PRAE.HU: Vissza tudsz emlékezni, milyen döntések vagy találkozások, véletlenek vagy tervezett lépések befolyásolták a karriered?

Az igazán meghatározó találkozás a két mesteremmel volt a főiskolán, Horvai Istvánnal és Kapás Dezsővel. Később fontos találkozás volt például Serbannal, Tiwald Györggyel, Taub Jánossal, Tompa Gáborral, Eszenyi Enikővel. És természetesen Stohl Andrással, László Zsolttal.

PRAE.HU: Meghatározó a színházban a mester-tanítvány viszony?

Szerintem igen, persze nagyon függ attól, hogy ki az a mester. Vannak, akiket emlegetnek a gyerekek, és vannak, akiket nem. De ez nem azt jelenti feltétlenül, hogy valaki jó vagy rossz, hanem, hogy meg tud-e történni a találkozás, vagy sem.

PRAE.HU: Milyen lehetőségeket láttál fiatalon, és látsz most az érvényesüléshez, a jelenléthez?

Hogy most hogyan lehet érvényesülni fiatalon, nem tudom. Amikor én voltam fiatal, nem volt ennyire telített a szakma. Nem volt kérdés, hogy a frissen végzetteknek lesz-e állása. Akkoriban, ha vizsgaelőadás volt az Ódryn, kígyózó sorokban álltak az emberek. Ma pedig alig ülünk a nézőtéren. Nem voltunk ennyien a szakmában, szükség volt fiatal színészekre, kíváncsiak voltak a friss húsra, teljesen más piaci helyzet volt. Most nem kíváncsiak annyira a fiatalokra, mert sokan vannak.

PRAE.HU: Szóval ma mindenkinek a saját önérvényesítésén múlik, hogy helyzetbe kerüljön?

Nem tudom, valójában mit jelenthet az önérvényesítés ebben a szakmában. Én is szoktam kapni leveleket fiataloktól, hogy szeretnének velem dolgozni, és igyekszem mindenkinek rendesen válaszolni, de nem tudok róla, hogy valaki így tudott volna munkát szerezni

PRAE.HU: Gondolod, hogy a különböző szociális médiafelületek beválhatnak ilyen célból?

Nem vagyok nagyon erős médiafelület-felhasználó, ezért nincs annyira rálátásom, de nem tudom elképzelni, hogy én úgy választok színészt, hogy megtalálom a Facebookon.

Olyat tudok csinálni, hogy találkozom például Sodró Elizával, Hartai Petrával Szombathelyen, és megpróbálom őket elhozni Budapestre. Vagy ha helyzetben vagy, akkor minél több fiatalnak próbálsz lehetőséget adni, azzal, hogy berakod őket az előadásaidba. De ezek sem feltétlenül jelentenek valamit, nem lehet tudni, észreveszik-e, hívják-e, visszahívják-e őket. Annak kell segítenie, aki helyzetben van, azzal, hogy beválogatja a fiatalokat, csak kérdés, hogy van-e elég figyelem. Aki tanít a főiskolán, nyilván a saját embereivel dolgozik. Aki nem, az pedig próbál ide-oda vinni, lehetőséghez juttatni embereket.

Egy másik aspektusa ennek a helyzetnek, hogy régen nem volt fejkvóta. Nem annak alapján kapták a pénzt az intézmények, hogy hány diák volt. Mi húszan végeztünk anno az évfolyamon, ahol két színészosztály volt. Ez ma már így nem lehetséges. Másrészt most úgy működik a tanulás, nyugati mintára, hogy ha valaki akar tanulni, ha nem is az egyetemen, de megtanulhatja a szakmát, vannak lehetőségek. Csak éppen a piac nem úgy működik, mint Nyugaton. Ott világos, hogy miközben mondjuk pincérkedsz, elvégzel egy iskolát, és elmész naponta nyolc castingra. De nálunk nincs nyolc casting. Szóval úgy látom, hogy itt bárki lehet színész, de utána a lehetőség nem jön bárkinek. Ez egy kis szakma, én is csak a legritkább esetben tartok castingot, mert ismerem az embereket.

PRAE.HU: Mit gondolsz az iskoláról, az intézményes képzésről a színházban?

Azt tapasztalom kívülről, hogy kissé talán zárt és sznob az egyetem, és azt látom, hogy hiányosságokkal jönnek ki az emberek. De közben pedig mégis fontos hely. Amikor én jártam, két évig szöszöltünk a kisteremben, és aztán harmadévben az ember felkerült a nyolcszáz, ezer fős színpadokra. Most öt évig dolgoznak a kisteremben, és ha én felzavarom őket a négyszáz fős színpadra, csodálkoznak, hogy nem tudnak vele mit kezdeni. Ez az egész képzés, a lehetőségek problémája. Egy stúdióból tényleg nehéz felállni a Vígszínház színpadára. Mert azt meg kell tanulni. De ennek a hiányosságnak is az az oka, hogy túlképzés van. Közben viszont nem mondhatjuk azt a fiataloknak, hogy akkor most öt évig nem képzünk színészeket. Az is bonyolult helyzet, hogy mi van akkor, amikor valakinek éppen nincs lehetősége. Mert a színész akkor is színész, ha éppen nincs munkája. Visszakerülni is nehéz. Mészáros Piroska például call-centerben dolgozott egy évig. Aztán csinált belőle egy előadást. De ennek a lelki része sem egyszerű, mert sikertelenségnek hat, egyszerűen frusztráló mást csinálni, mint a szakmád. Én sem bírnám.

PRAE.HU: Rengeteget dolgozol külföldön, hogyan találtad meg azokat az utakat, amelyek külföldi csatornákat nyitottak meg számodra? Hogyan lehet bekerülni a külföldi hálózatba?

Úgy, hogy a színházigazgatók látják az ember munkáit például fesztiválokon, és ha tetszik nekik, hívják őket. Vagy például velem olyan történt, hogy a Kritikusok Világszövetségének az elnöke többször volt Magyarországon előadásokat nézni, és amikor Koreában színházigazgató lett, elhívott engem dolgozni.

Persze nagyon sokat dolgozom külföldön, de én ezt nem külföldi karrierként élem meg. Az is fontos, hogy bele kell menni helyzetekbe! Nem szabad hiúsági kérdést csinálni belőle. Nemcsak külföldnek kell nyitottnak lennie ránk, hanem nekünk is külföldre. Például Németországban először egy tizenkétezer fős faluban rendeztem.

Ha valaki nagy karriert akar, annak nagyon neki kell feküdni. Mundruczó Kornél példája jut eszembe, neki sikerült, viszont ez azzal is jár, hogy ő itthon vendég. (Mundruczó Kornéllal készített interjúnk ezekre az aspektusokra is kitér, itt olvasható)

PRAE.HU: Fontos, hogy melyik országban élsz és dolgozol, befolyásolja a munkádat, hogy milyen emberek vesznek körül?

Hogyne befolyásolna! De a lényegét tekintve mégsem. Úgy értve, hogy nem tudok koreaiul meg ecuadoriul rendezni. Persze hatással van a közeg, főleg, ha nagyon más a kultúra. Például Koreában teljesen másképp kezelik a szexust, ilyenekkel számolni kell. Viszont pont a másságod miatt tudsz működni, ez tesz érdekessé. De végül is azt tapasztalom, hogy mindig „csak” egy kulturális érdekesség maradsz.

PRAE.HU: Mit gondolsz a hatásról, felmerül egyáltalán, hogy hogyan hat egy-egy ötlet, megoldás, előadás itthon és külföldön?

Külföldön nem feltétlenül ismered annyira aprólékosan a kultúrát, hogy tudj ilyenekkel számolni. Teljesen mást jelenthetnek gesztusok. Én expresszív színészetnek hívom azt, ami mindenhol szokott hatni. Az a legnagyobb feladat, hogy a maximumig fokozd a színész belső energiáit. És ha ez sikerül, az nagyon hat, ha ismerős, azért, ha nem, akkor azért.

PRAE.HU: Beszéljünk a média másik oldaláról. Szerinted a média megfelelő módon foglalkozik a színházzal?

Szerinted a média megfelelő módon foglalkozik a kultúrával? Ez egy álnaiv kérdés. Akkor is, ha a szakmai részét értjük alatta. És csak általánosságban lehet rá válaszolni. Nem mondok olyat, hogy nem jó minőségűek a kritikák, mert vannak jók is. Persze vannak kevésbé jók is, manapság mindenkiből lehet kritikus, aki elindít egy weboldalt.

A kommunikációval van a baj a szakmában. A problémákról, a valóságról, az egymásnak való kiszolgáltatottságunkról, a sunnyogásokról, a tettről, az összefogásról való beszélgetés nulla. Nincs. Istállók vannak, gyávaság van, mindenki a saját pecsenyéjét akarja sütögetni.

PRAE.HU: Az a feszültség, ami a kőszínházak és a függetlenek között van, külföldön is hasonló?

Dehogy, de szerintem ez nálunk sem egy egyértelmű oppozíció. Én legalábbis nem így gondolkodom erről, és nem ilyen megkülönböztetés alapján vezettem kőszínházat. Azt gondolom, hogy ami nálam jobb, attól nem félni kell, hanem meg kell ismerni, el kell lesni tőle, amit érdemes.

Igen, azt most konkrétan lehet tudni, hogy a szakma vezető korifeusa nem bírja az alternatívokat, és a többi kőszínház sem nagyon nyit feléjük, nem kíváncsiak. Tegyük hozzá, hogy ez az alternatívok felől is igaz! És erre mondom a kommunikációt, hogy mindenkinek nagy mellénye van, és azt gondolja, hogy a másik alkalmatlan. Pedig nem lehet úgy összefogni, hogy nem tiszteled a másik munkáját. És azzal is szembe kell tudni nézni, ha valami éppen nem sikerült nekünk. Arról is kéne tudni beszélnünk, hogy valami tetszik, valami nem jött össze. Miért tetszik, miért nem. A fesztiválokon a „szakmai” beszélgetések csacsogások.

PRAE.HU: A TAO kapcsán lett volna lehetőség felülemelkedni mindezen és összefogni.

Én nagyon kikaptam a kollégáimtól mikor ezt nyilatkoztam, de azóta is ugyanezt gondolom: egyetlen lehetőségünk lett volna. Ha totálisan összefogunk. És senki nem kezd el a háttérben tárgyalni, és olyanokat nyilatkozni, hogy a TAO hülyeség, és tönkreteszi a társulatokat. Össze lehetett volna fogni. Most már hallgasson mindenki! Ugyanazt csinálták a kőszínházak és az alternatívok is. Nincs min csodálkozni, megérdemeljük. Utólagos látszatgesztusok vannak, például az, ha valamelyik pályázaton nem indul valaki.

PRAE.HU: Legyen pozitív a végkicsengés! Zárjunk akkor reklámmal, a következő rendezésed a Mi történt Baby Jane-nel? Ősszel lesz a bemutatója.

Csodálatos színészekkel dolgozom, és megpróbáljuk ezt a nagyon ismert, és néhol könnyedén felfűzött történetet mélyíteni. Igyekszünk arról beszélni, hogy ami fekete-fehérnek tűnik, tényleg úgy van-e.

Örülök, hogy még lehet dolgozni! Abszolút lehet érzékelni, hogy szűkül a tér. Tudom, sokan azt gondolhatják, pont én mondom, akinek igazán nincs oka panaszra a munkamennyiség tekintetében, de nagyon erősen érzem, hogy egyre kevesebb olyan hely van, ahol valóban lehet dolgozni. Ennek persze biztosan szakmai okai is vannak. Magyarul, hogy amit én csinálok, az lehet, hogy egyre kevesebb helyen érvényes. De ez csak az én feltételezésem.

PRAE.HU: Először dolgozol a Hatszín Teátrumban, ennek kapcsán az jut eszembe, hogy az utóbbi években megszaporodtak az ilyen „elsőid”. Például a Cenci-ház a k2-vel is egy újszerű helyzet volt neked.

Persze, minél öregebb az ember, figyeljen annál jobban, hogy új emberekkel találkozzon! Arra a munkára nagyon büszke vagyok, ahogyan arra is, hogy ők velem akartak dolgozni! Én ugyanannyit tanultam tőlük, mint amennyit, remélem, ők tőlem. Ezek elismerések, melyek frissen tartják az embert. Bele kell menni olyan helyzetekbe, amelyekben nem vagy komfortos.

Fotó: Vörös Szilárd, prae.hu művészeti portál

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Alföldi Róbert meglátása, hogy az új generációt annak kell segítenie, aki helyzetben van, azzal, hogy beválogatja a fiatalokat az előadásokba; a külföldi karrier rengeteg munka, és az ember általában kulturális érdekesség lesz ott.