Az igazság az, hogy sokkal egyszerűbb és jobb lenne a filmet minden részletét átbeszélve boncolgatni, de a rendező kérésére engem is köt a „spoilereskü”. Nem mintha sok mindent le tudnék lőni a sztoriból, mivel a Volt egyszer egy… Hollywood célja nem a történetmesélés, sokkal inkább egy letűnt kor megidézése. A pár mondatban összefoglalható cselekmény középpontjában Rick Dalton (Leonardo DiCaprio), egykori csillag áll, aki hanyatló karrierjéének napjait barátja/dublőrje/sofőrje/mindenese, Cliff Booth (Brad Pitt) oldalán igyekszik átvészelni. Itt jön a képbe a sikeres rendező, Roman Polanski és felesége, Sharon Tate (Margot Robbie), akik szintén a Cielo Drive-on laknak, pont Dalton szomszédságában.

A friss Tarantino-opusz egyik hatalmas húzóereje és erőssége a DiCaprio-Pitt páros, de az igazi sztár ebben az esetben Pitt. Cliff karakterét mintha Brad Pitt számára álmodták volna meg, ennél nagyobb és jobb alakítást nyújtani képtelenség. Pedig semmi különöset nem tesz, de ennyire menő, laza és karizmatikus egyszerre még sosem volt, és megkockáztatom, hogy többet nem is lesz. (Másrészt hogyan állhat valakinek ennyire jól egy ilyen borzalmas Hawaaii ing?) Mellette pedig DiCaprio újra a picsogó ripacs megtestesítőjeként van jelen, aki egoizmusa miatt azt sem veszi észre, hogy habár Booth a lótifuti, valójában mégis ő a vezető kettejük kapcsolatában (és a filmben). Ugyanakkor DiCaprio alakítása A Wall Street farkasában látotthoz hasonlítható leginkább: elképesztő felszabadultsággal képes játszani, és nevetségessé tenni önmagát. És hiába láthatunk színészóriásokat a legapróbb szerepekben is, kettejük párosa kacagva elviszi a hátán az egész filmet.

A cselekmény összesen három napot ölel fel, a történet pedig különálló szegmensekből áll össze: vagy a kulisszák mögé lesünk be; vagy a moziban ülő Robbie-t látjuk, ahogy az igazi Sharon Tate-et nézi, miközben lesi a közönség reakcióit; vagy épp’ Cliff  neveti ki Bruce Lee nagymonológját. Habár ezen szekvenciák többsége remek, és önmagukban is megállnák a helyüket kisfilmként, koherens egészként szemlélve őket nagyon lassúvá és indokolatlanul hosszúvá nyújtják a filmet, a cselekményt pedig egy milliméternyit sem viszik előrébb. Az egyetlen igazán tarantinós, igazán jelentős szcéna maga a nagyjelenet, amikor Cliff a Manson-farmon kikötve úgy dönt, hogy körbenéz. Ott, az egykori forgatási helyszínen, a westerndíszlet közepén megneszeli azt a démoni gonoszságot, ami később végleg kiírtja a korra jellemző ártatlanságot.

Nem újdonság Tarantinóra az öncélú jelzőt használni, ugyanakkor a Volt egyszer egy… Hollywood esetében mintha többször is átesne a ló túloldalára: az a minimum 20 perc, amit egy western forgatásán töltünk – ahol nem is magát a folyamatot, hanem a kész művet látjuk, és csupán pár kiszólás, vagy baki árulkodik arról, hogy az alkotási folyamat részesei vagyunk –, mintha csak a direktor stílusgyakorlata lenne, egy ürügy arra, hogy ő is a műfajban forgathasson. Még távolabb löki a nézőt a sok bennfenteskedés: rengeteg kikacsintás, név, visszautalás, vicces szereposztás és filmcím tarkítja a művet, így sajnos sok poénról lemaradhat az, aki nem mozog otthonosan a '60-as évek filmvilágában. Ezen valamennyit segít az, hogy Tarantino saját műveit is megidézi: kilencedik rendezése hemzseg a hivatkozásokban, sokat nincs is időnk felfogni, mert már a következőn mosolygunk.

Ugyanakkor Sharon Tate csak epizódszereplő, messziről csodáljuk, de nem ismerjük meg a bájos, ártatlan nőt igazán. Margot Robbie naiv és őszinte alakítását keserédes nézni, mert a veszteséget látjuk benne, és azt a tüneményt, amilyen az igazi Tate is lehetett. A Volt egyszer egy… Hollywood cím a letűnt kor idézése mellett a végkifejlet során nyer igazán értelmet, ugyanis Tarantino saját vágyát, egy olyan múlt képét siratja, amely sosem történhetett meg, ezt pedig a direktor filmográfiájának egyik legbrutálisabb, legvérengzősebb jelenetsora előzi meg. Ugyanakkor mégis keserű szájízt okozhat a felismerés, hogy Sharon Tate sokkal inkább szolgál csupán trófeaként a saját tragédiáját feldolgozó filmben, ezáltal pedig Quentin Tarantino mintha ki-, és nem felhasználná a mindenki által ismert halálesetet, és annak hírnevét.

A Volt egyszer egy… Hollywoodot nehéz szeretni, és ugyanilyen nehéz nem szeretni is. Tökéletes korrajz a '60-as évek Hollywoodjáról, egyben gyönyörű óda a filmkészítéshez, a mozihoz, és szerelmeslevél magához Los Angeleshez. Nagyon jó nézni, és nagyon jó benne lenni, kocsikázgatni és rádiót hallgatni Pitt és DiCaprio társaságában, miközben pásztázzuk a várost, és élvezzük a korabeli miliőt. A fényképezés gyönyörű, a díszlet elkápráztatóan precíz, az aláfestésként használt dalokkal pedig Tarantino csúcsra járatja azt, amit a zene és a kép kettőséből ki lehet hozni.

Élek a gyanúperrel, hogy a soundtrack az eddigi legjobb és a legnagyobb gonddal összeválogatott dallista, amit a rendező valaha készített. A korabeli reklámokkal, felkonferálásokkal átszőtt számok hallgatása valóban azt az érzetet kelti, mintha ’69-ben, Los Angelesben hallgatnánk a rádiót. Ugyanakkor a tudat, hogy a Manson-gyilkosságok elkövetésének idején járunk, kezdettől melankolikus, baljós atmoszférát teremt, ami a végzetes éjszaka estéjének napnyugtakor éri el tetőpontját: a California Dreamin’ című dalra felkapcsolt neonfények és a szórakozni induló sztárok montázsa egyszerre gyönyörű és roppant nyugtalanító.

Mindeközben erős a Tarantino-féle dialógusok és történetmesélés hiányának érzete, a film gyakran leül, a csupán szemkápráztató, de eseménytelen jelenetek számának csökkentésével pedig gördülékenyebbé válhatott volna a film. A gegek élvezetéhez nem árt otthon lennünk a Tate-ügyben és Hollywood történetében, mert a mű egy percre sem igyekszik képbe hozni minket ezekkel kapcsolatban. És, bár a végkifejlet gyönyörű és emberi, nem kapjuk meg az igazi katarzist, az utolsó képkockák alatt is szinte vérszomjasan reménykedünk egy igazán tarantinós csavarban. A rendezőóriás ezúttal mintha sokkal inkább magának szeretett volna mesélni, elbúcsúzni Hollywood reneszánszától, egyúttal megelevenítve egy víziót, publikumának elvárásait a szokásosnál is jobban ignorálva. 

Képek forrása: InterCom

Volt egyszer egy... Hollywood (Once upon a time... in Hollywood), amerikai-angol vígjáték, dráma, 161 perc, 2019. Szereplők: Leonardo DiCaprio, Brad Pitt, Margot Robbie, Dakota Fanning, Kurt Russell, Al Pacino, Timothy Olyphant,Tim Roth, Bruce Dern, Michael Madson, Rumer Willis. Magyar bemutató: 2019. augusztus 15. 18 éven aluliak számára nem ajánlott! Forgalmazó: InterCom.