunk is a kies állatkerti terek részévé válunk. Az emberi tapasztalat mint mindenek felett álló tekintély megszűnik, egy lesz a világot jelentő élőlények, tárgyak és jelenségek sorából.

A kiállítótérbe például sárga plexifüggönyön keresztül léphet be a látogató, amely az állatkerti bemutatóterekbe való belépésre emlékeztet, és amit csak tovább erősítenek az üres állatkerti kifutókat, élőhelyeket szemléltető videók. Az egymásból nyíló, üres fehér terekben mindössze a videókat és a hangsúlyosan megvilágított objekteket látjuk. Ez az atmoszféra erősíteni igyekszik az apokaliptikus hangulatot, ám a kiállítás méreteinél fogva mégsem von teljesen hatása alá, nem kezd el nyomasztani.

Sokkal inkább valami régi, bennünk élő biztonságtudatot igyekszik megkérdőjelezni Horváth Gideon a munkáival. A gyerekként látott természetfilmek, állatkerti kirándulások által sugallt „minden rendben” érzést bizonytalanítják el az üres kifutók, a magányos élőhelyek. De ez is csalóka, hiszen a jól megszokott állatkerti kifutók is mesterségesen létrehozott élőhelyek, és már maga az állatkert léte is beavatkozás a természet működésébe. A néző nyugtázza a fóka jelenlétét az állatkerti medencében, de a következő videó enteriőrjében már hiába keresi az élet nyomait. Fokozza a nyugtalanságot az utolsó, Rajzás című videó, ahol a megszokott madárhangokat csak az ütközést akadályozó matrica madarai illusztrálják.

A kiállított objektek alumínium és méhviasz ötvözésével születtek, olyan formákat felvonultatva, ahol a természetes anyagba is mesterséges minták kerültek. A tárlaton a méhviasz a természet kiaknázását – vagy kizsákmányolását –, az alumínium pedig a környezetszennyezést, és a mindenhol jelenlévő mesterségest mutatja meg. Formái elbizonytalanítanak, ijesztő és idegen a két anyag találkozása.

A kiállított tárgyak és videók párosai izgalmas képzettársítások, az elméleti háttér továbbgondolásra, továbbolvasásra ösztönöz. A befogadó a téma tanulmányozását folytatva valóban keresztülmehet egyfajta szemléletváltáson, ugyanakkor az ökokatasztrófával való kegyetlen szembesülés elmarad. Persze egyáltalán nem biztos, hogy szükség van egy drasztikus szembesülésre – ha ez még nem történt volna meg –, de lehetséges, hogy a látogató egy érdekes kiállítást látva távozik, anélkül hogy különösen hatottak volna az érzelmeire. A tárlat poszthumán szempontjait figyelve persze nem is olyan biztos, hogy szükség van nagy emberi érzelmekre, sokkal inkább a gondolati struktúrák áthuzalozására.

Horváth Gideon I put my hand in to a beehive című kiállítása augusztus 25-ig volt megtekinthető a Budapest Galériában (1036 Budapest, Lajos utca 158.)

Fotók: Juhász G. Tamás