Hogy én melyiket élveztem a legjobban, melyik színtér volt rám nagyobb hatással, azt hirtelen nem tudnám megmondani, de még saccolni sem. Nem is akarom. Azt hiszem, nem vetélkedés zajlott itt, inkább élményfúzió. Hogy milyen értelemben? Bármilyenben, amire az ember gondolhat, ha megejt egy könnyed estét és kávéházas találkozóra vagy performanszra, netalán zajzenei eseményre indul. De mi az az összművészet - ráadásul ha kortárs, és hogyan kezeljük? Nos, számomra azt a választ adta az egyestés minifesztivál, hogy dobjunk el mindent, amit esztétikaként eddig tanítottak nekünk. Adjuk át magunkat annak a valaminek, amit én úgy ismertem meg, mint hűha-érzést. És innen kezdve nem keresek tudományos magyarázatot Harry F. Harlow kísérletére. Annál inkább élvezem az egyik teremből a másikba látogatás néha meglepő, ugyanakkor ellazító és kellemes élményét. Nade. Most lássuk, milyen kísérletről is van szó.

Az érzékelés és a viselkedés területén folytatott pszichológiai kísérletek nem feltétlenül azért híresültek el, mert az állatvédő egyesületek fellázadtak ellenük. Harlow kísérletében pár órás kismajmokat választott el az anyától, némelyüket egy "drótanyának" nevezett szerkezet (dróthenger), másokat a "szőranya" (egy szőrös anyaggal bevont dróthenger) "felügyeletére" bízva. A kismajmok, amelyek a drótanyával nevelkedtek, felnőttkorukra képtelenné váltak a normális életre és az anyaszerepre. Szőranyával nevelkedett társaik azonban akkor is ragaszkodtak a kisorsolt anya iránt, ha az "megvonta tőlük" a táplálékot.

Akkor én ott kezdem, hogy megérkezésemkor nem tudtam elszakadni a Szőranyától, vagyis attól a helyszíntől, ahol a "melegebb" hangok, és a néha fejbólogatós, néha a számomra kellemes pillanatokat szülő háttérzeneként funkcionáló előadások motiváltak. Néha viszont felkaptam a fejem, mert nem tehettem másként. Például amikor felzajlottak a Kompromisszummentes Hideghullám Képviselet nyolcvanas éveket idéző (jogosan, a "projekt" indulásának dátumát tekintve) hangjai. De Gáspár Kornél érces hangja hallatán, a sötét napszemüveg láttán, valamint a (rendszer- és társadalom)kritikus szövegek hallatán megszületetett az a bizonyos fúzió. És lett "hideg-meleg" egyesülése, épp úgy, ahogy az egyik asztalnál a forró tea, a másiknál a hideg komlós ital került elő.

Ami nem minden esetben sikerült, az a kivetítő bevonása a történetbe. A vizuálok inkább a folyamatos kellemérzést adták, mint az audiovizualitástól várt összjátékot. De még ez sem zavart. Az viszont meglepetést okozott, hogy a Drótanya terébe belépve nem az ismeretlenség vagy a zene és köztem feszülő absztrakt távolság hiánya lepett meg a legjobban... éppen ellenkezőleg. Lehet, ez is pszichológia és egy másik kísérlet, de Rovar17 és Krist_K együttműködése ezúttal nem lepett meg annyira, mint amennyire vártam. Ezzel szemben, éppenhogy kellemes volt a laptopos és basszgitáros együttműködés.

A Shu Műhely 2007-ben:

Utam valahogy mégis visszavezetett Szőranyához, ahol a már felvázolt hangulat mellett táncos performanszok térítették el a figyelmemet. A Shu Műhely táncosai és mások, kicsit kiríva a térből, mégis együtt élve azzal és a zenével... és leginkább szabad impró elemeket használva szerettek volna eltájolni bennünket nézőket (avagy befogadókat) egy másik világba. Egy-egy sztori, egy rózsa (amit végigkövettünk a sziromhullástól az emberi élelemmé válásig Vostenák György szólójában) vagy egy szék és az ahhoz kötözött, "űrruhába" öltözött lány kiszolgáltatottsága - avagy talán szerelmének, netán önfeladásának illusztrációja segítségével (Vadas Zsófia és Vass Imre duója, valamint Nina Umnikowa szólója Dóra Attila zenéjére).

Egy adag fantázia kell, anti-valóság az új jelszó. És az is marad, érdekes módon éppen addig a pillanatig, amikor újra belépek a Drótanya-térbe, ahol az orosz Goosli Noise nevű srác folköltözetben éppen iszonyatos energiát fektet abba, hogy mégse távozzunk hűha-érzés nélkül. Mosoly az arcon és félmegelégedettség, de valamelyest megvan az érzés is. És tapsvihar. Üres sörösdobozok, a földön már pihennek a torzítópedálok - a műfaj pedig lexikális értelemben vett zajzene. Talán tíz-tizenöt perc csupán, de az aztán intenzív. Oda neki stílusban, nekem kissé erőltetetten. És a helyszín hangosításának köszönhetően kipróbálhatom az addig nemigen használt zajvédő füldugókat. Lehet, hogy Harlow mégsem kókler, s kísérlete működik?



Az est zárása részemről döntetlen a szőr -és drótanya között. A Moiré Kollektíva tagjai visszahozták a fejbólogatást, nagyon jóleső mix, turntabalism iránti személyes nosztalgia, basszgitár és az ezeket kiegészítő laptop-munka. Szonikus élvezet, ám két lábbal a földön, a hangulat pedig még mindig családias. De a kíváncsiság nagy úr, így átnézünk T. Úr (avagy az I.O.N.) birodalmába is, ahol az elektronika érdekes Depeche Mode, Foetus és egynegyed Einstürzende Neubauten hangzással egészül ki. A maradék egynegyed Halmos András dobhangjainak és egy "misztikus", zöldruhás hölgy basszjátékának a keveréke. Na jó, és még egy csipet a Lynch-féle hangulatból.

Kisugárzás mindenestre van. És nem amolyan drótanyás. De az itt-és-mostnak nagy köszönet, meg a koncertért, illetve a Szerencsekerék parádéért (a kivetített kerék minden egyes számot előre sorsol), ami már a GymnaZion. Az álmosság már nem emlékeztet, hogy a Mr. Oizo vagy a Michael Jackson újragondolás szélesített a mosolyomon úgy hajnali három-fél négy tájban. A srácok a zenei újragondolás és az agyonrágott kísérlet elemeit igyekeznek összesűríteni. És a humor (itt) sem marad el.



Hogy mi a tanulság? Elviekben annyi, hogy Drótanya-fesztiválra akkor menjünk, ha ki merjük magunkat tenni a kísérletnek és következményeinek. Normálisból az abnormálisba. Egyébként meg csak annyi, amennyit a kávéházi-teátrális-kisfröccös és a fejbólogatós-szélesmosolyos-nagyottapsolós hűha-érzés gyakorolt rám. Ez volt az én kísérletem. Mission completed. És másnap sem akartam leugrani az emeletről.