A főfellépő előtt a Yeasayerés a Blood Orange játszott. Mindketten pozitív meglepetést okoztak. Igaz, a brooklyni Yeasayer csak fél órát kapott a színpadon, és mindent kihoztak belőle, azonban pörgős koncertjük és laza, fiatalos kiállásuk ellenére sem sikerült megmozgatniuk a tömeget. Minden jel arra mutatott, hogy a legtöbben csak a Tame Impala miatt jöttek el, így az első sorban ebookot olvasó, vagy éppen alvó tömegben nem alakult ki olyan jó hangulat. A Blood Orange a a másik végletet képviselte: a koncert előtt csak energikusabb „Charcoal Baby” című számukat ismertem, így meglepett a produkció melankolikus hangulata. A bejátszott videóklippek és a lassú, elgondolkodtató szövegű számok miatt kicsit úgy éreztem magam, mintha egy rövidfilm vetítésén lennék, ez azonban egyáltalán nem vált a koncert kárára, persze az is jót tett, hogy őket már ismerték páran a közönségből, így érezhetően javult a hangulat. Kezdtem sajnálni, hogy egy napra rakták őket a Tame Impalával, mert nyilvánvaló volt, hogy a legtöbben csak az utóbbira fognak emlékezni.

Igaz, sokan rockegyüttesként kezelik, a Tame Impala igazából Kevin Parker 2007-ben indított zenei projektje: minden számot, minden hangszert és vokált a multiinstrumentalista „frontember” ír, vesz fel, és az előző album (Currents, 2015) esetében már a produceri munkálatokat is ő végezte. A stílus nem teljesen behatárolható, talán még a pszichedelikus rockhoz és a dream pophoz áll a legközelebb, de minden album hangzásvilága kicsit más, és pont ezért különleges.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Már a két előzenekar utáni fél órás szünetben érezhető volt a feszültség a tömegben. Azt, hogy milyen élmény volt szerintem csak az értheti meg igazán, aki átélt valami hasonlót, legyen az koncert, találkozás a kedvenc írónkkal, vagy sportolónkkal. Olyan ez, mintha a Trónok harca egy rajongója találkozna Tyrion Lannisterrel: nem a színésszel, hanem maga a karakter kelne életre. Ilyenkor az ember nem hiszi el teljesen azt, amit lát, és úgy gondolom, egy ilyen élmény kicsit tényleg megváltoztat minket. 

Amikor Kevinék feljöttek a színpadra, mindenki hangosan tapsolt, fütyült vagy sikított. Nekünk hatalmas szerencsénk volt, a kilenc órás várakozás eredményeként az első sor közepén szereztünk magunknak helyet a tizenkétezres arénában. A szeánsz egyébként eredetileg nyitott helyszínen lett volna, ám ott végül lehetetlennek bizonyult a Tame Impalára jellemző fényshow-hoz szükséges lézerek felszerelése. Hamar kiderült, hogy a Max-Schmeling-Halle nagyon jó választás volt: a fényeken kívül a hangtechnika is zseniális volt az arénában, amiből keveset bár, de a fotók is visszaadnak talán. Tökéletesen összeállított, rekordhosszúságú setlisttel készültek, ahol az eddigi összes albumról helyet kapott egy-két szám, és az idén megjelent két single-t (Borderlineés Patience, 2019) is eljátszották. 

Az első szám alatt még úgy tűnt, se a zenészek, se a közönség nem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy a fesztiválszezon közepén arénában tartják meg a koncertet, de a látvány, a hangminőség és a tömeg lelkesedése hamarosan mindenért kárpótolt. Pár perc után teljesen egyértelmű volt, hogy Kevin tényleg nem egy az unott, kiégett rocksztárok közül, hanem imádja, amit csinál: ugrál a színpadon, előremegy, a hangszórók tetejére, és rengetegszer interakcióba lépett a közönséggel is. Amikor megjegyezte, hogy kicsit meleg kezd lenni a színpadon, két üveg vizet locsolt az első sorokra, aztán több számot is a szemünkbe nézve, vagy egy-egy rajongóra mutatva énekelt el.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A mellettem álló lány egy bakelitlemezt hozott aláíratni, és mikor ezt meglátta, Kevin megpróbálta felhívni a színpadra, amit a biztonsági őrök nem vettek jó néven. Így a frontember maga mászott le a színpad és a kordon közti árokba, és pár másikkal egyetemben aláírta a mellettem álló lemezét is. Végigsétált az első sor előtt, mindenkire rámosolygott, látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet. Ez a gitárszólójáról híres Apocalypse Dreams (Lonerism, 2012) című szám közben történt, és Kevin úgy döntött, az árokban, pár centire tőlünk játssza el az ikonikus részt. 

Az utolsó szám előtt mondott köszönőbeszédében elmondta: bár az elején nem tudta, hogy alakul majd az este, már biztos benne, hogy ez volt az egyik kedvenc koncertje a turnéról, és nagyon köszöni, hogy eljöttünk, mindenkit szeret, főleg az első sorban állókat. Azt hiszem, nem kell elmagyaráznom, hogy ennél egy Tame Impala rajongó nem vágyhat többre. Még mindig nehezemre esik felfogni, hogy hogy maradhat valaki ennyire józan és szerény, aki idén a Coachella fesztivál főfellépője volt, dolgozott sok más híresség mellett Lady Gagával és Mark Ronsonnal is, és az összes saját számát teljesen egyedül írja, és hogy nem szállt a fejébe a hírnév. Abban is biztos vagyok, hogy a nemsokára érkező következő Tame Impala album is éppen olyan jó lesz, mint az eddigiek, és ha lesz még a közelben koncert, ott leszek.

A szerzhő fotóival